Az öngyilkosságok sorára buzdító kastély és a vörös démon szelleme - szomorú szerelmek nyomában

Évszázadokon át izgatta az emberek fantáziáját, hogyan kerültek kitömött állatok szúk nyakú üvegekbe az olaszországi Pármában.

A rejtély főszereplője egy 18. századi francia szerzetes, Jean-Baptiste Fourcault volt.

A minimita rendi szerzetes annak idején a pármai hercegi udvar ornitológusaként dolgozott. Egyébként munkássága a Pármai Egyetem természetrajzi gyűjteményének alapjait is segített lerakni.

A gyűjteményt kezelő múzeum pedig egészen a legutóbbi időkig úgy hivatkozott a technikára, mint „megfejthetetlen” rejtélyre.

A Parmai Egyetem kutatói most megfejtették a „szűk nyakú üvegbe zárt kitömött állatok” rejtélyét.

A kutatók kiderítették, hogy az üvegek száján eredetileg a bejárat nem akkora volt, mint amekkora most.

Ez keltette azt az illúziót, hogy az üvegnek csupán egy rendkívül kicsi nyílása van. A valóságban a nyílás nagyjából háromszor szélesebb volt, így a preparátumok keményebb része, például az állatok koponyája is átfért rajta.

De Jean-Baptiste Fourcault más módszert is alkalmazott a "kompozíciók" elkészítéséhez.

A kompozíciókban szereplő fa díszletelemeket pedig darabokra szedve juttatta be, és az üveg belsejében állította össze őket.

Az illúzió tökéletességéhez az aprólékos álcázás is hozzájárult.

Jean-Baptiste Fourcault annyira büszke volt a munkájára, hogy egy 1774-es cédulán egy madár nevében maga üzente meg a kétkedőknek, hogy valóban „az ampulla nyílásán” keresztül került a helyére.

Élt egy magyar nő a 20. században, akinek története sajnos tragikus véget ért, ám Bernovits Vilma bátorsága, embermentő tevékenysége a második világháború alatt sokak számára jelent máig inspirációt. A katolikus hitoktató a vészkorszak legsötétebb napjaiban mentette a budapesti zsidókat, mígnem a nyilasok őt is a jeges Dunába lőtték.

A kassai születésű, 1901-ben világra jött Bernovits Vilma az orsolyita rendnél érettségizett, majd Budapesten, a Ward Kollégiumban szerzett hitoktatónői diplomát. Az Andrássy úti leánygimnázium óraadó tanáraként dolgozott, de amikor a nyilas hatalomátvétel után elszabadult a terror, a hitoktatóból cselekvő embermentő lett. A Szociális Testvérek Társaságának tagjaként, Salkaházi Sára oldalán a Bokréta utcai munkásnőotthonból szervezte a segítségnyújtást. Rendszeresen vitt élelmiszert, ruhát és iratokat a gettóba zárt zsidó üldözötteknek, kereszteléseket szervezett, és sokszor maga lett a keresztszülő. Majd amikor egyre veszélyesebbé vált a csillagos házakba járni, már nem is keresztelt, csak minden formalitás nélkül odaadta a keresztleveleket az ételcsomaggal és sietve távozott.

1944. december 27-én a nyilasok a Bokréta utcai otthonból hurcolták el Vilmát Salkaházi Sárával és négy, náluk menedékre lelt személlyel együtt, miután fülest kaptak. Még aznap este a Duna-partra vitték és kivégezték őket - csupán egy fiú úszta meg, szó szerint, ugyanis a lövés előtt a jéghideg Dunába ugrott, és kiúszott élve. A gyilkosság pontos helyszínét illetően a források eltérnek: egyes beszámolók a Fővámház környékét, mások a Szabadság híd pesti hídfőjét jelölik meg. A drámai eseményekről egy szemtanú, egy kifutófiú szavai maradtak fenn: „Azokat még aznap este főbe lőtték. Örüljenek a nővérek, hogy nem látták, hogyan!”.

A gyilkosság után nyolc évtizeddel, a magyar Holokauszt Emléknapján avatták fel Bernovits Vilma emlékművét, amely egy folyamatosan vérző seb a Duna-parti Gizella sétány partfalába illesztve. Hartvig Dániel és Kálna Dávid alkotása a Stigma nevet kapta, koncepciója pedig eléggé rendhagyó: a vastömbből lassan szivárgó rozsda vörös csíkot húz a betonon, miközben a nemesfém betűk egyre élesebben rajzolják ki a nevet, amit a felejtés nem tud elmosni. Az avatáson Ungváry Rudolf író emlékeztetett mindenkit arra, hogy akkoriban mindössze néhány tucat embermentő mintegy ezer zsidónak nyilvánított magyar életét mentette meg. Vilmát posztumusz Ferencváros díszpolgárává is avatták - és mi se feledjük el a nőt, akinél az embermentés ára végül a saját élete lett.

Források: 1,2,3,4,5

Január 14-én pontosan 725 éve, hogy a budai várban egy korszak véget ért. Egy kortárs főúr, Ákos nembeli István nádor néhány évvel később egy oklevélben örökítette meg a pillanat drámáját, amikor a hír bejárta az országot.

- áll Ákos nembeli István nádor oklevelében. III. András halálával nem csupán egy uralkodó távozott, hanem egy dinasztia háromszáz éves története zárult le. A Szent Istvánnal induló Árpád-ház férfiága kihalt, és az ország a történelem egyik legkaotikusabb évtizedébe zuhant.

Az 1301. január 14-i nap eseményeit egy XIV. századi budai minorita krónika rögzítette. Szavai szerint „… az Úr 1301-ik évében Szent Félix napján András király a budai várban elnyugovék…, és eltemették Szent János evangélista egyházában, a minorita testvéreknél.”

Az ország lényegében szétesett, a királyi hatalom helyét a tartományurak, vagyis az oligarchák vették át. Csák Máté az északnyugati országrészben, a Kőszegiek a Dunántúlon, Aba Amadé pedig északkeleten épített ki magánállamot. Ebben a helyzetben három trónkövetelő lépett a színre, hogy megszerezze a gazdátlanul maradt koronát: a pápai támogatást élvező Anjou Károly, a magyar urak egy része által preferált cseh Vencel, valamint a bajor Ottó.

A trónért folyó küzdelem tétje nem csupán a katonai erő, hanem a jogi-rituális legitimitás megszerzése volt.

A királyt Székesfehérváron kellett megkoronázni, az esztergomi érsek közreműködésével, és mindehhez a Szent Koronát kellett használni. Benda Kálmán történész ezt így foglalta össze: „…nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a Szent Koronával történt…”. Az elkövetkező évtized arról szólt, hogy a három jelölt közül ki tudja először teljesíteni ezt a hármas feltételt, miközben a korona kalandos útra kelt az oligarchák kezén.

A versenyfutásban Anjou Károly indult a legkorábban, ő már 1300 nyarán partra szállt Dalmáciában,

De Károly első, sebtében végrehajtott koronázása nem felelt meg a követelményeknek. A magyar főurak egy jelentős csoportja eközben a cseh Vencelt hívta meg a trónra, akit 1301 augusztusában Székesfehérváron királlyá is koronáztak, Magyarországon a László nevet használva. A krónikás hagyomány szerint apja úgy adta át fiát a magyar küldöttségnek, mintha egy dinasztikus üzletet kötne: „…fiát átadta a magyaroknak természetes királyukként…” - írja a Székesfehérvár városi portál. A harmadik jelölt, Bajor Ottó is tett egy kísérletet, de rövid uralkodás után Erdélyben fogságba esett, és ezzel végleg kiszállt a harcból. A káosz évei után végül Anjou Károlynak sikerült fokozatosan maga mellé állítania a pápaságot és a hazai erőket, és

De ki volt az az uralkodó, akinek halála ekkora felfordulást okozott? III. András maga is legitimitási viták kereszttüzében találta magát, amikor 1290-ben trónra lépett. Apja, „Utószülött” István herceg volt, akinek törvényes származását sokan kétségbe vonták, ezért Andrásra ráragadt a „Velencei” gúnynév, utalva arra, hogy élete első felét Itáliában töltötte.

Modernizációs törekvései elsősorban nem gazdasági vagy technológiai értelemben voltak újak, hanem politikai-logikai szinten. Tudatosan próbálta visszaterelni a hatalmat az intézmények felé. Rendszeres országgyűlések összehívását ígérte, megerősítette a rendek szerepét, és kísérletet tett arra, hogy a király és az elit közötti viszony ne kizárólag erőn és személyes hűségen, hanem szabályozott együttműködésen alapuljon. Ez a korabeli Európában már zajló rendi fejlődéshez illeszkedett.

Az 1290-es óbudai és az 1298-as pesti országgyűléseken törvényekkel igyekezett korlátozni az oligarchák hatalmát, de kísérletei csak részleges sikert hoztak. Hirtelen halála kapcsán a kortársak mérgezésről suttogtak, de ezt nem sikerült bizonyítani.

Az Árpád-ház végének oka prózaibb volt: nem született fiúörököse. Első feleségétől, Fenenna hercegnőtől egy lánya született, Erzsébet. Második felesége, Habsburg Ágnes sem szült neki fiút. Az özvegy királyné a férje halála után Bécsbe távozott, és a családi emlékezetet egy kettős kolostor alapításával biztosította.

ahol Boldog Tössi Erzsébetként tisztelik. Halálának pontos évét a források eltérően jelölik, a latin sírfelirat 1336-ot említ. Ezzel, hogy a kolostor falai közé kényszerült, elhárult az a veszély a magyar oligarchák feje fölül, hogy az Árpád-ház uralkodása esetleg nőágon folytatódjon.

Amikor 1301-ben kihalt az Árpád-ház, Magyarországon nem egyszerűen trónvita kezdődött, hanem valami mélyebb történt: a hatalom kiszivárgott a központból. A királyi intézmények papíron megmaradtak, de az ország nagy része ténylegesen tartományurak, azaz kiskirályok kezébe került.

Aki ezekkel rendelkezett, az uralkodott – függetlenül attól, mit mondott a királyi oklevél.

Ez a korszak azért érdekes ma is, mert a hatalom működéséről árul el sokat. A kiskirályok világa nem a törvénytelenség világa volt, hanem egy párhuzamos kormányzásé. A mindennapi döntések – adóztatás, bíráskodás, biztonság, gazdasági hozzáférések – helyi hálózatokban dőltek el. A szuverenitás nem eltűnt, hanem feldarabolódott.

Ha innen nézzük, a modern oligarchák és a politikai hatalom összefonódása nem történelmi aberráció, hanem visszatérő minta. A különbség elsősorban technikai. Ma nem várakkal és magánhadseregekkel épül hatalom, hanem szabályozással, közbeszerzésekkel, médiapiaccal, engedélyezési jogkörökkel. A fizikai erőszak helyét az adminisztratív és információs kényszer vette át. Nem karddal, hanem jogszabállyal, hitellel vagy hirdetési pénzzel lehet fegyelmezni.

A törvények megvannak, a piac létezik, de a hozzáférések nem versenyben, hanem lojalitás mentén dőlnek el. Ez a modern állam egyik legnagyobb kockázata: amikor a közhatalom nem közjószágként, hanem hálózati erőforrásként kezd funkcionálni.

A középkori kiskirályok korát végül egy erős központi konszolidáció zárta le. Károly Róbert nemcsak legyőzte a kor oligarcháit, hanem újraszervezte az állam pénzügyi és katonai alapjait. A királyság intézményrendszere és a Szent Korona köré épülő közjogi gondolkodás túlélte a dinasztiaváltás megrázkódtatását. Ahogy Engel Pál történész fogalmazott: „Maga az államiság léte egy percig sem forgott veszélyben.” Az Árpád-ház kihalása valójában egy korszak végét jelentette, de egyben megnyitotta az utat az Anjouk előtt, akik újjászervezték a királyi hatalmat, és egy új, európai léptékű Magyarországot építettek a XIV. században.

Hetven évig azt hitték, a valaha talált legfiatalabb mamut maradványait őrzik egy alaszkai múzeumban, most azonban kiderült, hogy a leletek valójában bálnacsontok. A felfedezés egy

A történet 1951-ben kezdődött, amikor Otto Geist régész két, hatalmas csigolyának tűnő csontot talált Alaszka belső vidékén, Fairbankstől északra. A méretük és a lelőhely alapján a tudósok biztosak voltak benne, hogy egy gyapjas mamut maradványaira bukkantak, a leletek pedig bekerültek a University of Alaska Museum of the North gyűjteményébe. A fordulatot a múzeum „Fogadj örökbe egy mamutot” programja hozta el, amelynek köszönhetően a kutatók végre elvégezhették a radiokarbonos kormeghatározást.

– nyilatkozta Matthew Wooller, a University of Alaska Fairbanks biogeokémikusa.

A vizsgálat azonban kimutatta, hogy a csontok mindössze 2-3 ezer évesek, ami túl fiatal egy mamuthoz, hiszen a faj utolsó populációi is nagyjából négyezer éve haltak ki. „A radiokarbonos adatok és a hozzájuk kapcsolódó stabilizotópos adatok voltak az első jelek, hogy valami nincs rendben” – írták a kutatók. A csontokban a nitrogén-15 és szén-13 izotópok szintje szokatlanul magas volt, ami tengeri étrendre utal, nem pedig egy fűevő szárazföldi állatra.

Ezzel azonban egy új, még rejtélyesebb kérdés merült fel. „Hogyan kerülhetett két, több mint 1000 éves bálna maradványa Belső-Alaszkába, több mint 400 kilométerre a legközelebbi partvonaltól?” – tették fel a kérdést a kutatók. Több lehetséges magyarázat is létezik. Az egyik, hogy az állatok felúsztak a folyókon, bár ezt a méretük és a táplálékhiány miatt valószínűtlennek tartják. Egy másik elmélet szerint ősi emberek szállíthatták a csontokat a partvidékről, de erre a térségben eddig semmilyen bizonyíték nem utal.

Otto Geist ugyanis a partvidéki Norton-öböl környékéről is adott le leleteket a múzeumnak, így elképzelhető, hogy a bálnacsontokat egyszerűen összekeverték a mamutmaradványokkal a leltárazás során. A kutatócsoport sikeresen kizárta, hogy ezek a leletek az utolsó mamutoktól származnának – írta a ScienceAlert.

„Lehet, hogy ezt soha nem fogjuk teljesen felgöngyölíteni. Ez a munka azonban sikeresen kizárta, hogy ezek a példányok az utolsó mamutok trónkövetelői legyenek” – összegezték a kutatók.

Via Journal of Quaternary Science