A folyton szerelmes író
Lolával húszévesen találkozott először egy berlini teaszalonban. Szemtelenül fiatalok voltak mindketten és kassaiak – érdekes módon nem szülővárosukban, hanem egy távoli földön hozta össze őket a sors. Lola tehetős kereskedőcsaládból származott és zsidó származású volt, Kassa legmódosabb polgárai közé tartozott. Berlinbe „felejteni küldték”, írta később Márai az Egy polgár vallomásai lapjain. „Elkényeztetett vidéki úrileányka volt, dacolt a zord szülői rendelkezéssel, s egy félig elintézett gyermekkori szerelem sértődöttségével szállt le egy napon az Anhalter pályaudvaron a vonatról.”
És Márai vajon miért volt éppen akkor és ott, a pezsgő szellemiségű német metropoliszban? Az ő ottlétében is érződik egy leheletnyi kényszerűség: 1919-es, kommünt támogató cikkei miatt családja jobbnak látta, ha a fiatal író egy időre külföldre, Németországba utazik. Lolával egy délután, a Kurfürstendamm egyik teaszalonjában találkozott.
„Az ilyen találkozások mindig nagyon egyszerűek. (…) Később színházba mentünk, Reinhardthoz… Ünnepélyes, de pátoszmentes este volt. Mind a ketten rosszkedvűek voltunk. Olyan ’hát kellett ez nekünk?’ érzés volt ez, feszengés, szomorúság. Valakit meg kell ismerni, minden titkával s minden következménnyel: ez az, amit langyos és általános szóval, szeretetnek neveznek. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill… Néhány hónap múlva elvettem feleségül.”
Lola 63 évig volt hű társa Márainak, s habár nem ő volt a klasszikus „írófeleség” modellje, még a legnyomorúságosabb körülmények között is kitartott Márai mellett. Rengeteg sikert és rengeteg nehézséget éltek meg ők együtt. Polgári házasságukat már Pesten kötötték 1923. április 17-én, de az oltár előtt csak 1936-ban erősítették meg fogadalmukat. „Mi voltunk az első hippik, nem tartottunk esküvőt” – jegyezte meg Márai utolsó naplójában. A templomi szertartásra valószínűleg csak azért került sor, mert ekkoriban már megmutatkozott az a veszély, ami Lolát – származása révén – fenyegette. Lola ezzel egyidejűleg keresztelkedett át a katolikus hitre.
Első és egyetlen gyermekük 1939. február 28-án született meg. Tragikus, hogy a kis Márai Kristóf alig élt két hónapot, belső vérzés okozta iszonytatóan korai halálát. Az írót annyira megrázta a váratlan csapás, hogy egy ideig senkivel sem beszélt, meg sem szólalt. Pedig hogy várták Lolával a fiúcska világra jöttét! Egy visszaemlékezés szerint "ami virág létezik, (…) abból egy hihetetlen méretűre feldíszített baldachint csinált a felesége és Kristófka körül”. Papírra vetett fájdalmát az Ujjgyakorlatok 3. verse, az Egy kisgyermek halálára őrzi:
Mi is maradt belőle? A neve,
hajának illata a hajkefén,
egy micimackó, halottlevele,
egy véres rongy és ez a költemény.
A világ hatalom és értelem,
nem értem, miért tették ezt velem.
Nem pörölök. Élek és hallgatok.
Most angyal, ha vannak angyalok.
De itt lenn minden únt és ostoba.
Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.
Ki tudja, ez a tragédia okozta-e vagy más, de a negyvenes években Márai és Lola érzékelhetően eltávolodtak egymástól. Ebben az időszakban az írónak több szerelmi viszonya is volt, többek között két különösen ismert színésznővel, Mezey Máriával és Tolnay Klárival. Mezey Máriával, aki akkoriban a Vígszínházban játszott, egy rádiófelvétel során találkozott először.
Az író épp csak túl volt a negyvenen, ereje teljében, rivaldafényben fürdött, a fiatal, harmincnégy év körüli színésznőnek pedig olyan csábító kisugárzása volt, aminek Márai nem tudott – talán nem is akart – ellenállni. Az első beszélgetésük témája valószínűleg Krúdy lehetett, Mezey Mária az íróval együtt nagy „Krúdy-rajongó” volt (Márai egyébként ekkoriban írta egykori példaképéhez kapcsolódó regényét).
Kapcsolatukat igyekezték mindenki előtt titokban tartani, szállodákban, kocsmákban találkozgattak. Kevéssel több mint fél évig tarthatott a viszony, Márai volt az, aki véget akart vetni a bujkálásnak, a tiltott szerelemnek. Ha őt nem is, de a színésznőt nagyon megviselte a szakítás, naplójában – mely később hagyatékaként nyilvánosságra került – elválásukat és szenvedését, gyötrődését is részletesen megírja, Márai pedig 1943-as Sirály című regényébe szőtte bele ezt a szerelmi kalandot. Néhányszor találkoztak még, egy-egy rendezvényen (Mezey például Márai akadémiai székfoglalóján is jelen volt), de többé nem közeledtek egymáshoz.
Tolnay Klárival néhány évvel később kezdett viszonyt. A színésznő így nyilatkozott kettejük kapcsolatáról: "1945 őszén mutatta be a Vígszínház Márai Varázs című darabját, amiben játszottam Ajtayval és Benkővel. És ő bejárt a próbákra. Akkor még kint volt Leányfalun, azt hiszem, ő ott vészelte át Budapest ostromát, és onnan járt be biciklin. Majd később beköltözött, vissza a romos lakásába, azt hiszem, a Mikó utcában laktak. Onnan járt hajón Pestre.”
Fotó: Wikipédia
Eleinte a színésznő számára nem ment könnyen a közvetlenség. „Szívem szerint legszívesebben Márai úrnak szólítottam volna, mert az, hogy Sándor, sose jött ki a számon, és elképzelhetetlennek tartom azt is, hogy őt valaki Sanyizta. Lehetetlen. Ő Márai úr volt. (…) Aztán meghívott sokszor ebédre. Akkoriban fűtetlen, hideg lakásban laktunk, egy menekült lakásban. Budáról menekültünk át Pestre. Meghívott nagyon gyakran próbák után ebédre, ahol nagyon kedvesen oktatott engem. Tőle tanultam tisztelni és ismerni Krúdyt, Thomas Mannt. Irodalmi pletykákat mesélt nekem. Ismerte az összes pesti kávéházat, de kedvenc helye a Múzeum Kávéház volt. (…) Én azt hittem, hogy részéről is ez egy tanítóbácsis vonzódás, aztán kiderült, hogy ez tévedés volt.”
Tolnay anekdotája szerint az író 1945 karácsonyán nagy és értékes ajándékcsomagot küldetett neki. „… megjelent egy hordár egy nagy csomaggal. Ebben volt egy üveg konyak, külföldi, 45-ben nagyon nagy dolog, egy doboz amerikai cigaretta és egy kézirat. És egy névjegy: Márai. Használati utasítás: "Az 1 csillaggal jelöltből kell rágyújtani, a 2 csillaggal jelöltből kell inni hozzá, a 3 csillaggal jelöltből olvasni hozzá. A virágot nem kell megszagolni. És közben még énrám is lehet gondolni.”
Mindamellett, hogy nem volt hűséges Lolához, Márai egyetlen nőért sem volt hajlandó elhagyni a feleségét. „… mindig iszonyattal érzem, mennyire tehetetlen vagyok nélküle, mennyire nem tudnék nélküle élni” – írta róla egy naplóbejegyzésében. Amikor Lola, több mint hatvan esztendő után egyedül hagyta őt, a három évig tartó agonizálás időszaka következett el Márai életében. Bezárkózott, Lola naplóit vette elő újra meg újra, mérhetetlen magányában többször eljátszadozott az öngyilkosság gondolatával. 1989-ben, utolsó, kézzel írt feljegyzésében egy lemondó, meghalni készülő ember búcsúzik az árnyékvilágtól: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Február 21-én lőtte főbe magát.
Ha tetszett az írás, nyomj egy lájkot!
