Autóstoppal Lengyelországban: film és könyv idézi meg a ‘60-as, ‘70-es évek legnagyobb generációs élményét
A ‘60-as, ‘70-es években igazi generációs élmény volt Lengyelországban stoppolni: fiatalok százai, sőt talán ezrei indultak útnak, hogy megtapasztalják a szocializmus keretei között átélhető legnagyobb szabadságot.
Az ötletgazdával, Zajti Ferenccel beszélgettünk a nagyjából két évtizedig tartó aranykorról.
– Hogy kerültek stopposként Lengyelországba, mi vonzotta önöket oda?
– A ‘70-es évek közepén a kőbányai László Gimnáziumba jártam, mégpedig azért, mert az országban egyedül ott lehetett lengyelül tanulni. Tanároknak viszont már akkor is híján voltak, bennünket végül az egyébként művészettörténet-rajz szakos Haász István vállalt el. Ő mesélt nekünk először Lengyelországról, többek között arról is, hogy a stoppos kalandjainak köszönhetően tanulta meg a nyelvet. Ott akkoriban nagyon más volt az élet, a szocialista tömbön belül ez egy szabad országnak számított.
Rengeteg olyan filmet vetítettek, például a Cápát, vagy számos westernt, amit itthon esélyünk sem lett volna megnézni. Varsóban a Rolling Stones már akkor fellépett, amikor mi még csak álmodoztunk róla, hogy valaha élőben láthatjuk őket. A képzőművészet is sokkal nagyobb teret kapott, olyan alkotásokat engedélyeztek, amelyek nálunk legfeljebb a tűrt, de inkább a tiltott kategóriába estek.
Bár ezt a lehetőséget nem sokan használták ki, ettől függetlenül is jóval nagyobb becsben tartották a stopposokat, mint Magyarországon. Itthon sok rossz élményünk volt, számtalanszor bevittek bennünket a rendőrök, arról faggatva, hová tartunk és mi a célunk.
De a határátlépés sem ment egyszerűen, előfordult, hogy több órára feltartóztattak bennünket. Az sem volt jobb, amikor vonattal mentünk: engem például arra kényszerítettek egyszer, hogy borotva híján bicskával szedjem le a borostámat, mivel az útlevélképemen teljesen sima volt az arcom. Három órán keresztül állt a vonat emiatt.
– Hogyan tartották egymással a kapcsolatot mobiltelefon és internet nélkül?
– Meg volt beszélve, hogy ha elszakadnánk, egy héten keresztül minden nap ugyanabban az időpontban és helyszínen várjuk egymást, például Varsóban a Tudomány és Kultúra Házánál, délben. Ez jól is működött, nagyobb probléma volt, hogy a szüleinkkel se tudtunk kommunikálni egyáltalán az út során. Mi egy hónapig voltunk kint 15-16 évesen úgy, hogy azt sem tudták rólunk, életben vagyunk-e még, hiszen telefonálni nem lehetett, a levél pedig sokszor csak utánunk érkezett meg. Ez biztosan nehéz volt nekik, de azért akkoriban még más világ volt: sokkal kevésbé féltették a szülők a gyerekeiket, mint manapság, amikor sokan még egy utcával arrébb sem merik elengedni őket egyedül.
– Hol töltötték az éjszakákat, és miből fedezték ezeket a túrákat tizenévesen?
– Akadtak olyanok, akiknek teljesen mindegy volt, hol alszanak, akár az árokparton vagy az út szélén is megfelelt nekik. Mi egy fokkal kényelmesebbek voltunk, sátrat mindig vittünk magunkkal, de az is előfordult, hogy egy kempingben vagy egy turistaházban ért bennünket az éjszaka. Laktunk apácáknál is, de arra is volt példa, hogy egy sofőrünk szállásolt el. Ami a költségeket illeti: árut vittünk magunkkal, például nejloninget, szalámit vagy konzerveket. Mi pénzzel nem álltunk jól, ők pedig javakkal, ez ideális cserealap volt. Egy alkalommal 40 kilós hátizsákkal mentünk ki, amiben 38 kiló konzerv volt. Ha megszorultunk, eladtunk néhányat.
– Hogy született a film ötlete?
– A konkrét ötletet az adta, hogy 2014-ben volt egy előadássorozat a budapesti Lengyel Intézetben, ami a szabadság témája köré szerveződött. Itt futottam össze Kiss Gy. Csaba irodalomtörténésszel, aki egyébként távolabbi rokonom. Beszélgetni kezdtünk és szóba került, hogy pont 50 éve indult először stoppos körútra Lengyelországba. Mondtam neki, hogy én pedig 10 évvel később, és egyébként már évek óta szeretnék emléket állítani ennek valamilyen formában. Ő lett az első riportalanyom, majd mindketten hoztuk magunkkal a saját ismeretségi körünket, akik aztán újabb alanyokat javasoltak. Tulajdonképpen hólabdaszerűen állt össze a névsor.
Támogatást szinte egyáltalán nem kaptunk, csak a korábbi lengyel témájú filmjeim farvizén jutottunk ki Lengyelországba, így sikerült néhány helyszíni jelenetet is rögzítenünk. Autentikus, korabeli zenéket is szerettünk volna felhasználni, de kiderült, hogy ezeknek milliós nagyságrendű jogdíja van. Végül a Felczak Alapítvány felajánlásának jóvoltából egy nagyjából egyperces híradós riportot tudtunk betenni a filmbe, ami egy korabeli stoppos történetet mesél el. Márta Pistáéknak is fennmaradt valamennyi videós anyaguk a helyszínről, na meg persze sok fotó. Ezekkel tudtuk színesíteni a lakásokon vagy vendéglátóhelyeken rögzített visszaemlékezéseket.
– Mekkora az életkori szórás az interjúalanyok között?
– A könyvet három nagy korszakra tagoltam: az első generáció a ‘60-es években, a derékhad a ‘70-es évek első felében kelt útra, a lecsengés pedig az évtized végén volt. Tovább nem is tarthatott volna ez az aranykor, mivel Szolidaritás mozgalom előretörésével gyakorlatilag hadiállapotot vezettek be az országban, így többé már nem lehetett csak úgy szabadon odautazni, mint addig.
– Miért jelent meg könyv is a film mellett?
– A film 60 perces, de ebbe az időkeretbe sem fért bele minden megszólaló, akivel interjút rögzítettünk. Mivel úgy gondoltam, hogy a többiek történetei is kivétel nélkül megérdemlik a nyilvánosságot, végül az lett a megoldás, hogy adjuk ki könyv formában a riportokat. Ebben tehát a filmben szereplő összes beszélgetés leirata szerepel, valamint még sok másik sztori. Emellett Bereményi Géza és Háy János egy-egy autóstoppos témájú novellája, illetve egy korabeli sajtószemle is olvasható benne.
– Kit szán célközönségnek?
– Aki érdeklődik a történelem iránt, foglalkoztatják az emberi sorsok, vagy azóta ismertté vált emberek fiatalkori élményei.
– A „lengyel magyar, két jó barát” mondás igaz volt a gyakorlatban?
– Annyira, hogy sokak magyar zászlóval stoppoltak, és volt rá példa, hogy a sofőr ezt meglátva kiszállt a kocsiból, leborult és hálálkodni kezdett. Tényleg igazi barátokként kezeltek bennünket, olyan történeteket is hallhatott tőlük az ember, amelyek itthon a történelemkönyvekből teljesen kimaradtak.
– Mennyire lát rá a mai autóstoppos lehetőségekre?
– Az biztos, hogy már nem ugyanaz, mint a mi időnkben. Divatba jött a telekocsis rendszer, mert az emberek időre szeretnének odaérni. Aki stoppol, az pedig legtöbbször konkrét céllal akar eljutni valahova. Nekünk ilyen nem volt: csak beszálltunk az autóba, ami megállt, és mentünk arra, amerre ment. Persze voltak elképzeléseink, például, hogy el akarunk jutni a tengerhez, de ha végül máshogy alakult, akkor sem voltunk kétségbeesve. A kaland és az új helyek megismerése hajtott bennünket.
