MÚLT
A Rovatból

A világ 10 legfurcsább járműtemetője

Hátborzongató látványt nyújtanak, néha kísértethistóriákat és legendákat ihletnek.


A járműtemetők titokzatos és egyben elszomorító helyek, ahol a már használaton kívüli járműveket egy idő után felfalja a rozsda. A bomló járművek gyakran hátborzongató látványt nyújtanak és a legnagyobb járműtemetőkről meglehetősen furcsa történetek keringenek. A Lisverse 10 elképesztő helyet mutat be.

10. Bolívia vonattemetője

Magasan az Andokban, Bolívia délnyugati részén található a Salar de Uyuni, a világ legnagyobb sós síksága. 1888-ban virágzott a helyi bányászipar. Brit mérnököket hívtak, hogy vasúthálózatot építsenek ki egészen a Csendes-óceánig. Az Aymara őslakosok úgy vélték, hogy a vasút az életüket veszélyeztetheti ezért folyamatos támadásokkal próbálták meghiúsítani az építkezést. A zavargások ellenére 1892-ben elkészült a hálózat. Az 1940-es években a bányászat megszűnt, amikor az ásványkincs készletek kimerültek. Mivel a vasútvonalat nem használták, rengeteg gőzmozdony maradt a sós síkságon. A vonattemető ma is furcsa látvány: rozsdásodó gőzgépek hosszú sora áll kitéve a perzselő nap sugarainak. Mivel nincs se kerítés se őrség, a vonatok fém alkatrészeinek nagy részét ellopták, többi részük a környező területen elszórva fekszik. Tervezik, hogy múzeummá alakítják a helyet, de addig a vonatok ki vannak téve a helyieknek és az időjárás viszontagságainak.

jarmu1

9. Chatillon autótemető

Egészen mostanáig, a kis belga várost körülvevő erdőség négy autótemetőt rejtett, több mint 500 rozsdás és mohával benőtt járművel. A járművek eredetével kapcsolatban van némi nézeteltérés. A leggyakrabban emlegetett történet szerint a járműtemető „élete” a második világháború végén kezdődött, amikor amerikai katonák nem tudták hazaszállítani az autóikat ezért egyszerűen az erőben hagyták őket, amelyek mellé aztán további járművek kerültek az évek során. Egy másik, kevésbé érdekes történet szerint a hely csupán egy elhagyott szeméttelep maradványa. A legtöbb autót az ’50-es és ’60-as években gyártották és némelyikükért a gyűjtők is sokat fizettek volna. Számos alkatrész hiányzik az autókról, amiket valószínűleg gyűjtők menthettek meg, vagy szuvenírvadászok hurcoltak el. A temető maradványait 2010-ben számolták fel környezetvédelmi okokból, de a helyről készült képek máig fennmaradtak.

8. Oranjemundi gyémántbánya járműtemető

Oranjemund egy namíbiai kisváros, melynek tulajdonosa egy Namdeb nevű cég. Ez a cég a namíbiai kormány és a De Beers gyémánt kartell közös vállalkozása. A város az Oranje folyó torkolatához közel épült hatalmas gyémántlelőhelyek közelébe, hogy szállást adjon a bányában dolgozók számára. A terület rendkívül zárt: fegyveres őrök járőröznek a területen és még a repülőtéri beléptető kapukon sem lehet átjutni engedély nélkül. Akit jogosulatlan gyémántbirtokláson kapnak, 15 évig terjedő szabadságvesztésre számíthat. A munkások gyakran próbáltak kicsempészni drágaköveket orrlyukaikban vagy megpróbálták a kerítésen túlra juttatni azokat házi készítésű íjakkal. Egy alkalommal egy postagalambot találtak. Az állat kis kabátkát viselt, ami tömve volt gyémántokkal. Oranjemund rendelkezik a világ egyik legnagyobb földmunkagép flottájával. Ha egy jármű belép a bánya területére, soha többé nem hagyhatja el azt, így próbálják kiküszöbölni, hogy kicsempésszék a gyémántokat. Néhány rozsdás gép már az 1920-as évek óta ott van, köztük számos második világháborús tank, amit homokegyengetésre használtak. A vállalati vezetők korábban büszkén mutogatták a gyűjteményt, de a közvéleményben róluk kialakult kép ismeretében már nem engedélyezik a fényképezést a járműtemető területén.

jarmu3

7. Nouadhibou hajótemető

Közel százezer fős lakosságával Nouadhibou Mauritánia második legnagyobb városa és egyben ez a világ egyik legszegényebb nemzete. A város kikötője, ami egy széles öbölben található, kiváló menedéket nyújt a hajók számára és átjárót biztosít a világ legjobb halászati területei felé. A közelben bányászott vasércet a kikötőből exportálják, ami kisebb kereskedelmi központként üzemel. Az 1980-as években, a helyiek kezdték az öböl sekély vizében hagyni az elavult és nem kívánt hajókat. Nemsokára hajók ezrei érkeztek a világ minden tájáról Nouadhibouba, aminek a helyi hatóságok igencsak örültek, hiszen csak kenőpénz fejében voltak hajlandók eltekinteni a szabálytalanságoktól. Halászhajóktól kezdve a haditengerészeti cirkálókig mindenféle hajó rozsdásodik az öböl sekély vizében. Az egyik legnagyobb a United Malika, ami 2003-ban zátonyra futott hatalmas halrakománnyal a fedélzetén (a legénység 17 tagját a mauritániai hatóságok kimentették). Azóta meg sem mozdították. Az intézkedések ellenére az elhagyott hajók száma továbbra is növekszik, bár lassabb ütemben, mint korábban. Mivel a város jelentős vasérc exportőr, a helyieknek nem állt érdekükben szétdarabolni a hajókat. Azonban, a hajótemetőnek van jótékony hatása is. A félig elsüllyedt hajók kiváló életteret biztosítanak a halak számára és a helyi halászok gyakran a hajótestek közé feszítik ki a hálóikat. A kormány jelenleg azt tervezi, hogy mesterséges zátonyokat hoznak létre a hajókból a mélyebb vizekben, de 2001 óta nem sok előrelépés történt az ügyben.

jarmu4

6. Szovjet tengeralattjárók a Kola-félszigeten

A Nezametnaya-öböl az Északi-sarkkörön belül, Oroszország északi részén található. Az öböl valójában egy szovjet tengeralattjáró temető. A ’70-es évektől kezdve, katonai tengeralattjárókat – köztük atommeghajtásúakat – hagytak az öbölben, az elszigetelt Kola-félszigeten. A szovjet hajógyárak nyilvánvalóan túlságosan elfoglaltak voltak, hogy teljesítsék az új tengeralattjáró megrendeléseket és nem törődtek a régiek szétszerelésével. A területre engedély nélkül belépni tilos ezért csak korlátozott ismereteink vannak a helyről. Néhány tengeralattjárót a ’90-es években szétszedtek és elszállítottak a területről a vízszennyezéstől való félelem miatt, de a Google Earth képen még ma is hét tengeralattjáró látható az öböl.

jarmu5

5. Barry járműtemető

1955-ben az újonnan államosított brit vasúttársaság bejelentette, hogy az öregedő állományt leselejtezik. Ez 650.000 vasúti kocsit és 16.000 gőzmozdonyt érintett. A nagy járműmennyiség leselejtezésével a társaság nem boldogult ezért több vonatot magánkézben lévő roncstelepeknek adtak el. Köztük volt a Woodham Brothers rocstelep a dél-walesi Barryben. Először a gőzmozdonyokat bontották szét nem sokkal a megérkezésük után, de 1965 őszén a tulajdonos úgy döntött, hogy inkább a könnyebb munkára koncentráljanak és inkább a vagonok kezdjék bontani. A rozsdásodó gőzmozdonyokat ott maradtak a telepen és a hely hamar Barry turistalátványosságává vált. A vonatrajongók rájöttek, hogy a Woodham Brothers lehetőséget ajánlott, hogy néhány ritka mozdonyt újra beiktassanak az újonnan megnyitott vasútvonalakon – a telepen lévő mozdonyok legtöbbje igazi ritkaságnak számított. 1968 szeptemberében, az első „megmentett” gőzmozdony elhagyta a telepet és az ütem a ’70-es évek során felgyorsult. Végül 213 gőzmozdonyt mentettek meg. Az utolsó 2013 márciusában hagyta el Barry városát. A tulajdonos, aki 1994-ben meghalt, többször hangoztatta, hogy rendkívül büszke arra, hogy sikerült megmenteni ezeket a gépeket a jövő generáció számára. Számos megmentett mozdony még ma is üzemel.

jarmu6

4. Motortemető

Az Erie-csatorna mellett Lockportban állt egy öregedő raktár, amely legendássá vált a motoros társadalomban. A raktár tulajdonosa egy Kohl nevű férfi volt, aki állítólag számos motorkerékpár márkakereskedés tulajdonosa volt élete során. Japán gyártmányú motorbiciklikből és a kereskedések készletéből hamar elképesztő számú járművet halmozott fel. Az 1970-es években vásárolta meg az épületet a hatalmas gyűjtemény eladási előtti tárolására, amire 1997-ben került sor. Kohl 2002-ben halt meg 80 éves korában. A vevő egyszerűen Frank-ként ismert és a saját motoralkatrész cége beindítása miatt vásárolta meg a raktárt. Azonban az épület rendkívül elhanyagolt állapotban volt és Frank képtelen volt kifizetni a felújítás költségeit. Végül a raktár a helyi hatóságokhoz került, akik elzárták a gyűjteményt a nyilvánosság elől. 2010 novemberére kiürítették a raktárt, sok motorkerékpárt leselejteztek. A temetőt bemutató képek először 2010 áprilisában jelentek meg az interneten, rajongók ezreit csábítva a motortemetőhöz. Néhányan közülük ritka motorokat és alkatrészeket vásároltak. Chris Seward fotós így emlékezik a helyre: "Kétség kívül az egyik leghátborzongatóbb, legfurcsább hely, amit valaha láttam."

jarmu7

3. RAF Folkingham

A Lincolnshire-ben található helyet eredetileg 1940-ben nyitották meg álreptérként, álrepülőgépekkel és személyzettel mielőtt az amerikaiak átvették az irányítását 1944 elején. Olyan Douglas C-47 Dakota típusú gépek állomásoztak a reptéren, amilyeneket a partraszállás során használtak. A bázis 1945 áprilisában újra a királyi légierőhöz került majd 1947-ben bezárt miután egy brit Forma 1-es csapat tesztpályának használta a kifutókat. 1959-ben a királyi légierő újra megnyitotta és termonukleáris rakéták tárolására használta egészen az 1963-as második bezárásáig, amikor mezőgazdasági területnek nyilvánították. A hely jelenleg a Nelson M. Green & Sons Ltd. tulajdonában van. A cég alkatrészforrásként használt járművek százainak tárolására tartja fent a régi repteret. A járművek között vannak Caterpillar buldózerek, üzemanyag tartályhajó, daruk, és a vontatók valamint ex-katonai teherautók és páncélozott járművek még a második világháborúból. Itt található még egy DUKW típusú kétéltű jármű is, amit a normandiai partraszállás során használtak. A telepen még megtalálható a hely, ahol az említett rakétákat tárolták. A járművek a mai napig ott sorakoznak, sorsukra várva.

jarmu8

2. Csernobili roncstemető

A csernobili nukleáris katasztrófa után nem csak az emberek és épületek voltak kitéve a sugárzás káros hatásainak, hanem rengeteg jármű is, melyeket a tűzoltáshoz és takarító munkálatok során használtak. A katasztrófa óta a járművek nagy része hatalmas telepekre került. Ezek közül a legnagyobb Rassokhában található. Azonban nem minden jármű került a telepekre. A tűzoltó autókat, amik elsőként mentek a katasztrófa helyszínére mélyen beásták a földbe. A legtöbb járműtemető közepén tűzoltó helikopterek találhatók, amelyek pilótái és legénysége a legsúlyosabb sugárterhelést szenvedték. A helyeik megpróbálták lebontani a fém részeket a járművekről a hatalmas kockázat ellenére is. Az ukrán rendőrség több embert is letartóztatott, aki megpróbált megmenteni M-8 típusú helikopter, amit kávézónak akartak használni

1. Repülőgép temető Arizonában

Hivatalos nevén a Davis-Monthan légierő bázis egy hatalmas repülőgép raktár az arizonai sivatag közepén. Az 1430 focipályányi területen több mint 4200 összesen körülbelül 35 milliárd dollárt érő repülőgépet tárolnak. Ez a világ legnagyobb katonai repülőgép temető. Itt a repülőket négy kategóriába sorolták. Az 1000-es számmal ellátott kategóriába azok a gépek tartoznak, amiket felújítottak és szükség esetén újra repülhetnének. A 2000-es kategóriába az alkatrészek tartoznak. A 3000-es kategóriába a jó állapotú gépek vannak a 4000-esben pedig az elavult repülők, amik múzeumi darabok lehetnének. A repülőgépek között van számos ikonikus B-52-es bombázó, amit 1991 után selejteztek le az Oroszországgal kötött fegyverzetcsökkentési szerződés értelmében. Arizona tökéletes hely a létesítmény számára, hiszen a száraz időjárás segít megakadályozni a gyors állapotromlást. Nem meglepő, hogy folyamatosan próbálják bebizonyítani, hogy a kormány nem pénzkidobás a hely, hanem inkább bevételi forrás az alkatrészek eladása révén. A hely olyan hírnévre tett szert, hogy még túrákat is szerveznek a telepen.

Ha tetszett az összeállítás, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: