A történelem 10 legpusztítóbb fegyvere

A történelmet legalább annyira formálták a fegyverek, mint az emberek, akik használták azokat. Minden kornak megvoltak a maga csúcsfegyverei, de lássuk, melyik volt a tíz legkegyetlenebb és leghatékonyabb eszköze a háborúknak az emberiség történetében.

Lándzsa

A legegyszerűbb, legolcsóbb és leghalálosabb eszköz évezredekig a lándzsa volt. Elég volt kihegyezni egy botot és tűzben megedzeni, máris készen állt a fegyver, amely közelről és távolról is hatékonynak bizonyult. A kőkorszakban pattintott követ kötöztek a végére, míg a vaskortól kezdve inkább fémhegyeket használtak, de a lándzsát már jóval régebb óta, körülbelül 400 ezer éve használja az ember.

A lőpor és az első lőfegyverek megjelenéséig ez volt a legelterjedtebb vadász- és háborús eszköz. A felhasználása nagyban befolyásolta a taktikát is, elég a görög hoplitákra és a falanxra, illetve a hajítódárdákkal felszerelt, könnyűfegyverzetű gyalogosra, a peltasztészre gondolni. A görög falanx, amelynek lényege a hosszú lándzsában és a nagyméretű kerek pajzsban, valamint a katonák hihetetlen fegyelmében rejlik, egészen a római hadigépezet megjelenéséig a legsikeresebb harcmodor volt.

Napjainkban úgy gondolják, hogy a lőpor előtti idők legjobb harci eszköze a kard volt, de valójában – amíg a harcosnak sikerült megakadályoznia, hogy a nyelét átvágják – a lándzsa simán győzhetett egy párharcban.

Görög hopliták falanxban támadnak

Harci szekér

Az ókori világ tankjainak is lehetne nevezni ezeket a félelmetes, két- vagy akár négykerekű kocsikat. Az elsőket − valamikor a Kr. e. 3. évezred táján − Mezopotámiában használták, de később elterjedtek a Közel-Keleten és Európában is.

Kezdetben négy tömör kereken gurultak a szekerek, amelyeken a hajtón kívül két dárdás és egy íjász is helyet kapott. Ekkor még valószínűleg csak támogató szerep jutott a lassú kocsiknak. A fegyvert aztán a hettiták fejlesztették tovább, így már csak két, de küllős keréken száguldhattak a katonák a harcok sűrűjébe. A szekereket általában két ló vontatta, és egy vagy két távolsági fegyverest hordoztak a hajtón kívül. Ekkor még csak ritkán érintkeztek a gyalogsággal, fő feladatuk az volt, hogy megzavarják az ellenséges csapatokat. Az eszköznek rengeteg fajtája ismert: Egyiptomban a kisebb, könnyebb kocsikat kedvelték, míg később, az Asszír Birodalomban már nagyobb, mellvéddel ellátott, akár négylovas harci szekereket is használtak. Nagyon sokáig hadrendben maradtak, és szinte minden hadsereg alkalmazta őket; közvetlenül az időszámításunk kezdete előtt kezdett leáldozni a fénykoruk, amikor a lovasság és a nehézfegyverzetű gyalogság ellen már kevésnek bizonyultak.

A perzsák még megpróbálták visszahozni a szekér taktikai fölényét, és sarlókat szereltek a kerekekre, de a nehézgyalogság ellen ez is hatástalannak bizonyult. Érdemes még megemlíteni a kelta britonok által használt harci szekereket, amelyeket bevetettek a rómaiak ellen is, ezek azonban a katonák gyors átcsoportosítására szolgáltak, vagyis inkább logisztikai feladataik voltak.

Az első, mezopotámiai harci szekerek egyik változata

Gladius

A rómaiak kétélű rövid kardja tömegesen a II. pun háború után terjedt el, és valószínűleg a hispán, görög és a kelta fegyverkovácsok legjobb eredményeit használták fel a kialakításához. A széles, egyenes pengéjű vaskardot inkább szúrásra, döfésre, mint vágásra használták, nagy előnye a gyors és könnyű használhatósága volt.

A legionáriusok pajzsfalának réseiből előbukkanó kardokkal előre vagy lentről felfele szúrtak, így valóságos darálóként működött az arcvonal. A fegyver annyira rövid volt, hogy a katonák általában a jobb oldalukra függesztve hordták, mert így is könnyedén ki lehetett rántani az azonos oldalon lévő kézzel. Ráadásul nagyméretű markolatgombokkal látták el, hogy ne csak szúrni, de ütni is lehessen vele.

A kard nevéből származik a gladiátor (bajvívó) szó, és kezdetben valóban többnyire ezzel harcoltak egymás ellen az arénában. A gyalogság rövid kardja helyett a lovasság a spatha nevű, jóval hosszabb fegyvert forgatta, aminek természetesen praktikus okai voltak.

Rengeteg replika készül ma is a gladiusokból

Angol hosszúíj

Az angol hosszúíj hatékonyságát a legjobban azok a csaták mutatják meg, amelyeket a segítségével sikerült megnyerni. A százéves háborúban több ilyen is volt, de a leghíresebbek Crécy (1346) és Agincourt (1415), bár az utóbbit vitatják, hiszen ekkorra a franciák, okulva vereségeikből, újfajta, keményebb páncélt hordtak, amelyet nem tudott átütni az íj. Crécy azonban tökéletes példája a messze hordó angol íj fölényének, amely nemcsak a francia lovagok páncélját tette próbára, de kiderült, hogy a számszeríj sem veheti fel vele a versenyt.

A fegyver majdnem olyan hosszú volt, mint az íjász maga, így hosszan hátra lehetett húzni az ideget, ami a lövés erejére és távolságára volt hatással. Az íj teste általában tiszafából vagy szilfából készült, egy-egy vessző pedig 75 centiméter hosszú volt. Egy képzett angol íjász percenként akár húsz halálos nyílvesszőt is útjára tudott engedni, ami, például a számszeríjakkal összehasonlítva, hihetetlen fegyvertényt jelentett. Az angolok nyílzáporában Crécynél elhullt a francia nemesség színe-virága, veszteségeik sok ezer főre tehetők, míg a másik oldalon körülbelül százan haltak meg.

Az angol íjászok csata közben

Ágyú

A középkor legfélelmetesebb tűzfegyvere az ágyú volt, amelyet először a kínaiak alkalmaztak a 10. század környékén, és arab közvetítéssel juthatott el Európába a 13. században. A közvetítést itt úgy kell érteni, hogy ők alkalmazták először várfalak ellen, majd a következő évszázadban már a helyi hatalmasságok is megpróbálták kialakítani a saját tüzérségüket. Az angoloknak ez olyan jól sikerült, hogy a segítségükkel sikerült megnyerni több nagy ütközetet a százéves háborúban.

Az első ágyúk a mozsarak voltak, majd ezeket követték a tarackok, a csatakígyók és a kártányok. A leghíresebb szuperágyúkat II. Mehmet török szultán öntette, és Konstantinápoly bevételéhez használta őket. A bazilikának nevezett, több mint 18 tonnás monstrumokkal 1453-ban 90 napig lövette a városfalakat, amelyek végül megadták magukat. Ezekhez hasonló, csak sokkal nagyobb ágyút készíttetett I. Fjodor cár 1586-ban: a Cár-ágyú súlya elérte a 38 tonnát; még szerencse, hogy soha nem használták. A történelem legnagyobb telepített és mozgatható ágyúi azonban Indiában találhatóak: a Jaivana akár 40 kilométerre is képes volt ellőni.

A Cár-ágyú, a történelem egyik legnagyobb ilyen fegyvere

Maxim-géppuska

Teljesen megváltoztatta a tűzfegyverekről alkotott képet és a hadászatot Sir Hiram Stevens Maxim amerikai születésű angol feltaláló fegyvere, amely az első önműködő géppuska volt a világon.

Az 1884-ben bemutatott prototípus percenként 600 lövésre volt képes, így felért 30 korabeli puska tűzerejével. A nagyon bonyolult, vízhűtéses szerkezet lényege az volt, hogy a hátrasiklás energiáját felhasználva mozgattak egy karos mechanizmust, amely kiveti az üres töltényhüvelyeket és betölti a következő töltényt. Ez sokkal eredményesebb és hatékonyabb volt más gyorstüzelő fegyvereknél, többek közt a Gatlingnál is.

A találmányt először a brit csapatok vetették be Afrikában, méghozzá rendkívül jó hatásfokkal: a tömeges lerohanás például teljesen idejétmúlt taktikává vált, hiszen egész hadseregeket tudott feltartóztatni néhány ilyen eszköz. Az európai államok kezdetben bizalmatlanok voltak a gyakran beragadó és nagy füstfelhővel működő fegyver iránt, de a füstmentes puskapor végül megoldotta ezt a problémát. A géppuska egyik továbbfejlesztett változatát, a Vickerst bevetették az I. világháborúban is − itt derült ki, hogy védekezésre alkalmasabb, mint támadásra. A Vickers annyira telitalálatnak bizonyult, hogy a brit hadsereg egészen 1968-ig hadrendben tartotta.

A feltaláló és találmánya egy korabeli fényképen

Mark I.

A világ első harckocsija a brit Big Willie volt, a Mark I-es típus sorozatgyártása 1916 februárjában kezdődött. Ezzel beköszöntött a harckocsik kora, bár az elején még nem volt egyértelmű, hogy beválik-e a találmány. A németek változata, az A7V például annyira problémás volt, hogy ők is inkább az angol eszközt részesítették előnyben. A harckocsit először 1916 szeptemberében a somme-i fronton, a háború legvéresebb csatájában vetették be, méghozzá tömegesen. Összesen 21-nek sikerült elérnie az ellenség arcvonalát, pedig a britek 59-et vagoníroztak be − ez is jól mutatja a technológia kezdetlegességét. Az sem elhanyagolható tény, hogy a jármű egy sétáló embernél is lassabban mozgott, így a hadvezetés inkább elrettentésül alkalmazta, azt remélve, hogy megtöri az állóháborút.

A csodafegyver bevetése végül sikeres volt, hiszen az angolok több települést is elfoglaltak a segítségével, de a gépezet annyira megbízhatatlannak bizonyult, hogy messzemenő terveket nem lehetett rá építeni. A fegyver jellegzetes szivar formájú alakja onnan ered, hogy kénytelenek voltak végigvezetni az egész testen a lánctalpat, mert máshogy nem tudtak védekezni annak leesése ellen. A kerék egyébként láncáttételen kapta a meghajtást a motortól, ezért az irányítást egyszerre négy ember végezte. A fegyverzetét tekintve kétféle eszközről lehet beszélni: a male (férfi) típuson két löveg és négy Vickers-géppuska kapott helyet, míg a female (nő) hat darab géppuskát hordozott.

A Mark I. továbbfejlesztett változata, a Mark IV-es harckocsi

AK−47

Nem véletlen, hogy az AK−47 a legelterjedtebb gépkarabély a világon; a bolygó hadseregeinek felében rendszeresítették, mert hihetetlenül megbízható, erős és halálos. Az eredeti típusból és különféle változataiból több mint 100 milliót gyártottak világszerte; összehasonlításképpen nagy riválisából, az amerikai gyártmányú M16-ból mindössze 8 millió készült.

A fegyvert a tavaly december végén elhunyt Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov tervezte, és 1949-ben állították rendszerbe a szovjet hadseregben. A lőfegyver 350-400 méterre hatékony, elméleti tűzgyorsasága 600 lövés per perc, s viszonylag pontos egyeslövésben és automata módban is. A tervezőt a német StG44 karabély alakja ihlette meg, bár működésében az AK jelentősen eltér, annál jóval egyszerűbb. Lássuk, milyen tulajdonságok tették a legnépszerűbbé: szinte sohasem akad el, még akkor sem, ha szennyeződés kerül bele, nem igényel sűrű tisztítást, a megfelelő távolságból akár egy 10 centiméter vastag betonfalat is átüt a lövedéke, jól használható kézitusára is és olcsón lehet gyártani. Nem csoda, hogy az Egyesült Államok katonái is lecserélték fegyvereiket Vietnamban egy zsákmányolt AK−47-re, ha tehették.

Az idős tervező és a világ legkedveltebb gépkarabélya

Little Boy

A név ne tévesszen meg senkit, a „Kisfiú” ugyanis legalább 142 ezer ember halálát okozta, amikor ledobták Hirosimára. 1945. augusztus 6-án délelőtt 8 óra 15 perckor mindenki számára világossá vált, hogy a világ soha többet nem lehet az a „biztonságos” hely, ami előtte volt, hiszen a fegyver, amely képes elpusztítani az egész emberiséget, éppen kiválóra vizsgázott. Egy egész – 350 ezres – város tűnt el a vakító villanásban, majd az azt követő légnyomásban, tűzviharban és halálos sugárzásban.

Az urán-235-ös izotópon alapuló fissziós (maghasadás elvű), 15 kilotonna robbanóerővel rendelkező atomfegyver 580 méter magasan lépett működésbe a városközpont felett. A bombát az amerikai hadsereg B−29-es repülőgépe, az Enola Gay juttatta célba. A robbanás hőhatása akkora volt, hogy a menekülő emberek körvonalai beleégtek a házfalakba, s a légnyomás másfél kilométeres körzetben mindent elpusztított, de négy kilométerrel távolabb is szörnyű égési sérüléseket okozott. A jellegzetes gombafelhő után pedig ott maradt a sugárzás, amely még ma is érezteti hatását.

Az atombomba egyik modellje, amely a háború után készült

Railgun

A jövő fegyvereként harangozta be nemrégiben a média az elektromágneses ágyút, a Railgunt. A kísérleti fegyver érdekessége, hogy nem kémiai reakcióból nyert energiával − mint például a puskapor esetében – gyorsítja fel a lövedéket, hanem hatalmas elektromágnesekkel. A 2012-ben bemutatott amerikai prototípusnak 12 méteres ágyúcsöve van, amelyben a lövedék – egymillió ampernyi áram segítségével – akár 9000 kilométer per órás sebességre is gyorsulhat, és egy közel 200 kilométerre lévő célpontot is eltalálhat.

A nagy mozgási energia miatt egy kisebb kaliberű lövedék is akkora rombolást okozhat, mint egy rakéta. A jövőben – ha sikerül megoldani a hőelvezetését, az energiaigényét, illetve növelni a mozgathatóságát – komolyan befolyásolhatja a hadviselést, de egyelőre csak hajókon tervezik elhelyezni a fegyvert, mert csak ezeken lehet kihasználni az óriási hatótávolságot és tűzgyorsaságot (10 lövés percenként).

Az elektromágneses fegyver prototípusa, konkrétan a sín, amelyen felgyorsul a lövedék

Forrás: honvedelem.hu

Címlapkép: A Crossroads Baker kísérleti robbantás a földről nézve. Forrás: wikipedia)

Ha érdekes volt az írás, nyomj egy lájkot!