Aki közöttetek áll, az a mi emberünk – Pörgős és izgalmas lett az HBO új sorozata, A besúgó

Adott egy csapat egyetemista 1985-ben Budapesten, akik a kollégiumi éveket nem csak bulizásra és párkeresésre használják, de jobbá is szeretnék tenni az országot (talán a világot is), amiben élnek, ezért a langyos és halódónak tűnő Kádár-rendszerben demokratikus ellenzéki mozgalmat szerveznek egyetemi kollégiumuk alagsorában. Hogy mennyire nem haldoklik még a rendszer, annak jó bizonyítéka, hogy az állambiztonság beszervezi közéjük az elsőéves Demeter Gergelyt (Váradi Gergely), akit beteg öccse államilag kiutalható gyógyszereivel zsarolnak. Így el is vállalja a nem túl hálás feladatot, és lélekben edzi magát arra, hogy beépüljön a nehezen megközelíthető csapatba, és jelentéseket írjon annak karizmatikus vezetőjéről, Száva Zsoltról (Patkós Márton).

Dióhéjban ez az HBO első, magyar ötletből született és teljesen magyar készítésű sorozatának, A besúgónak szinopszisa. Amivel azért nem tudok spoilerezni, mert mindezek a dolgok az első rész első negyedében kiderülnek, hogy aztán innen induljanak az igazi izgalmak: Demeter és Száva pávatánca, vagy még inkább – a főhős kedvenc elfoglaltságára utalva – kettejük sakkjátszmája. Aminek tábláján még számos másik szereplő is sasszézik: az örök bizalmatlan Barna (Lengyel Benjámin), Geri minden hájjal megkent, a pre-kapitalizmusra nagyon ráérző sefthuszár szobatársa, Máté (Varga Ádám), a matekzseni Karcsi (Borbély Richárd) vagy épp a félig femme fatale, félig csapatvezér Kata (Szász Júlia). Ha a színészek többségének neve nem mindenkinek ismerős, az nem a véletlen műve: a harmincéves forgatókönyvíró–rendező Szentgyörgyi Bálint generációja kevésbé agyonjátszott tehetségeit igyekezett egy ütős csapattá formálni a filmben. És ha egy-egy pillanatban bizonyos szereplők mintha zavarban is lennének a rájuk kiosztott szereppel, alapvetően nagyon jól működnek, az első öt rész megtekintése után

Mellettük epizódszerepeket kapnak az idősebbek: a Geri apját játszó Gyabronka József, a Kata értelmiségi édesapjaként feltűnő Mácsai Pál, Hajdu Szabolcs mint egyetemi tanár vagy az állambiztonság vezetőjének kisebb szerepében brillírozó Funtek Frigyes.

Ezt a generációt erősíti kicsit hangsúlyosabb jelenléttel az a Thuróczy Szabolcs is, aki nagyjából azt a karaktert hozza, amit a filmjei és szerepei többségében, de egy félművelt, ideges, lefelé taposó, felfelé nyaldosó tartótiszt karakterét egyszerűen nehéz másmilyennek elképzelni. Ugyanakkor a forgatókönyvet dicséri, hogy személyiségéből és saját élete nehézségeiből egyre többet megismerünk a sztori folyamán. Nem utolsósorban pedig elég frappánsan (még ha kicsit didaktikusan is) elénk tárul a tény, hogy az állam fontos embere bizony nem mindig különbözik olyan élesen az ellene gerillaharcot folytató fiataloktól.

Az év, amelyben járunk, 1985, ami kellően távol van már tőlünk időben, hogy érdekes lehessen, ugyanakkor a rendszerváltás előtti évek kellőképpen izgalmasak is ahhoz, hogy egy igazán ütős és pörgős sztorit lehessen belőle kerekíteni. (Mostanában a filmesek mintha fel is fedeznék a benne rejlő potenciált.) Szentgyörgyi Bálintnak ez sikerül is, bár ha nagyon kekeckedni akarunk, mintha dramaturgiailag kicsit összemosná az éveket. Az mindenképpen stimmel, hogy a „laza 80-as évek” mítoszával ellentétben ekkoriban még bőven folytak a beszervezések, a hatóság emberi pedig a korban nem finomkodtak a kényszerítő eszközökkel. Sőt még később sem, éppen ezért kicsit túlzóan optimistának tűnik a film másik végpontja, a szabadság szelét szinte már arcukon érző fiatalok, akik teljes hittel bíznak a falak (képletes vagy akár szó szerinti) leomlásában, akik percek alatt kijátsszák és hülyére veszik a hatalom embereit vagy akiknek tanára minden retorzió nélkül utalgathat egy esetleges kapitalista rendszerváltás lehetőségére. Ma már talán nem sokat számít 3 év ide vagy oda, de a nyolcvanas évek folyamatosan változó világában inkább képzelhető el Száváék hurráoptimista szabadságérzete mondjuk '88-'89 táján, mint évekkel korábban. Lehet, hogy nagyon mellélövök, de az időben korábbra tett sztori talán összefüggésben lehet azzal, hogy Szentgyörgyi több évadosra tervezi a sorozatot, aminek viszont kifejezetten jót tesz, hogy csak lágyan érinti, nem pedig elsodorja a szabadság és a rendszerváltás szele.

Az 1992-es születésű rendező nem titkolja, hogy hatalmas rajongója a kornak, és szerencsére minden igyekezetével próbálja át is érezni annak szellemiségét. A helyszínek kiválasztása lényegében ideálisnak mondható, és Szentgyörgyi kezére játszott az is, hogy a főváros számos pontján találni olyan épületeket, amik alig változtak a Kádár-korszak vége óta. Emellett azért persze meg kell dicsérni Láng Imola és Tasnádi Zsófi munkáját, akik autentikus 80-as éveket varázsoltak a nézők szeme elé. Egyedül az egyébként remekül játszó főbb szereplők (nem tudok jobb szót rá) fizimiskája az, ami elbírt volna még némi alakítgatást, mert a rendszer megreformálásán-leváltásán dolgozó fiatalok hiába centrumos szatyrokban hurcolják cuccaikat és Zsigulikkal furikáznak a budapesti neondzsugelben, néha kissé olyan benyomást keltenek, mint akik most fejeztek be egy Insta-live-ot vagy toltak le egy élő streamet YouTube-csatornájukon.

És bár a rendező általában elhárítja azokat a felvetéseket, amelyek az aktualitásokat vagy a mai valós személyes filmbéli fiatalkorát firtatják, azért a közéletben tájékozott nézőknek nem lehet nem ismerős a mindenkinél okosabb, de zabolázatlan természetű matematikus figurája, ahogy elég komoly aktuális éle van az olyan mondatoknak is, mint például: „Nem szeretném, hogy egyetlen leválthatatlan ember legyen az ország élén”. Arról persze végképp nem tehet a sztorit több mint négy éve megíró Szentgyörgyi, hogy majdnem 1985-höz hasonlóan időszerű az utóbbi hetekben a Ruszkik, haza! rigmus.

A történet azonban a fentebb említett aspektusok miatt lesz elképesztően pörgős, ami miatt még a szereplők néhány logikátlannak tűnő lépését is elnézzük – különösen mivel a sztori előrehaladtával több utólag nyer értelmet. Ahogy Szentgyörgyi Bálint is megjegyezte,

Magam nagyon sajnáltam, hogy újságíróként csak öt részt kaptam meg, és egy komoly cliffhangernél kellett hirtelen leállnom a sorozattal, de van egy erős tippem, hogy a széles nézőközönség az évadzáró 8. epizód után is ezt érezheti majd. Ha az immár nemzetközi filmes szakmában dolgozó Szentgyörgyi Bálint és csapata ezután is tudja hozni a produkció színvonalát, nem kétséges, hogy hamar tehet szert nagy rajongótáborra a sorozat. És mivel A besúgó április elsején nem csak Magyarországon, de további hatvan országban is az HBO kínálatába kerül (spanyol- és angolajkú országokban szinkronizáltan), könnyen lehet, hogy hazánk és Közép-Európa közeli és középtávú múltja „divatba jöhet” a világ más pontjain is.

Számos egyéb erénye mellett A besúgó főcíme tehet még sokat ehhez, ami kétségkívül a legütősebb, amit Magyarországon ebben a műfajban valaha alkottak. „Jó, hogy vége a nyolcvanas éveknek, és nem jön újra el”, de még jobb, hogy szemmel láthatóan van egy fiatal generáció, aki nem feledkezett meg róla. Péntektől az HBO Maxon mindenki meggyőződhet erről.

(A Szeretlek Magyarország oldalán jövő héten interjút olvashattok Szentgyörgyi Bálinttal, a produkció forgatókönyvírójával és rendezőjével, aki mesél a korszakhoz való vonzódásáról, a sorozat létrejöttének szinte meseszerű körülményeiről és filmes eszközeiről is.)