Budapesti legendák: szellemek a Svábhegyen
Hogy mi köze a Svábhegynek a szellemekhez? A Bupap által szervezett, több mint három és fél órás séta végére kiderült, nagyon is találó a név: aki ott volt, az elhangzottak fényében biztos nem úgy tekint többé a városrészre, ahogy eddig.
A túra stílszerűen a Fogaskerekű megállójából indult, hiszen megépülésének döntő szerepe volt abban, hogy az 1800-as évek vége felé ugrásszerűen megnőtt az ideköltözők száma. A járművet ugyanis a kezdeti időkben nem vehette igénybe bárki, a jegyárak a lakosság döntő többsége számára megfizethetetlenek voltak. Kivitelezője ezért rengeteg telket felvásárolt a környéken, amelyekre svájci stílusú villákat építettek, hogy ezzel vonzzák oda a módos nagypolgárságot.
A siker nem is maradt el: számos értelmiségi, író és művész döntött úgy, hogy ide húzódik vissza a város forgatagából. Az első betelepülők között volt Eötvös József (akinek nevét ma emlékpark viseli), illetve Jókai Mór, aki egészen haláláig élt itt, és még szőlője és állatai is voltak. A festői környezet több regényében visszaköszön.
Sajnos a villák többsége a II. világháború során megsemmisült, de pár nyom azért fennmaradt. Ezek közé tartozik az egykor Eötvös birtokán álló, gyönyörűen felújított Karthauzi-lak, amely ma magánkézben van.
Ahogy egyre nőtt a környék népszerűsége, úgy vált szükségessé egy luxusszálloda megépítése, ahol a máshol lakó, de szórakozni idejáró úri közönség tölthette az éjszakát. Ez lett az 1896-ban átadott Nagyszálló, amely a háború után kórházként működött, néhány éve pedig üresen áll. A szocializmus időszakának groteszk maradványa a kapuban látható vas ötágú csillag, aminek mára már csak egyik fele van a helyén.
A harmincas éveket alapjaiban meghatározó válság Svábhegyre érdekes módon pozitív hatással volt. A gazdasági visszaesés miatt ugyanis sokkal kevesebben nyaraltak külföldön, ezzel párhuzamosan viszont megnőtt a belföldi utazások száma. A már amúgy is felkapott városrész adta magát erre a célra, így 1937 és ’41 között nem kevesebb, mint tizenegy szálloda épült fel itt. Ezek közé tartozik a Majestic, a Mirabel, a Széplak és a Rege szálló, melyek közös pontja, hogy mindet a geometrikus formákat előtérbe helyező Bauhaus stílus jellemzi.
A békebeli időszak még a háború első éveiben is tartott, fordulatot csak az 1944. március 19-i német megszállás hozott. Ekkor azonban egycsapásra véget ért az idill: a náci csapatok az éjszaka leple alatt sorban megszállták és kiürítették a szállodákat, arra sem adtak lehetőséget az ott tartózkodóknak, hogy összepakoljanak.
Az épületek innentől főhadiszállásként üzemeltek. Nem meglepő, hogy erre esett a választásuk, hiszen egyrészt stratégiai helyen fekszenek (az egész várost be lehetett látni innen), másrészt a lakosztályokat is könnyű volt irodává átalakítani.
A Majestic szállóban Adolf Eichmann rendezkedett be, aki gyakorlatilag innen szervezte meg a magyar zsidóság deportálását. Az udvarban lévő fáskamrákat börtönként és kínzókamraként használták. Mivel erre semmilyen emléktábla nem figyelmeztet, túravezetőnk szerint ezek a hazai holokauszt leginkább elfeledett lenyomatai. A szállodák egyébként ma társasházként működnek, és az itt lakók többségének valószínűleg fogalma sincs, mi zajlott valaha a nappalijukban.
A háború után sem lett kevésbé baljóslatú a városrész sorsa. Sétánk következő állomása a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi kara volt, melynek helyén 1927-től egy apácarend működött. Egészen a ’40-es évek végéig, amikor a kommunista vezetés először egy traktoros-iskolát(!) költöztetett közvetlen szomszédságukba, majd rövidesen végleg száműzte az apácákat, természetesen itt is az éjszaka közepén rájuk rontva.
Az épület innentől az ÁVH tisztképző iskolája lett, amelyet hivatalosan sehol nem hirdettek meg, valahogy mégis több ezer diák járt ide. Ma ez a Rendészettudományi kar főépülete, az apácák egykori kápolnája pedig díszteremként funkcionál. Érdekes módon még a szentély is megmaradt, a spanyolfal mögül lehet megközelíteni.
Az Állambiztonság más svábhegyi ingatlanokat is előszeretettel vett birtokba saját céljaira, lényegében az Andrássy út 60. után itt volt a második számú központjuk. Talán Rajk László esete mond el legtöbbet a korról, aki még csak nem is sejtette, hogy fél évvel azután, hogy részt vett az Úttörővasút ünnepélyes átadásán, már az egyik közeli villában fogják vallatni. Különösen bizarr, hogy ennek az épületnek – ahol amúgy ma szintén laknak – az aljában mulatóhelyet alakítottak ki, nehogy feltűnő legyen az állandó ki-be járkálás.
Ha érdekel benneteket a téma, további részleteket tudhattok meg Kalakán László: A Svábhegy és környéke története 1944-45-ben című könyvéből, illetve Nádas Péter Helyszínelés című novellájából. A Szellemek a Svábhegyen séta legközelebb december 27-én és 30-án indul, bővebb infók itt: BUPAP
