KULT
A Rovatból

Attila olasz végzete beleszeretett a magyar kürtőskalácsba – találkozás Maria Agrestával, a Verdi-opera hősnőjével

Énekel, hogy szeressen, szeret, hogy énekeljen – vallja a fantasztikus énekesnő.


Tizenkét éves volt, amikor látta a Parasztbecsület nápolyi előadását, egy életre beleszeretett az operába és elhatározta, hogy énekesnő lesz. Én is 12 voltam, amikor Mascagni remekművének szívbe markoló előadását láttam Rómában, azóta is elszorul a torkom, ha csak eszembe jut a darab. Nem várt közös élmény volt ez Maria Agrestával, a világhírű szopránnal, aki Verdi: Attila című operájának női főszerepére érkezett Budapestre.

A péntek esti előadás főpróbája előtt beszélgettünk az igazi délolasz temperamentumú, csupaszív művésznővel a Margitszigeti Szabadtéri Színpad mögötti öltözőjében, ahol megszemlélhettem a darabban végzetes szerepet játszó kardot is. Maria nagy örömmel tért vissza hat év után hozzánk.

Rossini: Stabat Materének előadására hívtak meg. Éppen csak három napot töltöttem itt, a próbákra és a koncertre. Emlékszem, végig esett az eső, de ma is szeretettel gondolok vissza a Művészetek Palotája gyönyörű termére, a zenekarra, és nem utolsósorban azért, mert az előadásra eljött Marton Éva, és utána hosszasan beszélgettünk. Ez nekem külön öröm volt, mert évekkel korábban láttam őt Olaszországba és végre személyesen is megismerhettem.

– Odabella, Attila szerelme fordulópont volt az Ön pályafutásában. Hogyan találkozott ezzel a szereppel?

– Tizenegy évvel ezelőtt történt, egy különleges pillanatban, mert nem sokkal korábban váltottam repertoárt, miután a mezzoszopránból áttértem a szopránra. Már énekeltem a Bohémélet Mimijét, A trubadúr Leonóráját, de hiányzott valami olyan nem mindennapi szerep, ami lökést ad nekem. Akkor szólt az énekestanárnő, hogy Pier Luigi Pizzi maestro a maceratai fesztiválra keres egy hangot. Elmentem a meghallgatásra, de azt sem tudtam, milyen szerepre gondol. Csak utána árulta el, hogy Odabellát keresi, és kérte, hogy egy hét múlva újra találkozzunk. A meghallgatáson több nagy név is részt vett, olyanok is, akik már énekelték, de végül a Maestro felhívott és közölte: „Meggyőztél, tiéd a szerep.” Nagyon boldog voltam, mert már azt is fontolgattam, hogy más foglalkozás után nézek. És valóban beindított, ahogy reméltem, de egy idő után már nem énekeltem többet, mert nem akartam, hogy beskatulyázzanak. Most térek vissza Odabellaként.

– Ki ez a hercegnő, aki meghódítja Attila szívét?

– Erős, nagyon határozott nő, aki tán nem is tudja, mi az a félelem. De ott van a szívében nagy fájdalma: apjával Attila végzett kegyetlen módon. Érzi, hogy bosszút kell állnia, és vannak pillanatok, amikor e fájdalomba szinte beleőrül. Végül azonban, annak ellenére, hogy őt is elbűvöli Attila, sikerül teljesítenie küldetését. Szerelme ellenére harcol az igazságért, bizonyos fokig feministának tekinthető.

– Ez a Verdi-opera az 1840-es években született, amikor már kibontakozóban volt az olasz nemzeti egység mozgalma, a Risorgimento.

– Igen, szerintem ki is lehet hallani Verdi hazafias érzelmeit ezekből a kórusokból, de még a kottából, a ritmikából, a hangsúlyokból is kiolvasható a lázadás szelleme. Verdi zenéje itt még a Donizetti-féle belcanto hagyományait követi, de azért már érezteti saját egyéniségét.

– Ön megszemélyesítette az operairodalom legszebb nőalakjait a Pillangókisasszonytól Violettáig. Melyik áll Önhöz a legközelebb?

– Szinte mindegyikből van bennem valami. Például a Pillangókisasszony odaadása, hűsége. Én is nagyon hűséges, kitartó típus vagyok. Erős bennem az igazságérzet, megkövetelem a tiszteletet, mélységesen hívő vagyok, mint Tosca. És ha szeretek valakit, teljes szívemmel, minden porcikámmal szeretek, legyen szó a páromról, családomról, hazámról, ideáljaimról. Mindegyik operahősnőből van valami Mariából és Mariában is van valami belőlük.

– Párommal imádunk a margitszigeti előadásokra járni, mert úgy érezzük, hogy ebben a varázslatos környezetben a természet zenéje és a színpadon megszólaló zene eggyé válik.

– Ezzel teljesen egyetértek! Csodálatos ez a környezet, ahogy beleéltem magam, úgy éreztem, mintha megbékéltem volna a világgal. Itt a zene belép a természetbe és a természet belép a zenébe, a két anyag egymásba olvad, más dimenzióba kerül, a tér, az idő megszűnik létezni. A fák akár évszázadokkal ezelőtti korba is visszarepíthetnek minket. Fantasztikus a szervezés, a stáb munkája, de a természet kellős közepén való éneklés valóban lenyűgöző érzés. Amikor egyik este próba közben megérintett egy szélfuvallat, olyan volt, mintha az Attila által támasztott vihar előszele lett volna.

– Megéltük azt is, hogy a koncert közben megszólaltak a rigók és egy hangnemben voltak a zenekarral. Lehetett érezni, hogy egy másodpercre a zenészek is megdöbbentek.

– Igen, tegnap este is bele-beleszóltak a madarak a zenébe. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy maga Verdi szelleme repül el felettünk.

– Néhány napja találkoztam egy olasz festőnővel, aki kortárs magyar művészet megismerésére jött hozzánk. Most pedig itt van Ön. Nagyon jó dolog látni, hogy még ilyen áldatlan időkben is sok művész mindent megtesz azért, hogy fenntartsák az európai értékeket és az emberek közti kommunikációt.

– Mi művészek szerencsések vagyunk, mert rossz időkben is közvetíthetjük a szépség üzenetét, és ez kötelességünk is, jobban, mint valaha. A zene hordozza a múlt értékeit, arról szól, hogy kik voltunk, kik vagyunk és kik lehetnénk. Voltak, akik megkérdezték tőlem: hogy mehetek énekelni egy olyan országba, ahol közel a háború? Éppen ezért van szükség megértetni az emberekkel, hogy ennek az állapotnak véget kell vetni. Ha az emberek elmennek a színházba, és eltölti őket a katarzis érzése, elkezdenek másképp érezni, gondolkodni, elkezdenek öntudatra ébredni. A fiatal nemzedékeknek meg kell érteniük, hogy időnként el kell zárniuk a televíziót, hogy elmehessenek színházba, koncertekre, mert az igazság másutt van, mint a képernyőn, amely hamis mítoszokat sugall nekünk. És minden ember, aki lelkileg-szellemileg fejlődik, jó hatással van az egész társadalomra.

– És akkor még nem is szóltunk az élő közösségi élmény hatásáról.

– Igen, más nézőpontokkal is találkozhatunk azáltal, hogy egy zene, egy színházi előadás mindenkiből más érzelmeket, gondolatokat vált ki, amelyeknek megosztásából valamennyien épülhetünk.

„Énekelek, hogy szeressek, szeretek, hogy énekeljek" – ez a mottója. Van-e más szenvedélye a zenén kívül?

– Igen, nagyon szeretek olvasni. Most éppen egy filozófiai könyvet olvasok, amely a boldogságkeresésről szól. De imádok főzni, nemcsak amatőrként, hanem komolyan tanulmányozom is a gasztronómiát. Elvégre ez is a művészet egyik formája. Amikor utazom, igyekszem mindenhonnan beszerezni valami helyi specialitást. Budapesten egy kürtős kalács-sütőre vadászom, és természetesen viszek haza magyar paprikát, amit már eddig is szívesen használtam. Egyszer szeretnék egy könyvet írni azokból a receptekből, amelyeket a világ minden tájáról összeszedtem, és a saját elképzeléseim szerint valósítottam meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A romantikus komédia, ami se nem vicces, se nem romantikus, de épp ettől lesz jobb és több – Kritika a Többesélyes szerelemről
Mondd, te kit választanál? A dúsgazdag, magas, jóképű és sármos üzletembert, vagy a csóró, magas, jóképű, sikertelen színész exedet? Itt a szerelem ötven árnyalata!


Celine Song nevét 2023 januárjában kezdte hajtogatni szinte mindenki az amerikai filmes körökben, amikor első filmjét, az Előző életeket bemutatták a Sundance Filmfesztiválon. Nem véletlenül, hiszen egy csodás alkotásról volt/van szó, amelyben két dél-koreai gyerekkori jó barát (talán több is annál), a Föld két legtávolabbi pontjára kerül, majd felnőttként újra felveszik a kapcsolatot, és maguk sem gondolják, hogy ez milyen érzelmeket ébreszt bennük.

A film átfesztiválozta a világot, majd 2024 januárjában végül a magyar mozikba is befutott (igaz, 2023 szeptemberében már el lehetett csípni a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon), nem sokkal később pedig két Oscar-díjra is jelölték, a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriáiban.

S hogy mi volt az Előző életek titka? Minden bizonnyal a benne rejlő őszinteség, hitelesség és emberiesség. Egy apró és érzékeny, sokszor szavak nélkül is sokatmondó alkotásról van szó, amellyel a dél-koreai Celine Song számára megnyíltak Hollywood kapui. Ő pedig rendesen betrappolt rajtuk. A következő filmjéhez ugyanis már olyan álomgyári nagyágyúkat sikerült megnyerni, mint Anastasia Steele, A mandalóri és Amerika Kapitány, vagyis Dakota Johnson, Pedro Pascal és Chris Evans.

Ha pedig az Előző életek egyik fő erénye az őszinteség volt, akkor ezt Song a Többesélyes szerelemmel rendesen kimaxolta. Talán túl is tolta… De hogyan lehet túltolni az őszinteséget? Nos, a sztori szerint a sikertelen színésznőből sikeres házasságközvetítővé vált Lucy Mason (Dakota Johnson) „örök szingliként” azt állítja, hogy vagy egyedül fog meghalni, vagy egy gazdag férfihoz megy feleségül. A szakmai sikerei ellenére Lucyt azonban egyre inkább frusztrálják ügyfelei irreális elvárásai. Részt vesz egy korábbi kliense esküvőjén, ahol megismerkedik a tehetős befektetővel, Harryvel (Pedro Pascal), aki élénk érdeklődést mutat iránta, de Lucy elutasítja, s azt javasolja, inkább legyen a cége ügyfele, hiszen ő lenne a legkapósabb férfi.

Lucy az esküvőn ráadásul váratlanul találkozik az exével, Johnnal (Chris Evans) is, aki éppen felszolgál a násznépnek, és továbbra is várja, hogy befusson színészként. Felelevenítik a közös múltjukat, amely az anyagi nehézségeik miatt ért véget.

Hősnőnk tehát nehéz helyzetbe kerül: választania kell a jóképű, sármos és mocskosul gazdag Harry, vagy a szintén jóképű, de csóró John között.

A Többesélyes szerelem magyar címe nyilvánvalóan a sztori romkomos oldalára utal, s ezzel próbálja becsábítani a nézőket a mozikba. Az eredeti cím, a Materialists (Materialisták) azonban már jóval őszintébb, hiszen Celine Song filmje egyrészt nem vígjáték, másrészt, ha lehet ilyen jelzővel illetni, akkor inkább antiromantikus film. A főhősnő ugyanis meg van győződve róla, hogy a házasság egy kölcsönösen gyümölcsöző üzlet két fél között, és a boldogságot az anyagi biztonság hozza el (persze az sem baj, ha a férfi jól néz ki, magas, és korban is stimmel).

Mert passzolhat egymáshoz bármennyire két ember, ha nincs elég pénz a közös életükre, az csak vitákat, veszekedéseket generál, szóval a szerelem nem elég a teljes boldogsághoz.

Song filmje tehát minden, csak nem a klasszikus hollywoodi értelemben vett romantikus film. Inkább megöli a romantikát.

Aztán persze a két férfi közt tipródó Lucy is kezdi felfogni, hogy nem lehet mindent matekkal megoldani, de addira a Többesélyes szerelem már elvesztette a szimpla romkomra izguló közönsége érdeklődését. Épp ezért is számít bátor vállalkozásnak: nem azt kapjuk, amit várunk tőle, és nem biztos, hogy örülünk annak, amit kapunk, de az biztos, hogy el fogunk gondolkodni rajta.

A film első fele épp ezért erősebb is, mivel abban kapjuk az arcunkba ezt a hollywoodi csöpögős romantikát kíméletlenül ledózeroló őszinteséget, a második felére már inkább kezd a cselekmény olyan irányt venni, mint ami ellen korábban oly ékesen felszólalt.

Azért így is távol áll a giccstől, csupán Song megijedt kissé a saját felvetésétől és a nézők teljes elidegenítésétől. Persze ezzel sincs semmi baj, hiszen a Többesélyes szerelem így is emlékezetesebb, mint a műfajbeli átlagos limonádék, és savanyúbb azoknál, mivel jóval több citromot facsartak bele.

E film kapcsán azonban már nem lehet elmondani, hogy szavak nélkül is sokatmondó lenne, annyi benne a szövegelés, és bizony épp ennyivel marad el az Előző életektől. Song első rendezésében a karakterek minden gondolatával és érzelmi vívódásával tisztában voltunk az apró rezdüléseikből, az egymásra nézéseikből, a ki nem mondott szavaikból. A Többesélyes szerelem azonban mindent kimond, sokszor. A kevesebb több lett volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Káprázatos légi parádéval ünnepelte a honvédség augusztus 20-át
A bemutatón nemcsak a jól ismert régi helikopterek, hanem vadonatúj harci és szállító gépek is feltűntek, amelyek most először repültek a főváros felett.


Budapest felett idén is látványos légi parádéval ünnepelte Szent István napját a Magyar Honvédség. A programban minden olyan repülő eszköz bemutatkozott, amely a honvédség birtokában van, köztük vadonatúj harci és szállító gépek is, amelyek most először tűntek fel a főváros felett.

Az érdeklődők a bemutatón láthatták

a már jól ismert MI–17 és MI–24 helikoptereket, de a legújabb H145M és H225M típusok is feltűntek.

Az eseményen készült fotóinkat itt tudjátok megnézni (kattintás után galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk