MÚLT
A Rovatból

Bëlga - Királyok a házban tudományos szemmel

A Bëlga számából tanultad a törit az érettségire? Vigyázz, van benne buktató! Íme a szám történészszemmel.


Sokan ismerjük és szeretjük a Belga Királyok a házban című számát, a dal végigveszi a magyar királyokat Istvántól IV. Károlyig. Kétségtelen, hogy ennek a slágernek óriási érdemei vannak a magyar történelem népszerűsítését illetően a tanulóifjúság körében. Szóval a félreértések elkerülése végett szögezzük le: mi is szeretjük a számot, sőt, néhány dolgot a történelemből diplomázott szerző is innen jegyzett meg - ahogy sokan mások. Mégis óva intenénk attól, hogy készpénznek vegyétek a szám minden szavát. Fussunk hát neki, pontokba szedve, elejétől a végéig!

Ha valaki esetleg nem ismerné, erről a számról van szó:

1. „Két ifjú rokon, István és Koppány”

Mindjárt az első félmondat hibás, Koppány ugyanis István nagybátyja volt, korántsem „ifjú”. Sajnos születése dátumát a múlt jótékony homálya fedi, de amit ez sugall, miszerint hasonló korú rokonokról van szó, nyilvánvaló tévedés. Koppány apja Tar Zerind volt, aki még Taksony idején meghalt. (Taksony 955-970 között volt fejedelem, de a két évszám nem 100 %.) Azaz fia, Koppány semmiképpen sem lehet egykorú Istvánnal, bár a különféle születési dátumok nem mutatnak többet 10 év korkülönbségnél. A 7-10 év ugyanakkor korántsem tekinthető kevésnek a korabeli viszonyok között. A fő ok viszont más: Koppány a senioratus elve alapján akart uralkodó lenni, ami azt jelenti, hogy a fejedelemséget a legidősebb rokon kapja meg, míg István a primogenitura elvét követte, ami az előző uralkodó legidősebb fiára hagyja a trónt. Ugye érezni a különbséget?

vajk

Benczúr Gyula: Vajk megkeresztelése

2. „A kőműves az Kelemen a könyves meg Kálmán, tönkre tette életét egy furcsa női ármány”

Több ilyen problémánk is lesz még: legendákat kever a Belga tényekkel. Kálmán (1095-1116) felesége bizonyos Euphemia volt, akit házasságtörés vádjával hazazavart Bizáncba. Ott megszületett Euphemiának egy Borisz nevű fia, aki később trónkövetelőként megjelent az országban, Kálmán halála után! Hogy ez a sztori effektíve tönkretette volna Kálmán életét, nyilvánvaló túlzás.

Könyves Kálmán ábrázolása Thuróczi János krónikájában:

konyvesk

3. „Béla sajnos Istvánt nem láthatta, 5 éves volt, mikor Kálmán megvakíttatta”

A később II. (Vak) Béla néven uralkodó gyermek megvakításakor 6 éves volt.

4. „Batu kán apukája, Dzsingisz kán, az meghalt”

Sajnos ez sem igaz, mivel Dzsingisz kán a nagyapja volt Batu kánnak. Amúgy Dzsingisz 1227-ben halt meg, utódja fia, Ögödej lett. Ezt az egész sztorit kár összekötni a tatárjárással, mivel az 1241-42 között volt, amikor szegény Dzsingisz már 15 éve a túlvilági vadászmezőkön csatázott a régi bajtársakkal, a kettő között tehát nincs összefüggés.

5. „A király és Mária lánya özvegy lett 20 évesen”

Szent Margit soha nem lett özvegy, mivel eleve visszautasította II. Ottokár cseh és Anjou Károly szicíliai király ajánlatát is, egyszerűen nem akart megházasodni, bár apja ezt elég keményen forszírozta egészen addig, amíg fel nem ajánlotta lányát Istennek a tatárjárás megúszása után.

6. „A kápolnaispánság önálló oklevéladó”

Bevalljuk, ez lehet, hogy nem hiba. A számban többször is van olyan, hogy a szövegben nem tudni, pontosan mire gondolnak a belgás srácok. Ha itt az oklevéladó szó hiteles helyet jelent, akkor bizony bármennyire is ezt sugallja a szöveg, nem Károly Róbert volt az első, hanem III. Béla, aki 1172-96 között uralkodott. Ha viszont ugyanez „oklevél, adó”, akkor ez a két általános fogalom használata helyes lehet, hiszen Károly Róbert több új oklevelet adott ki, nem is beszélve az adókról, de problémás az értelmezés.

7. „Magyarország határait három tenger mossa”

Klasszikus hiba, ez soha nem történt meg. Nagy Lajos idején (1342-82) Magyarország perszonálunióba lépett Lengyelországgal, mivel Lajos 1370-től utóbbinak is királya lett. A perszonálunió azt jelenti, hogy a két ország teljesen különálló, csak egy az uralkodója. Ez így bizony mínusz egy tenger. A Fekete-tenger partján lévő Moldva pedig úgynevezett ütközőállam volt, szintén nem volt Magyarország része, különálló fejedelemségként létezett. Ez így már mínusz kettő. Az Adriai-tenger ellenben kétségtelenül határos volt a Magyar Királysággal.

8. „Épül a királyné vára Diósgyőrben”

A jelenleg is álló várat IV. Béla idején építették, Nagy Lajos alatt „csak” a fénykorát élte, bár tény, hogy voltak apró átépítések rajta. Elfogadjuk, hogy ez inkább csak kötözködés.

9. „Aztán jött a Mátyás aki gyakran félrelépett”

Mátyásnak két felesége volt: Podjebrád Katalin, aki 1464-ben meghalt és Aragóniai Beatrix, akit 1476-ban vett el. A kettő között (!) volt a szeretője a polgári származású Edelpeck Borbála, tőle születik meg 1473-ban Corvin János, akit Mátyás utódául is szánt. Tehát konkrét megcsalásra nincs bizonyíték.

matyas

Mátyás király arcmása

10. „II. Józsefet ugorjuk át, senkit sem érdekel egy kalapos király.”

A történész-vér fellázad ilyen szavak hallatán, hiszen egy nagyon fontos uralkodónkról van szó, a felvilágosult abszolutizmus legnagyobb képviselőjéről! Rendeletek sorával kormányozta az országot, amik között volt bizony egészen előremutató is, mint például a vallási türelem a protestánsokkal és a zsidókkal szemben. Ráadásul, amint az a képen is látható, szép, nagy kalapja van!

jozsi

11. „Hiába beszélt Ferdinánd hat nyelvet, ha a magyar ember nem értett csak egyet.”

Nem beszélte azt a hatot „hiába”, mivel az egyik speciel pont a magyar volt. Nyilvánvaló, hogy a Belga itt a magyar nyelv hivatalossá tételének küzdelmére utal, ettől még Ferdinánd beszélt magyarul, még ha nem is olyan jól.

12. „Törvényt sértve került József trónra”

A már emlegetett V. Ferdinánd 1848 decemberében lemondott Ferenc József javára, ez semmiképpen sem törvénysértő. A magyar trónra viszont hivatalosan csak 1867-ben, a kiegyezés után került, ennek a módja akkoriban szintén nem volt törvénysértés. Tény ugyanakkor, hogy addig is ő uralkodott az ország felett, amit értékelhetünk akár annak is, de hát vesztesnek sajnos hallgass a neve. Hogy ez most így hiba-e vagy sem, mindenki döntse el ki-ki maga, ez csak amolyan kiigazítás itt.

+1. „Ferenc, Ferdinánd is volt király”

Itt a megfogalmazás szerencsétlen kicsit, de nem konkrét hiba. Ferenc és Ferdinánd valóban mindketten uralkodtak, ráadásul egymás után. Ferenc Ferdinánd viszont nem, ő az a fickó, aki miatt kitört az első világháború, miután trónörökösként meggyilkolták 1914-ben. Az, hogy van-e vessző a két név között, az a számban sajnos egyáltalán nem egyértelmű.

Ha érdekes volt, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Saját fia ölette meg Soproni Ágnest, majd könnyes szemmel kért segítséget „eltűnt” anyja felkutatásához
A fiú a vagyonért gyilkoltatta meg brutális kegyetlenséggel édesanyját. Azt hitte, tette után azonnal az övé lesz minden, de hatalmasat tévedett.
Fotó: Echo TV/Youtube - szmo.hu
2026. március 09.



Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.

Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.

A II. kerületi Üdülő utcai villa, amely egykor Soproni Ágnes otthona volt, ma szellemjárta romhalmaz, és szomorú mementója az egész országot megrázó anyagyilkosságnak.

Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.

Négy nappal a gyilkosság után, 2000. március 13-án a színésznő fia, P. András jelentette be a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, hogy az édesanyja eltűnt.

Ezt követően a 21 éves fiatalember

egy televízió-műsorban könnyes szemmel kért segítséget édesanyja felkutatásához.

Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.

A rendőrség sajtótájékoztatón tette közzé, hogy a gyilkosság elkövetésével az áldozat fiát és annak barátját, a 26 éves L. Zsoltot gyanúsítják. Az ügy részletei szó szerint sokkolták a közvéleményt.

A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.

A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.

Az áldozat fia a Balatonra utazott, ahonnan anyja telefonjáról többször SMS-üzeneteket küldött a sajátjára, elterelő műveletként.

Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.

A nyomozás során kiderült, hogy a motiváció a nyereségvágy volt. P. András és anyja kapcsolata évekkel azelőtt megromlott, egyrészt anyagi, másrészt generációs problémák miatt.

A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.

A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.

Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.

Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.

"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én

olyan információ birtokába jutott, amely szerint egy "Pepó" gúnynevű személy meg akarja öletni az édesanyját.

A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.

Az ügy harmadrendű vádlottjának, D. Beátának pedig azért kellett a bíróság elé állnia, mert P. András neki is felajánlotta a 8 millió forintot a gyilkosságért. Ő sem tájékoztatta P. András terveiről a hatóságokat.

A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.

A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.

Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.

Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.

Az alábbi videón az elhagyott villa látható:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - Így indultak Petőfiék a Pilvaxból
1848. március 15. egy esős nap volt, a pesti utcák macskakövein megállt a víz, de a Pilvax kávéház benti melegében már forrott a levegő, és a gőzölgő feketekávé fölött a fiatal irodalmárok lelkesen szőtték terveiket.


Egy maroknyi huszonéves fiatalember ül a híres közvélemény-asztal körül, papírokat szorongatnak, miközben a kinti szürkeséget lassan felváltja a történelem egyik legfényesebb napja. Jókai Mór feláll, és felolvassa a tizenkét pontot, majd Petőfi Sándor hangja zengi be a termet a Nemzeti dallal.

A lelkesedés azonnal az utcára sodorja a társaságot, egyenesen a Landerer és Heckenast nyomda felé veszik az irányt. Amikor a tömeg délelőtt tizenegy óra harminc perc körül megérkezik a nyomdához, cenzúra nélkül kinyomtatják a követeléseket és a verset.

Nem sokkal később a városházán Szepessy polgármester és a tanács tagjai is aláírják a dokumentumot, Rottenbiller Lipót pedig az ablakból felmutatja a friss ívet, amivel hivatalosan is megszületik a szabad sajtó első terméke Pesten.

„Egy csapat poéta, ki politikát csinál, s aztán tízezrei a csatatéren elesett hősöknek… És mégis dicső nap volt ez!” - írta Jókai Mór az Emlékeimből című művében.

A márciusi ifjak legszűkebb magjához Petőfi Sándor baráti és irodalmi köre tartozott. A költő mellett Jókai Mór író, Vasvári Pál történész és Irinyi József publicista, a tizenkét pont első változatának megfogalmazója vitte a prímet.

Hozzájuk csatlakozott Irányi Dániel, Degré Alajos ügyvéd, Bulyovszky Gyula újságíró és Vajda János költő, valamint több tucatnyi, ma már kevésbé ismert fiatal.

A történészek máig vitatkoznak a csoport pontos létszámán, hiszen tágabb értelemben a korszak teljes harminc év alatti, politikailag aktív radikális ifjúságát ide sorolják.

A kortársak mindenesetre lenyűgözve figyelték őket. „Petőfit hallva az emberekben a kebel mintha lángba csapott volna fel” - mondta Degré Alajos a Visszaemlékezéseimben.

A Pilvax a reformkori pesti kávéházi kultúra lüktető központjaként működött. A napi menü egyszerű és praktikus elemekből állt. Reggelente kávét és tejet ittak, amihez kiflit, kalácsot vagy kuglófot ettek.

Napközben meleg ételek, hideg falatok, kolbász és virsli is felkerült az asztalokra.

Petőfi a visszaemlékezések szerint szinte mindig a legolcsóbb reggelit választotta a kínálatból. A társaság tagjai a kávé mellett előszeretettel fogyasztottak helyi fehér és vörös borokat, csemegeborokat, hideg időben pedig forralt bort kortyolgattak, a sör viszont egyáltalán nem számított divatos italnak a köreikben.

Békeidőben a Pilvax sokkal többet jelentett egy egyszerű vendéglátóhelynél, valóságos nyilvános klubként funkcionált.

A fiatalok újságokat olvastak, parázs politikai és irodalmi vitákat folytattak, asztaltársaságokat alakítottak, mint például a Tízek Társasága vagy a Fiatal Magyarország.

Ha éppen nem a nemzet sorsát vitatták meg, tekéztek, biliárdoztak, vagy Rózsavölgyi Márk kis zenekarának muzsikáját hallgatták. Az akkori kávéházi hangulatot jól jellemzi egy korabeli leírás, amely szerint azok, akik e mulatóhelyen újságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni.

A forradalmi ifjúság nemcsak a gondolataival, hanem a megjelenésével is diktálta a trendeket.

A nemzeti érzelmek kifejezése a divatban is egyértelműen megmutatkozott. A férfiak magyaros viseletet hordtak: zsinóros dolmányt, nadrágot, vállra vetett mentét, és különösen népszerűnek számított a derékban szabott, testhez álló attila.

A nyugati, párizsi stílusjegyek és a hagyományos magyar elemek tudatosan keveredtek a ruhatárukban.

A frizurák és a kiegészítők terén a Kossuth-kalap hódított, ami a büszke magyaros tartást szimbolizálta.

A legnagyobb slágernek természetesen a nemzeti színű kokárda és karszalag számított, amelyeket a pesti hölgyek, köztük Szendrey Júlia készítettek a férfiak számára, akik ezeket a mellükön vagy a kabátjukon viselték.

„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt” - jegyezte fel Petőfi Sándor a naplójában.

A színsorrend körül ugyan a szakértők a mai napig vitatkoznak, de a múzeumban őrzött eredeti Petőfi-kokárda egyértelműen piros-fehér-zöld elrendezést mutat.

A kávéházi viták végül március idusán értek be igazán, amikor a fiatalok szigorú menetrend szerint vitték végig a napot. A nyomdai siker után délután hatalmas nagygyűlést tartottak a Nemzeti Múzeumnál, majd a tömeg elindult Budára, hogy kiszabadítsa börtönéből Táncsics Mihályt.

Az eufórikus nap a Nemzeti Színházban érte el a csúcspontját. A közönség közkívánatra a Bánk bánt követelte a színpadra.

Az előadás azonban nem ment le végig, a színházba betóduló hatalmas tömeg miatt a játék félbeszakadt, a helyét pedig spontán ünneplés, éneklés, szónoklatok és ünnepi kórusok vették át.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Néhány fillérért eladták” – ma 280 ezer forintot ér a papír, ami Kylie Minogue ősének kivégzéséről szól
A 19. századi kivégzési röpiratokat olcsó papírra nyomtatták, ezért nagyon kevés példány maradt fenn. A ritkaságnak és a meglepő családi kapcsolatnak köszönhetően a dokumentum a vártnál magasabb áron talált gazdára.


Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.

A gloucesteri Chorley's Auctioneers árverésén 650 fontért talált gazdára a lap, jócskán felülmúlva a 400–600 fontos becsértéket – írta a Múlt-kor.

A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.

A bíróság azért ítélte halálra őket, mert több házba betörtek, és különféle tárgyakat, köztük ruhákat, szalonnát és egy rézüstöt loptak el.

A korszakban az ilyen bűncselekményekért gyakran járt halálbüntetés, a kivégzések pedig nyilvános, elrettentésnek szánt események voltak.

A 19. század elején a kivégzésekhez gyakran kapcsolódtak röpiratok, amelyekben ismertették a bűncselekmény részleteit és az elítéltek sorsát.

A szóban forgó dokumentumot valószínűleg a kivégzés napján osztogatták a nézők között, hogy figyelmeztessék őket a bűn következményeire. Werner Freundel, a Chorley's Auctioneers munkatársa szerint az ilyen kiadványokat rendszerint az esküdtszéki tárgyalások idején nyomtatták.

Freundel elmondta, hogy a röpiratok nagyon olcsó papírra készültek, ezért kevés példány maradt fenn belőlük.

„Nagyon olcsó papírra nyomtatták őket, és időnként néhány fillérért eladták azoknak, akik haza akarták vinni és felolvasni a tágabb családnak” – mondta. Hozzátette, éppen a gyenge minőség teszi különösen ritkává, ha egy ilyen dokumentum fennmarad.

Via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„1956 nem ismétlődhet meg” – Gorbacsov egyetlen mondata pecsételte meg a magyarországi szovjet hadsereg sorsát
A szovjet pártfőtitkár 1989 tavaszán Németh Miklósnak ígérte meg, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be. Ez a garancia nyitotta meg az utat a csapatkivonásról szóló tárgyalások előtt.


Ma, márciusi 12.-én, pontosan 36 éve csikordultak meg a vagonok kerekei a Veszprém megyei Hajmáskér vasútállomásán, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, amelyre a magyar társadalom évtizedek óta várt. A laktanya kerítésénél bámészkodó helyiek, a fémcsikorgás, a gázolajszag és a katonai járművek hangja egy korszak lezárásának kézzelfogható pillanatát jelentették. Látványosan és visszavonhatatlanul megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról.

A jelenet mögött azonban egy több mint négy évtizedes, súlyos gazdasági, társadalmi és politikai terhekkel teli történet húzódott meg, amely megváltoztatta az ország arculatát, és amelynek nyomait a mai napig magunkon viseljük.

A történet gyökerei a második világháború végéig nyúlnak vissza. A Vörös Hadsereg csapatai az 1944-es és 1945-ös hadműveletek során szorították ki a német és nyilas erőket az ország területéről, ám a fegyvernyugvást követően a katonai jelenlétük egyáltalán nem szűnt meg. Ezt előbb az 1947-es párizsi békeszerződés szabályozta, amely a szovjeteknek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való összeköttetés fenntartásához engedett csapatokat Magyarországon tartani. Miután Ausztria 1955-ben visszanyerte függetlenségét, és még ugyanabban az évben deklarálta állandó semlegességét, ez a jogalap kiüresedett. A szovjet katonai jelenlétre a Varsói Szerződés biztosított új hivatkozási alapot. A legfontosabb jogi keretet végül az 1957. május 27-én aláírt szovjet–magyar kormányközi megállapodás rögzítette.

Ez a dokumentum rendkívül egyoldalú feltételeket teremtett: semmilyen létszámkorlátot vagy időbeli határt nem szabott meg a csapatok állomásozására.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet erők helyzete és befolyása de facto megerősödött. Bár a forradalom napjaiban, október végén taktikai okokból megkezdték egy ideiglenes kivonulás előkészítését, a november eleji, elsöprő erejű katonai beavatkozás egyértelművé tette, hogy az „ideiglenes” szó a hivatalos kommunikációban csupán egy végtelenített időszakot takar.

A forradalmat követő évtizedekben a szovjet katonai vezetés egy sajátos, zárt világot épített ki Magyarországon. A Déli Hadseregcsoport helyőrségeit szándékosan elrejtették a lakott területektől és a civil tekintetek elől. A laktanyák valóságos városokként működtek a városokban, saját bolthálózattal, kulturális intézményekkel, sportlétesítményekkel és mozikkal. A csapatmozgásokat szigorúan szervezett konvojokban hajtották végre, a mindennapi fegyelem pedig azt a célt szolgálta, hogy a megszállás ténye ne képezze a hétköznapok folyamatos, feltűnő és provokatív látványát. A katonák és a tisztek családjai egy izolált buborékban élték az életüket, elzárva a magyar társadalomtól.

Ez az elszigeteltség azonban a gyakorlatban sosem lehetett teljes. A laktanyák működtetéséhez szükség volt a helyi munkaerőre.

Magyar civilek százai dolgoztak a falakon belül fűtőként, raktárosként, kertészként vagy karbantartóként.

Ezek a munkakapcsolatok hozták létre azokat az apró, informális csatornákat, amelyeken keresztül a két világ érintkezni tudott egymással. Ahol pedig emberek találkoznak és hiánygazdaság uralkodik, ott elkerülhetetlenül megjelenik a kereskedelem is. A szovjet–civil érintkezés legéletszerűbb és legkiterjedtebb terepe a feketepiac és a cserekereskedelem lett. A laktanyák környékén élő lakosság gyorsan felismerte a kínálkozó gazdasági lehetőségeket. A kerítések tövében, az erdőszéleken és a hátsó utakon folyamatosan zajlottak az üzletkötések.

A magyarok házi pálinkát, friss élelmiszert, zöldséget és különböző szolgáltatásokat kínáltak, cserébe pedig katonai ruházatot, felszerelési tárgyakat és legfőképpen üzemanyagot kaptak.

A gázolaj valóságos keményvalutaként funkcionált ebben a szürkegazdaságban. A katonák a hatalmas katonai gépezet készleteiből csapolták le az üzemanyagot, amelynek feketepiaci árfolyama egész települések mikrogazdaságát határozta meg.

Ugyanakkor a szovjet katonai jelenlét makrogazdasági szinten jelentős terhet rótt a magyar államra. Az ország energiaellátása szinte teljes egészében a szovjet importtól függött, és a Magyarországon állomásozó, hatalmas létszámú haderő ellátása is a hazai infrastruktúrát terhelte.

Elemzések sora mutat rá, hogy ez a kényszerű logisztikai és gazdasági kiszolgálás jelentősen hozzájárult az államadósság drasztikus növekedéséhez az 1980-as évekre.

A zárt laktanyavilág és a civil szféra találkozása nem korlátozódott csupán a békés cserekereskedelemre. Az összezártság, a szigorú fegyelem és az alkohol gyakran vezetett súlyos konfliktusokhoz. A legtragikusabb esetek közé tartozott az a hajmáskéri eset, amikor

egy szovjet katona egy helyi kocsmai vita után harckocsival tért vissza a helyszínre, és halálos gázolást okozott.

Az ilyen és ehhez hasonló bűnügyek esetében a magyar hatóságok tehetetlenek voltak. A legsúlyosabb ügyekben kizárólag a szovjet katonai bíróság járt el, a magyar igazságszolgáltatásnak semmilyen joghatósága nem volt a megszálló erők tagjai felett, ami folyamatos feszültséget generált a lakosságban.

A változást a moszkvai nagypolitika indította el. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1988. december 7-én az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlésén bejelentette a kelet-európai szovjet haderő jelentős csökkentését. Ez a beszéd nyitotta meg a kaput a tényleges csapatkivonások előtt. Az első fecske a kiskunhalasi harckocsi gárdaosztály volt, amely már 1989. április 25-én elhagyta az országot. A folyamat jogi és diplomáciai mederbe terelése 1990. február 1-jén kezdődött meg Budapesten, ahol a magyar delegációt Somogyi Ferenc, a szovjet felet pedig Ivan Aboimov vezette. A feszített tempójú tárgyalások eredményeként 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter kézjegyével látta el a teljes csapatkivonásról szóló kormányközi egyezményt.

A dokumentum 1991. június 30-át jelölte meg a művelet végső határidejeként. Ezt a politikai aktust követte alig negyvennyolc órával később a hajmáskéri szerelvények elindulása.

A kivonulás logisztikai lebonyolítása gigantikus, a modern magyar történelemben példátlan művelet volt. Tizenöt hónap leforgása alatt mintegy ezerötszáz szerelvény, nagyjából harmincötezer vasúti kocsi mozgatta meg a hadsereget és annak teljes felszerelését. A művelet során a Magyar Államvasutak is óriási feladatot kapott, amelyért mintegy egymilliárd forint árbevételhez jutott. A legkritikusabb pontokat a mándoki és tornyospálcai átrakóállomások jelentették, ahol a magyar, normál nyomtávú kocsikról a szélesebb szovjet nyomtávra kellett átrakodni a hatalmas súlyokat. A számok önmagukért beszélnek, és jól érzékeltetik a megszállás valódi méreteit.

A kivonulás során összesen 100 380 szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot. Ebből a tömegből 44 668 fő volt a tényleges katona, 32 007 a családtag és 18 673 a polgári alkalmazott.

A személyi állomány mellett a haditechnika mennyisége is rendkívüli volt. A vonatok 27 146 darab haditechnikai eszközt szállítottak el, köztük 860 harckocsit, 2269 egyéb lánctalpas járművet, 196 rakétaindítót és 622 tüzérségi fegyvert. A teljes megmozgatott anyagmennyiség elérte az 560 912 tonnát.

Az utolsó szovjet katonavonat 1991. június 16-án lépte át a magyar határt. Néhány nappal később, 1991. június 19-én, pontosan 15 óra 1 perckor Viktor Szilov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka civil ruhában, diplomata-útlevéllel hajtott át a záhonyi Tisza-hídon. Ezzel a szimbolikus lépéssel negyvenhét év után először állt elő az a helyzet, hogy nem állomásozott idegen haderő a magyar állam területén.

A távozó hadsereg azonban súlyos, mérgező örökséget hagyott maga után.

A visszakapott épületállomány, köztük a hajmáskéri laktanya és a monarchia korabeli kastélyépület is, drámaian leromlott, sokszor teljesen kifosztott állapotban került a magyar államhoz.

A falakból kitépték a vezetékeket, a mozdítható értékeket elvitték. Ennél is súlyosabb problémát jelentettek a környezeti károk. A budapesti és vidéki bázisokon a kármentesítés során gigantikus méretű talaj- és vízszennyezést tártak fel. Szentendrén, a tankok egykori tisztítóbázisán a talajvíz szennyeződése éveken át visszatérő, súlyos problémát okozott a településnek. A korabeli adatok szerint csak Budapesten több mint egymillió liter szennyezett szénhidrogén-terméket, köztük kerozint, gázolajat és benzint kellett ártalmatlanítani, miközben ötszáznyolcvanhatezer köbméter szennyezett talajvizet szivattyúztak ki és kezeltek a szakemberek.

A legkényesebb titok a nukleáris fegyverek jelenléte volt.

A Bakony sűrűjében, Tótvázsony és Nagyvázsony térségében működött a Duna fedőnevű szigorúan titkos objektum.

A magyar politikai vezetés sokáig hivatalosan nem tudott a szovjet atomtöltetek magyarországi tárolásáról, amelyet csak egy szűk körben ismert, kézzel írott megállapodás tett lehetővé. A titoktartás szintjét jól mutatja Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszter visszaemlékezése.

„Ezt az egyezményt sem párt-, sem kormányzati szervek nem tárgyalták, csak a legfelsőbb párt- és kormányzati vezetők néhány tagja ismerte és hagyta jóvá.”

A hátrahagyott romok, a környezeti pusztítás és a felépített infrastruktúra értéke hamar pénzügyi vitát robbantott ki a két állam között. A tárgyalások végül egy pragmatikus, úgynevezett nullamegoldással zárultak 1992. november 11-én Budapesten, ahol

Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök megállapodtak abban, hogy a felek kölcsönösen lemondanak az egymással szemben támasztott követeléseikről.

A kivonulás politikai emlékezete a mai napig két markáns, egymással vitatkozó narratívára oszlik a magyar közéletben. A konzervatív, jobboldali emlékezetpolitika a nyílt, bátor szuverenitáskövetelést tartja a folyamat legfontosabb katalizátorának. Ennek csúcspontja Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetése volt a Hősök terén. Orbán Viktor akkori beszéde történelmi mérföldkőként él a köztudatban. „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Csakhogy ez már javában zajlott a „bátor” beszéd elhangzásakor.

A történészi nézőpont a háttérben zajló, csendes diplomáciai munkát és a geopolitikai realitásokat helyezi előtérbe.

Ők Horn Gyula és Sevardnadze megállapodását, valamint az 1989-es tavaszi moszkvai egyeztetéseket tartják döntőnek.

Németh Miklós egykori miniszterelnök többször is felidézte azt a kulcsfontosságú pillanatot, amikor Mihail Gorbacsov világossá tette a szovjet be nem avatkozás elvét. „Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.” A szovjet katonai vezetés a maga részéről egy egyszerű, végrehajtott parancsként tekintett az eseményekre. Ahogy Viktor Szilov altábornagy búcsúüzenetében fogalmazott:

„A szovjet fél az 1990. márciusi egyezményt teljes mértékben végrehajtotta.”

Hajmáskér, ahonnan az első szerelvények elindultak, ma is magán viseli ennek a negyvenhét éves ideiglenes állomásozásnak a sebeit. A település, amely már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is hatalmas tüzérségi és páncélos központ volt, a szovjet korszakban élte meg a legzártabb időszakát. A monumentális, kastélyszerű laktanyatömb és az egykori tiszti lakótelep ma nagyrészt üresen, romosan áll, sorsa máig rendezetlen. A letört vakolat, a betört ablakok és a gazdátlan infrastruktúra mementóként emlékeztet arra a rendszerre, amely a fegyverek erejével tartotta fenn magát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk