prcikk: Tömeghalál önként, parancsra – a Népek Templomának szörnyű végítélete | szmo.hu
A Rovatból

Tömeghalál önként, parancsra – a Népek Templomának szörnyű végítélete

1978 novemberében jeges iszonyatként száguldott végig a hír a világon: egy baljós szekta több mint 900 tagja követett el egyszerre öngyilkosságot Guyanában.


A Népek Temploma nevű gyülekezet tagjai méreggel végeztek magukkal, köztük nők és legalább 300 gyerek. Vajon mennyire volt ez részükről önkéntes halál, és mennyiben voltak egy fanatikus „vallási vezető” hatalmi tébolyának és manipulációjának áldozatai?

Az 1931-es születésű Jim Jones, akit fiatalon a polgárjogi harc és a társadalmi egyenlőség kérdései foglalkoztattak, éppen az utóbbi hirdetésével alapította meg saját „egyházát”. Előtte azonban még, egy független keresztény egyház felszentelt lelkészeként, mint misszionárius tevékenykedett Brazilában és Guayanában, árvaházakban dolgozott.

Jones később jelentős befolyásra tett szert San Franciscóban, abban a városban, amely az 1960-as évek közepétől az új spirituális élményeket keresők fővárosa lett az Egyesült Államokban.

Ez lett a központja az LSD-kísérleteknek, nem utolsó sorban a beat-költőknek (Allen Ginsberg, Gregory Corso) és az olyan rock-együtteseknek köszönhetően, mint a Grateful Dead, amely körül valóságos kommuna épült ki a rajongókból (Deadheads), miként a Krishna-tudatúak is e városban leltek először igazi otthonra az Egyesült Államokban.

Jones is ide hozta át szűkebb pátriájából a Népek Temploma nevű közösséget, amely kezdetben elsősorban humanitárius tevékenységével vált ismertté. Számos szegénysorsú, idős, segélyeken élő embert, afro-amerikait tudott megnyerni utópisztikus világképével, de akadtak köztük olyan jómódú, művelt emberek is, aki hittek egy ideális társadalomban, az emberi testvériségben.

Az "egyház", amiről még a sajtó is áradozott, pedig a vezetője már ekkor őrült volt

A Népek Temploma az 1970-es évek első felében élte virágkorát. Az „egyház”, amely szaporodó hívei és támogatói révén egyre nagyobb vagyonra tett szert, szociális éttermeket nyitott, drogosoknak, fiatalkorú bűnözőknek indított reintegrációs programokat. A sajtó áradozott róluk, Jones pedig egyre befolyásosabb barátokra tett szert. Közéjük tartozott Kalifornia kormányzója, a későbbi elnök Ronald Reagan is.

Jellemző, hogy amikor a hívek adománygyűjtő útra indultak Los Angelesbe és más nagyobb városokba, egy-egy alkalommal akár 30 ezer dollár is összejött.

A gyorsan jött népszerűségtől azonban Jonesnak nemcsak, hogy fejébe szállt a dicsőség, hanem eluralkodott rajta beteges hatalmi mániája is. Egy idő után már azt képzelte, hogy ő Jézus Krisztus és Buddha reinkarnációja, csodás gyógyításokat tulajdonított magának, amelyekről rendre kiderült, hogy közönséges csalások voltak.

Drogok, nemi erőszak, agymosás, fizikai bántalmazás – mindenre fény derült

Jellemző volt őrületére, hogy megkövetelte híveitől, hogy akár egy egész éjszakán át imádkozzanak érte, és jaj volt annak, aki elaludt. A kritikák azonban leperegtek róla, egészen addig, amíg meg nem jelent róla a New West című magazinban egy cikk, amelyben a szektából kilépettek egyebek között nemi erőszakkal, a hívek agymosásával és fizikai bántalmazásával, valamint nem utolsósorban erős drogfogyasztással vádolták őt.

Kiderült az is, hogy az egyház tagjai kezdetben saját fizetésük 25%-át voltak kötelesek átadni neki, később azonban Jones már elvárta, hogy az utolsó fillérük is az „Atyáé” legyen. Előfordult, hogy egy-egy szektatag „váratlanul” meghalt, de egyik ilyen ügyben sem folytattak alapos nyomozást.

Még ez sem lett volna elég, csakhogy az amerikai adóhatóság is rászállt, már pedig tudjuk, hogy e hivatal már nála nagyobb halat is horogra ejtett – gondoljunk csak a chicagói gengszterkirályra, Al Caponéra.

Embertelen körülmények és gyilkosság Guyanában

Jones ekkor döntött úgy, hogy mintegy ezer követőjével Guyanába teszi át a Népek Temploma székhelyét, itt hozta létre Jonestownt 1977 nyarán. Nem hirtelen elhatározás volt ez, mert a szektavezér már négy évvel korábban kinézte jövendő „városának” helyszínét, és a területet meg is vásárolta a guayanai kormánytól, amely – hivatalosan, vagy hallgatólagosan, ez máig rejtély – „autonómiát” adott neki.

Jones-nak a külvilágtól való elszigetelődés csak arra kellett, hogy még inkább terrorizálja „tanítványait.” Hatalmi tébolyában már odáig ment, hogy megtiltotta a családoknak, hogy maguk neveljék gyermekeiket.

A Népek Templomáról ekkor már terjedni kezdtek azok a hírek, hogy tagjait embertelen körülmények között dolgoztatják és kizsákmányolják. Ennek tisztázására utazott Guyanába 1978 novemberében Leo Ryan amerikai demokrata párti kongresszusi képviselő, a sajtó képviselőivel együtt. A tényfeltárási kísérlet az életébe került.

Leo Ryan, miután értesült a lelkész viselt dolgairól, november 15-én érkezett meg Jonestown-ba az NBC tv-csatorna újságíróinak kíséretében. Találkozott Jim Jones-szal és feleségével, de olyanokkal is, akik már a szökést fontolgatták.

Az első kedvező benyomásuk után rádöbbent arra, hogy micsoda elnyomás uralkodik a kommunában és hogyan bánnak azokkal, akik el akarnak onnan menekülni.

Három nappal később egy szektatag késsel támadt rá. Stábja az azonnali távozás mellett döntött. A repülőtéren azonban állig felfegyverzett fanatikusok rohanták meg őket, megölték a képviselőt, három újságírót és egy velük tartó szektatagot.

Az egész közösségnek meg kell halnia

A leleplezéstől való félelem csak tovább fokozta Jones amúgy is elhatalmasodó paranoiáját: néhány órával Ryan megölése után úgy döntött, hogy az egész közösségnek meg kell halnia: a többség önszántából vette be a halálos mérget és adták be gyermekeiknek is, másokat kényszerítettek, néhányukat pedig egyszerűen lelőtték.

Jones a kollektív öngyilkosság részleteit már korábban aprólékosan kidolgozott. Annyira, hogy előzőleg már tartott „főpróbákat”: mérgezettnek mondott italt kellett híveinek magukhoz venniük, hogy „bizonyítsák hitüket.”

Éppen ezért sokan először azt hitték, hogy ezúttal is csak ilyen próbatételről van szó. Jones előbb beszédet intézett követőihez, amelyben azt állította, hogy a Népek Temploma a nemzetközi titkosszolgálatok összeesküvésének áldozata, hogy hamarosan ejtőernyősök ütnek rajta a közösségen, megölik a gyerekeket, mindenkit megkínoznak, és arra kényszerítik őket, hogy megtérjenek a fasizmus eszméjének.

Először gyermekeket itatott meg személyesen a mérgezett itallal, hogy könnyebben rávegye a szülőket az öngyilkosságra. Végül a szektának mindössze 87 tagja tudott elrejtőzni vagy elmenekülni a kollektív halál elől.

Egész családok vették be együtt a mérget, majd lefeküdtek a földre, egymást átölelve, egyesek összekötözve várták végórájukat.

A 914 szektatag holttestét néhány nappal később a helyszínre érkező guayanai katonák és amerikai rendőrök találták meg. Köztük volt Jim Jones is, aki golyóval a fejében feküdt íróasztala mellett. A halottak közelében még ott hevertek a méregpoharak…

A vérfürdőt 40 év után is úgy emlegetik az Egyesült Államokban, mint a legnagyobb számú veszteséget az amerikai civil lakosság körében 9/11 előtt.

Mi történt a túlélőkkel?

A jonestown-i tömegtragédia után néhány héttel a Népek Temploma ellen csődeljárást indítottak, a szekta pénztárosa 1979 márciusában öngyilkos lett. Ugyanakkor az „egyháznak” számos országban maradtak milliós bankszámlái.

A guyanai túlélők, köztük Jones három fogadott fia, akik a kollektív öngyilkosság idején éppen a Népek Temploma kosárlabda-válogatottjának tagjaiként a fővárosban, Georgetown-ban játszottak a guyanai nemzeti csapat ellen, lassan visszaköltöztek az Egyesült Államokba. Az események után 14 hónappal, 1980 februárjában meggyilkolták azt a házaspárt, akik többedmagukkal a New West-nek leleplezték a Népek Templomát. Az öt gyermekes pár egy fillér nélkül hagyta ott Jones-ékat, és bár a nevüket a riportban megváltoztatták, a gyilkosok mégis rájuk találtak. A tetteseket azóta sem találták meg.

A Népek Templomának szörnyű vége után világszerte gyanakvással figyelték a magukat „független egyházként” hirdető közösségeket és a különböző, zavaros ideológiájú szektákat.

A fekete krónikákba azonban csak 17 évvel később került be egy újabb vallási köntösbe burkolt csoport: a japán Aum Sinrikjo világvége-váró szekta, amely 1995. március 20-án ideggázzal hajtott végre több tucat halálos áldozatot követelő terrortámadást a tokiói metróban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Nem a kinézete volt a titka: Casanova egyetlen trükkje mindent vitt a nőknél
A velencei kalandor sikere a tudatosan felépített imázsán és a briliáns történetmesélésen alapult, nem pusztán a vonzerején. Élete utolsó éveit a csehországi Dux kastélyában töltötte könyvtárosként.


Kalandor, könyvtáros, megszállott szerelmes és hidegfejű stratéga. Giacomo Casanova neve ma is a csábítás szinonimája, de a mítosz mögött egy 18. századi európai „hálózati ember” áll, aki élettörténetét mesteri módon írta meg, és ezzel önmagát is megalkotta.

A legenda helyett a saját szavaiból és a megbízható történeti forrásokból kirajzolódik a valódi Casanova portréja, a „titka”, halálának körülményei, magyarországi útja és megannyi meglepő érdekesség, amit ránk hagyott.

Giacomo Girolamo Casanova 1725-ben született Velencében, és élete során megannyi szerepben kipróbálta magát.

Volt papnövendék, katona, diplomata, szabadkőműves és író, mielőtt élete utolsó, lecsendesedett szakaszában a csehországi Dux kastélyában gróf Waldstein könyvtárosaként talált menedéket.

Itt, 1798-ban bekövetkezett haláláig, papírra vetette monumentális, francia nyelven írt önéletrajzát, az Életem történeté-t, amely posztumusz kiadását követően világhírűvé tette.

Tudatosan építette imázsát, az európai udvarokban és szalonokban a maga által kreált „Seingalt lovagja” néven forgolódott, ezzel is erősítve a személyét övező misztikumot.

Ha megértjük, mit tartott fontosnak önmagáról, azt is látjuk, mi volt a csábítási stratégiájának lényege. Ez nem egyetlen trükk, hanem egy következetes habitus volt, amelynek alapja az intellektuális és testi vonzerő párosítása.

Számára a játékosság és a szellemi társalgás legalább annyira fontos volt, mint a fizikai szépség. A briliáns társalgás, a költői levelek és a szüntelen történetmesélés volt a leghatékonyabb eszköze.

„Az ész nélküli szépség a szerelemnek nem kínál egyebet, mint a puszta testi bájak élvezetét” – írta a Memoárokban. Ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel ismerte fel a szabadság és a kötődés közti feszültséget is.

"A nőket még őrületig is szerettem, de a szabadságot mindig jobban.”

A kalandos életút 1798. június 4-én ért véget a csehországi Duxban. Korabeli feljegyzések és modern orvostörténeti összefoglalók szerint halálát egy makacs, krónikus húgyúti, illetve hólyageredetű megbetegedés okozta.

A helyi emlékezet szerint a duchcovi kastélyban ma is őrzik azt a karosszéket, amelyben a nagy kalandor kilehelte lelkét.

Mielőtt azonban élete lezárult volna, bejárta Európát, és útja a történeti Magyarország területére is elvezette.

Életútja tele volt szenzációs részletekkel. Ezek közül is kiemelkedik 1756-os szökése a velencei Dózse-palota hírhedt ólomkamráiból, a Piombiból, amelyet később külön könyvben is megírt.

Európai karrierje során lottórendszert szervezett Párizsban, szabadkőműves páholyok tagja lett, és a kontinens legbefolyásosabb szalonjaiban fordult meg, ahol olyan személyiségekkel találkozott, mint Voltaire, II. Frigyes porosz király vagy Nagy Katalin orosz cárnő.

Írói teljesítménye sem merült ki a Memoárokban: lefordította Homérosz Iliászát modern toszkán nyelvre, és több politikai pamfletet, valamint regényt is írt.

Hagyatékának legértékesebb darabja, az Életem történeté-nek eredeti, mintegy 3700 oldalas kézirata kalandos úton maradt fenn. Végül 2010 februárjában a Francia Nemzeti Könyvtár vásárolta 7 millió euróért.

Végül mi maradt Casanovából? Hőssé nem a hódítások listája, hanem az ezekről szóló, eleven és briliáns nyelven megírt elbeszélés tette. Legnagyobb alkotása maga a Casanova-mítosz volt, amelyet saját kezűleg teremtett meg.

Via Britannica


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
583 áldozat a kifutón: 49 éve történt a tragikus baleset, amely örökre megváltoztatta a repülést
Két Boeing 747, - a KLM 4805 és a Pan Am 1736 - a tenerifei Los Rodeos futópályáján ütközött 1977. március 27-én. A Las Palmas-i bombariadó, a köd és a kommunikációs hibák együtt vezettek a katasztrófához.


Ma van a repüléstörténet legsúlyosabb katasztrófájának évfordulója:

1977. március 27-én a Kanári-szigetekhez tartozó Tenerife Los Rodeos repülőterén két Boeing 747-es, a holland KLM és az amerikai Pan Am gépe ütközött össze a futópályán. A két gépen összesen 583 ember vesztette életét, és mindössze 61-en élték túl a tragédiát, amely egy sor emberi és technikai hiba végzetes láncolatának következménye volt.

A katasztrófa napján egy bombamerénylet miatt lezárták a Las Palmas-i repteret, ezért az érkező járatokat, köztük a KLM és a Pan Am gépét is a jóval kisebb, felkészületlenebb tenerifei Los Rodeos repülőtérre irányították. A hirtelen megnövekedett forgalom miatt az előtér és a gurulóutak is megteltek, így a hatalmas Jumbo Jeteknek a futópályán kellett manőverezniük. A helyzetet tovább rontotta, hogy az időjárás egyre rosszabbra fordult, és sűrű köd ereszkedett a reptérre, a látótávolság helyenként 700 méter alá csökkent.

Nem sokkal 17 óra előtt a KLM gépe engedélyt kapott, hogy végigguruljon a futópályán, a végén egy 180 fokos fordulattal pozícióba álljon, és ott várjon a felszállási engedélyre. A Pan Am gépét arra utasították, hogy kövesse a hollandokat, de a C3-as gurulóúton hagyja el a pályát. A Pan Am pilótái azonban a ködben nem voltak biztosak a dolgukban, és mivel a C3-as kijáratnál egy rendkívül éles, 135 fokos fordulót kellett volna végrehajtaniuk, inkább tovább gurultak. Eközben a KLM befejezte a fordulót, és Jacob Veldhuyzen van Zanten kapitány gázt adott a felszálláshoz.

A másodpilóta ekkor közbeszólt: „Pillanat, még nincs felszállási engedélyünk!” Erre a kapitány visszahúzta a gázkarokat, majd azt mondta: „Tudom, gyerünk, kérdezz rá!”

A KLM személyzete rádión közölte, hogy felszállásra készen állnak, és várják az irányítási engedélyt. A torony válaszul a felszállás utáni útvonalat adta meg nekik: „KLM4805 felszállás után emelkedjen FL90-re, majd jobb forduló 40º és álljon rá a Las Palmasi VOR adóra a 325º-os irányon.” Van Zanten kapitány ezt tévesen felszállási engedélynek értelmezte, újra gázt adott, és hollandul közölte: „Megyünk.”

Ezzel egy időben a Pan Am pilótái jelezték a toronynak, hogy még a pályán vannak: „Még mindig gurulunk lefelé a kifutón, 1736-os.” Ez a rádióüzenet azonban a KLM pilótafülkéjében egy zavaró sípolásként jelent meg, mert a másodpilóta éppen az útvonalengedélyt olvasta vissza. A torony nyugtázta a Pan Am helyzetjelentését: „Rendben 1736-os jelentse, ha elhagyták a pályát.” Ezt hallva a KLM fedélzeti mérnöke megkérdezte a kapitánytól: „Még nem ment le a Pan Am?” A kapitány válasza egy félreérthető „Igen” volt.

Ez volt az utolsó lehetőség a katasztrófa elkerülésére. Pár másodperccel később a két gép személyzete a sűrű ködben megpillantotta egymást.

A Pan Am kapitánya a gázt tövig nyomva próbált balra, a fűre letérni a pályáról, a KLM pilótája pedig olyan erővel húzta fel a gépet, hogy annak farokrésze száz méteren keresztül szántotta a betont. A holland gép elemelkedett, de már nem tudta átugrani a Pan Am törzsét.

A KLM futóművei és hajtóművei letarolták az amerikai gép tetejét és vezérsíkját, majd a felszállás előtt teletankolt holland repülőgép 150 méterrel odébb a pályára zuhant és felrobbant. A Pan Am gépe szintén kigyulladt. A KLM fedélzetén tartózkodó 248 ember mind életét vesztette. A Pan Am gépéről 61-en menekültek ki, de 335-en a lángok között rekedtek.

A kivizsgálás egyértelműen megállapította, hogy a katasztrófa legfőbb oka az volt, hogy a KLM személyzete felszállási engedély nélkül kezdte meg a nekifutást. A spanyol hatóságok hivatalos jelentése szerint azonban több tényező is hozzájárult a tragédiához: a rossz időjárási körülmények, a földi gurítóradar hiánya, a rádió-kommunikációs félreértések, a reptér felkészületlensége, valamint a KLM személyzetére nehezedő időnyomás. A baleset nyomán a nemzetközi légi közlekedésben szigorították a rádiós frazeológiát, és bevezették a pilóták közti hatékonyabb együttműködést célzó képzési programokat. Egy évvel később megnyitották Tenerife déli, korszerűbb repülőterét is, amely átvette a nemzetközi forgalom nagy részét.

Via Wikipédia


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk