MÚLT
A Rovatból

A Fekete Gyöngyszem és az álomfoci kora – 80 éves Pelé, a futball egyetlen háromszoros világbajnoka

Senki sem tett annyit a játék népszerűsítéséért, mint ő


Kisiskolás koromban, ha egy számomra nehezebb tantárgyból, például szépírásból jó jegyet kaptam, kérhettem valami kisebb jutalomajándékot. Nyolcévesen már imádtam a focit, nemcsak nézni és a labdát rúgni, hanem a vérre menő gombfoci-csatákat is. Így ilyenkor többször is gombfoci-csapatot kértem. A Fehérvári úton volt egy trafik, ahol rengetegféle képes gombfocit lehetett kapni. Itt találtam meg óarany-zöld színben a brazil válogatottat, és ott láttam meg először egy mosolygós fekete fiatalember fotóját, akinek akkor már csodájára járt a világ.

Ő volt Edson Arantes do Nascimento, azaz Pelé, a „Fekete Gyöngyszem”, aki ma ünnepli 80. születésnapját.

Nem fogok belemenni abba az értelmetlen vitába, hogy ki minden idők legnagyobb futballistája, Puskás, Pelé, Cruyff, Maradona, esetleg Messi, hiszen az összehasonlítást eleve lehetetlenné teszi, hogy különböző korokban játszottak, és bár a foci alapjai nem változtak, de szellemisége annál inkább. Pelé, aki 1956-ban, még 16. születésnapja előtt játszotta első felnőtt profi mérkőzését, és 1977-ben a New York-i Cosmosban fejezte be pályafutását, egy olyan fociuniverzum legfényesebb csillaga volt, amikor a szép, szellemes, gólra törő játék dívott, amikor a brazil labdaművészek nemcsak eredményességükkel, hanem sokszor már-már pimasz trükkjeikkel kápráztatták el a közönséget, és ugyanúgy élvezték a mutatványokat, mint a nézők.

Pelé mindent tudott a labdával, mindkét lábbal, fejjel, képes volt a legváratlanabb megoldásokra, mindehhez remek fizikuma is volt: 172 cm-éhez 68 kg tömör izom járult. Két évtized alatt több mint 1200 gólt lőtt, de sportszerűségével, szerénységével, az ellenfél feltétlen tiszteletével is kivívta a futball-barátok szeretetét világszerte.

Nevének eredetét és jelentését homály fedi, állítólag iskolatársai ragasztották rá gúnyból, mert rosszul ejtette ki egyik kedvenc játékosa nevét. A Minas Gerais állambeli Três Corações városában született 1940. október 23-án, de Bauruban (Sao Paulo) nőtt fel nagy szegénységben. Apja tanítgatta focizni, de egy időben még labdájuk sem volt és a kis Edson, akit szülei a nagy feltalálóról, Thomas Edisonról neveztek el, újságpapírral kitömött zoknival és grapefruitokkal ügyesítette magát. Ma már kevesen tudják róla, hogy egy helyi teremfoci-bajnokságon figyeltek fel rá, ahol 13 évesen a nála sokkal idősebbeket is megszégyenítette és gólkirály is lett. Baurui edzője vitte el őt a Santosba azzal az ajánlással, hogy „ő lesz a világ legnagyobb játékosa.” Még nem volt 16 éves, amikor góllal mutatkozott élete csapatában.

Tizennyolc éven át szolgálta a fehérmezeseket, pedig a legnagyobb európai klubok versengtek érte a Real Madridtól a Milanig. Jellemző, hogy 1961-ben maga a brazil elnök Janio Quadros nyilvánította őt „nemzeti kincsnek”, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyék a csábításoknak.

Addigra Pelé már minden idők legfiatalabbjaként, 17 évesen, 9 hónaposan két gólt lőtt az 1958-as vb-döntőn a házigazda svédeknek, előtte pedig az elődöntőben mesterhármast ért el a bronzérmes franciák ellen.

Az sem mellékes, hogy az aranymezesek közül egy akkor még „Mazzola” néven szereplő, nála két évvel idősebb játékost szorított ki, aki a következő másfél évtizedben a legnagyobb olasz klubokban szórta a gólokat: José Altafinit. Innentől kezdve egészen 1971-ig csak akkor lehetett másé a „Seleção"-ban a 10-es számú mez, ha sérült volt. De azért ne felejtsük el azt sem, hogy micsoda világklasszisok vették körül az ifjú királyt: a kapus Gilmar, a két nagyszerű szélsőhátvéd, Djalma és Nilton Santos, a karmester Didi, a másik gólvágó Vavá, a kiszámíthatatlan cselgép Garrincha, vagy a később szövetségi kapitányként is világbajnok Zagalo nevét ma is áhítattal ejtik ki a focirajongók.

Úgy tűnt, a csoda az 1962-es chilei világbajnokságon folytatódik: Pelé az első meccsen Mexikó ellen előbb kiosztott egy gólpasszt, majd négy védőt kicselezve lőtte be csapata második gólját. A következő meccsen, Csehszlovákia ellen azonban egy távoli lövésnél olyan súlyos húzódást szenvedett, hogy számára véget ért a sorozat. A világbajnoki cím így is megillette őt, és még az év őszén kárpótolta magát, amikor a Santossal a Benfica ellen elnyerte az Interkontinentális kupát.

A lisszaboni 5-2-es brazil győzelemmel végződő találkozón Pelé három gólt lőtt, ezt tartja élete legjobb meccsének. Ez volt egyébként azon kevés mérkőzések egyike, amikor szemtől szembe került a kor másik futballzsenijével, Eusebióval, aki csapata két gólját lőtte és akit „európai Peléként” is emlegettek – tévesen, mert mozambiki születésű volt…

Az 1966-os angliai vb pedig valóságos rémálom volt Pelének. Bár a bolgárok elleni nyitómeccsen elért szabadrúgás-góljával ő lett az első játékos a világon, aki három vb-n is gólt tudott lőni, annyira összerugdosták, hogy kénytelen volt kihagyni a magyarok elleni találkozót. Még nem volt teljesen egészséges, amikor a csoportból való továbbjutást eldöntő portugál-brazil mérkőzésre kénytelen volt beállni. Egy Morais nevű védő azonban gondoskodott róla, hogy a „Fekete Gyöngyszem” harcképtelenné váljon. A kétszeres győztes kiesett, Pelé pedig nem akart többé világbajnokságon részt venni.

Szerencsére 1969-ben meggondolta magát – november 19-én lőtte be a Maracana stadionban, a világ legnagyobb futballszentélyében profi pályafutásának 1000. gólját a Vasco da Gama elleni bajnokin - és az 1970-es mexikói vb újra róla szólt.

„Hihetetlen, Pelé, a király egy szolga szerepében” – máig emlékszem a Népsport vb utáni értékelésére.

Minden idők tán legjobb, de mindenképpen legszebben játszó brazil válogatottjában Pelé nem csupán góljaival, egész védelmeket romba döntő egyéni akcióival, elképesztő cseleivel tűnt ki, hanem indításaival és nem utolsósorban gólpasszaival: az olaszok elleni döntőben saját gólja mellett két tökéletes assziszttal kínálta meg Jairzinhót, illetve Carlos Albertót. Tehát úgy volt vezéregyéniség, hogy egyszerre villogott és a legnagyobb alázattal rendelte alá magát a csapatjátéknak. Még néhány nem sikerült megmozdulása is örökké emlékezetes marad:

a félpályáról küldött kapura lövése a csehszlovákok ellen, vagy az angolok elleni fejese, amelyre Gordon Banks „az évszázad védését” produkálta. Persze most is mesteri futballisták voltak körülötte, a fentiek mellett Gerson, Tostao és Rivellino játéka is örökre emlékezetes marad.

Pelé a csúcson, 1971-ben fejezte be válogatottbeli szereplését 92 mérkőzéssel, 77 góllal és 3 világbajnoki címmel. A Santostól 1974-ben köszönt el, de egy nagy kalandja még hátra volt. A New York Cosmos csapatához szerződött, hogy népszerűsítse az akkor Amerikában még gyerekcipőben járó hagyományos focit. Bár sokan fanyalogtak döntése miatt, és egy ideig az őt követő hírességek – Chinaglia, Beckenbauer, Neeskens, Marinho – nyomán valóban úgy tűnt, hogy az egész nem más, mint egy kis „mellékes” lemenőben lévő sztárok öreg napjaira. Ha viszont azt nézzük, hogy Pelé New York-ba érkezése után 20 évvel az Egyesült Államokban már világbajnokságot rendeztek, és az amerikai válogatott jelenleg a FIFA-rangsorban a 23. helyen áll, kicsit más az optikája.

Pelé a következő évtizedekben sem szakadt el kedvenc sportjától. Bár edzősködést sosem vállalt, számos oktatófilmhez adta a nevét, az 1974-ben megjelent Futballozz Pelével (Play Football with Pelé) című könyvéből filmsorozat is készült. Napjainkban az interneten láthatók pályafutásának legszebb pillanatai, amelyek önmagukért beszélnek.

A sors úgy hozta, hogy Pelé soha nem játszott magyarok ellen vb-n, de még barátságos válogatott meccsen sem. Így is volt két azóta is sokat emlegetett találkozás: az egyik 1967 januárjában, amikor a Chilében rendezett Hexagonal tornán a végső győztes Vasas és a Santos is megmérkőzött egymással.

A futballtörténet szép pillanata Pelé és az akkor Európa egyik legjobb góllövőjének tartott Farkas János közös fotója. Egy évvel később újra egymás ellen léptek pályára, ezúttal Rio de Janeiróban, a Brazília-Világválogatott meccsen. Farkas mellett Albert Flórián, Novák Dezső és Szűcs Lajos képviselte a magyarokat. Három olimpiai bajnok és egy Aranylabdás… 1980-ban aztán végre Budapesten is kifutott a gyepre a Fekete Gyöngyszem – színészként. Az MTK-pályán forgatták ugyanis John Huston Menekülés a győzelembe című filmjét, ami valójában Fábry Zoltán Két félidő a pokolban című alkotásának amerikanizált remake-je volt.

A futballzseni, akit 2000-ben a FIFA az évszázad labdarúgójának választott, majd 2014-ben eddigi egyetlenként tiszteletbeli Aranylabdás lett, a magánéletben nem volt szent: háromszor nősült, utoljára 2016-ban, különböző kapcsolataiból nyolc gyermeke született.

Ő sem tudott ellenállni a politika csábításának, 1995 és 1998 között hazája sportminisztere volt, de különböző korrupciós ügyek árnyékot vetettek rá és – legalábbis hazájában – megtépázták nimbuszát.

Sokkal nagyobb rokonszenvvel kísérték jószolgálati nagyköveti tevékenységét az UNICEF keretén belül, és még az elmúlt években is rendszeresen megjelent olimpiákon, futball-világbajnokságokon. A mai focival és sztárjaival kapcsolatos nyilatkozatai nem mindig arattak osztatlan tetszést, de végül is érthető, hiszen a mai játék és ami körülveszi, ma már egészen más, mint az ő fénykorában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Sisit a haláláig csalta Ferenc József egy nála jóval fiatalabb nővel, aki egy magyar nemes felesége volt
Erzsébet királyné a béke kedvéért elfogadta férje viszonyát, sőt, az udvarba is bevezette. De kegyetlen verssel gúnyolta ki férje szeretőjét.
Szabó Anikó - szmo.hu
2026. január 27.



Több mint harminc éven át tartott Ferenc József császár viszonya egy színésznővel.

A kapcsolatról pedig nemcsak tudott, de eleinte még támogatta is a felesége, Erzsébet királyné, a magyarok imádott Sisije.

Ám sértettségében titokban gúnyverset írt a riválisáról.

A császár és Katharina Schratt kapcsolata nyílt titok volt a bécsi udvarban.

1883-ban mutatták be a színésznőt I. Ferenc Józsefnek. Viszonyuk csak két évvel később, 1885-ben bontakozott ki, és egészen a császár 1916-os haláláig tartott, egy rövid, 1900 és 1901 közötti megszakítással.

Katharina Schratt 1853. szeptember 11-én született a Bécs melletti Badenben, egy kereskedő lányaként. Már hatévesen a színház érdekelte, és hiába próbálták szülei eltéríteni, tizenhét évesen szülővárosában debütált. Később a bécsi Burgtheater tagja lett, ahol 1887-ben elnyerte az „udvari színésznő” címet is.

1879-ben férjhez ment báró ittebei Kiss Miklós magyar nemeshez, akitől fia született, de a pár később elvált.

A császári házaspár, Ferenc József és Sisi negyedik gyermekük, Mária Valéria születése után lényegében külön éltek. A császárné sokat utazgatott külföldön, és hogy „kárpótolja” férjét, támogatta annak kapcsolatát a színésznővel.

Olyannyira, hogy Katarina Schrattot sikerült elfogadtatnia a bécsi udvarral is, sőt, előfordult, hogy a császár, Sisi, a legifjabb hercegnő és Katharina négyesben ment nyaralni.

Ferenc József idővel beleszeretett a nála 23 évvel fiatalabb színésznőbe, aki nyugalmat és egyszerűséget biztosított a politikától megfáradt uralkodónak. A szakirodalom egy része ugyanakkor a fennmaradt levelek alapján a kapcsolatot inkább mély, „intim barátságként” értelmezi.

A politikába ugyan az uralkodó szeretőjének nem volt beleszólása, befolyását jól jellemzi egy udvari kamarás mondása, mely a szerepkörét frappánsan így foglalta össze: „Ő volt az ablak, amelyen át a császár a világba tekintett.”

A császár állítólag vagyonokat költött rá, villát kapott a Schönbrunnhoz közeli Gloriettegassén, valamint Bad Ischlben is. Mindemellett az uralkodó fizette Katarina Schratt játékszenvedélyének költségeit is.

A császárné, Vagyis Erzsébet 1898-as meggyilkolása után is folytatódott a továbbra is diszkréten kezelt viszony.

Ferenc József 1916-os halálakor azonban a rokonok nem engedték, hogy a temetésen megjelenjen.

Katarina Schratt a császár halála után visszavonultan élt, mélyen vallásos lett, és visszautasította a memoárírásra tett ajánlatokat. 1940-ben hunyt el.

Schratt ugyanakkor sok mindenben utánozta a császárnét, Sisi pedig, aki híres volt szépségéről, egy gúnyversben kritizálta is őt: „Úgy véli, ő Titánia, / s ligetben pajzánul szökell, / pedig hiú e mánia: / kövér a Schratt, fogynia kell.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
60 éve történt a világ egyik legsúlyosabb repülőgép-szerencsétlensége, a gleccserek olvadása miatt a mai napig kerülnek elő maradványok
Az Air India 101-es járata 1966-ban navigációs hiba miatt csapódott hegynek Genf közelében.


Pontosan 60 éve, 1966 január 24-én történt az egyik legsúlyosabb légikatasztrófa.

A Mont Blanc oldalának csapódott az Air India 101-es, Bombayból Genf felé tartó járata.

A fedélzeten lévő 117 ember – 106 utas és 11 fős személyzet – közül senki sem élte túl a katasztrófát.

Az áldozatok közt volt Homi J. Bhabha, az indiai atomprogram atyja is.

A hegy és az olvadó Bossons-gleccser azóta is folyamatosan felszínre hozza a tragédia nyomait: leveleket, újságokat, ékszereket és emberi maradványokat.

A Boeing 707-es, „Kanchenjunga” névre keresztelt gép Bombayból indult, majd Újdelhi és Bejrút érintésével közeledett Genf felé, ahol üzemanyagot kellett volna felvennie.

A genfi irányítótoronnyal folytatott utolsó beszélgetés során a pilóta azt hitte, már elrepült a Mont Blanc felett, ezért süllyedést kért és kezdett meg.

Az irányítás jelezte, hogy a gép még a hegygerinc felett van, de a kommunikáció félreérthető volt, és a gép egyik navigációs berendezése már Bejrút óta hibásan működött.

A francia balesetvizsgáló hivatal, a BEA hivatalos jelentése szerint a szerencsétlenséget kontrollált repülés közbeni földnek ütközés okozta, vagyis a működőképes repülőgép a pilóta téves helyzetértékelése miatt csapódott a hegynek. A becsapódás közép-európai idő szerint reggel 8 óra 2 perckor történt a Rocher de la Tournette gerinc közelében, mintegy 4750 méteres magasságban.

Az áldozatok között volt Homi Jehangir Bhabha, az Indiai Atomenergia-bizottság elnöke, akinek halála nemzeti gyászt okozott. Indira Gandhi, India akkori miniszterelnöke így emlékezett meg róla: „Dr. Homi Bhabha elvesztése… súlyos csapás a nemzet számára.”

Kísérteties módon már korábban is ezen a helyszínen történt végzetes repülőgép baleset.

1950. november 3-án szinte ugyanott zuhant le a „Malabar Princess” nevű Lockheed L-749-es gép, 48 ember halálát okozva.

A két roncs közelsége miatt a gleccserből előkerülő leletekről néha nehéz megállapítani, melyik tragédiából származnak.

Az elmúlt évtizedekben a klímaváltozás miatt gyorsuló olvadás egyre több tárgyat és emberi maradványt hozott a felszínre. 2012-ben egy indiai diplomáciai postazsák került elő, amelyet visszajuttattak az indiai hatóságoknak.

2013-ban egy francia hegymászó smaragdokkal, zafírokkal és rubinokkal teli fémdobozt talált.

Mivel az áldozatok örököseit nem sikerült felkutatni, a francia törvények értelmében 2021-ben a mintegy 150 ezer euró (mai árfolyamon körülbelül 57,8 millió forint) értékű kincset elosztották a megtaláló és Chamonix önkormányzata között.

2017-ben egy francia kutató, Daniel Roche emberi maradványokra, egy kézre és egy lábszárra bukkant. „Sohasem találtam még ekkora emberi maradványokat” – mondta a BFMTV-nek. Stéphane Bozon, a chamonix-i hegyi csendőrség parancsnoka hozzátette: „Ezek a maradványok nagy valószínűséggel nem ugyanahhoz a testhez tartoznak.”

2020-ban egy közeli hegyi kávézó üzemeltetője, Timothée Mottin 1966-ból származó, jó állapotú indiai újságokat talált a jégben. „Most száradnak, de nagyon jó állapotban vannak… olvashatók” – mondta a The Guardiannek.

A szerencsétlenség utáni napokban a szétszóródott levelek és könnyű tárgyak miatt felmerült a fedélzeti robbanás gyanúja, de a hivatalos vizsgálat ezt egyértelműen kizárta. A francia hatóságok végleges következtetése szerint a gépet nem szabotázs, hanem a pilóta hibája, a meghibásodott műszer és a félreértett kommunikáció együttesen vezette a hegynek.

Via: The Guardian, Hindustan Times


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Ígéretes araként ünnepelték Gizellát, az első keresztény magyar királynét, de István halála után mostohasors várt rá
A bajor hercegnő házassága a magyar állam sorsára volt hatással, királynéként az országot szolgálta. Az utókor hálával emlékszik vissza rá.


Jelentős, a magyarok európai pozícióját befolyásoló fiatal lányként érkezett.

Ám magányosan, egy kolostorban halt meg az a bajor hercegnő, akinek a házassága alapjaiban határozta meg a magyar állam sorsát.

Gizella élete a hatalom csúcsáról a politikai száműzetésbe vezetett.

Ráadásul története tele van bizonytalansággal, mert nem sok feljegyzés született róla, közben ránk hagyott a tárgyi öröksége ma is a magyar államiság egyik legfontosabb jelképe.

Gizella a bajor hercegi udvarból származott, apja a „Civakodó” melléknevű II. Henrik herceg, anyja Burgundi Gizella volt. Családja a Német–római Birodalom legfelsőbb köreihez tartozott, bátyja a későbbi császár, II. Henrik lett.

A hagyomány szerint az 980-as évek közepén, január 22-én született Regensburg környékén,

de a pontos adatok elvesztek a történelem homályában.

Házassága Istvánnal kőkemény politikai alku volt. A magyaroknak a nyugati beilleszkedést, a keresztény állam nemzetközi elismerését és egyházi hátteret jelentette, a bajoroknak az erős keleti-európai szövetséget.

Az esküvőt a legtöbben 996-ra teszik, de a helyszínre vonatkozó későbbi közlések ellentmondásosak, felbukkan Köln és a bajorországi Scheyern is.

Királynéként (1000/1001 és 1038 között) kulcsszerepet játszott a nyugati kultúra meghonosításában, udvari és egyházi kapcsolatai révén papok, lovagok és új trendek jelentek meg az országban.

A későbbi magyar hagyomány következetesen az egyházat bőkezűen támogató, templomokat és kolostorokat alapító királynéként emlékszik rá.

Ennek legfényesebb bizonyítéka a ma is létező koronázási palást, amelyet eredetileg miseruhának készítettek.

A felirata szerint István király és Gizella királyné 1031-ben adományozta a székesfehérvári bazilikának.

Az egyedülálló tárgyon Gizella alakja is látható, és a palást később a magyar királykoronázások elengedhetetlen kellékévé vált.

Gizellát házastársként a gyengéd megértés és az imádságos szentségi élet jellemezte. A krónikások kiemelik vallásosságát, szelídségét, bőkezűségét, jótékonyságát és vendégszeretetét.

Gizella magánélete nem volt könnyű.

Istvánnal közös gyermekei meghaltak. Imre herceg hiába érte meg a felnőttkort, 1031-ben, fiatalon elhunyt.

István 1038-as halála után Gizella élete még nehezebbé vált.

Az országban kitörő trónviszályok és hatalmi harcok közepette, Orseolo Péter és Aba Sámuel garázdálkodása alatt teljesen kiszorították átvitt és fizikai értelemben is a közéletből.

Fogságba vetették, a vagyonát pedig elvették tőle arra hivatkozva, hogy "beszámíthatatlan".

Végül a bajor lovagok kíséretében elhagyta Magyarországot, és a passaui Niedernburg kolostorába vonult vissza, ahol a helyi hagyomány szerint apátnőként tevékenykedett.

A legtöbb forrás 1065. május 7-re teszi halálának napját, bár a pontos évszám körül van némi bizonytalanság. Sírja a passaui Heiligkreuz-templomban ma is ismert zarándokhely, amelyet különösen sok magyar keres fel.

Gizella emlékezete két dologban testesül még ma is. Az egyik a koronázási palást, amely a magyar államiság egyik legfontosabb szimbóluma lett, és amely a nemzeti emlékezetben „alapító királyi párként” rögzítette István és Gizella képét. A másik alakjának tisztelete az utókor által.

A Szentszék 1975-ben engedélyezte a régóta élő helyi kultuszát és saját könyörgés használatát Gizella emléknapján. A házasságkötés ezredik évfordulóján, 1996-ban pedig Passauból Veszprémbe hozták Gizella jobb karcsontjának ereklyéjét, amelyet Szent István Szent Jobbjával együtt mutattak be ünnepélyes keretek között.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Az egykor rettegett vezér a végére csak árnyéka maradt önmagának – Lenin haláltusáját máig titkok övezik
A bolsevik forradalom vezére magatehetetlenül feküdt a halálos ágyán, miközben orvosai értetlenül álltak a teste pusztulása előtt. A boncolás után egy sötétebb elmélet is felmerült, ami egészen Sztálinig vezetett.


1924. január 21-én este 18 óra 50 perckor, egy Gorki melletti szanatóriumban halt meg a bolsevik forradalom 53 éves vezére. A halálával nemcsak egy orvosi rejtély, hanem a Szovjetunió vezetéséért folyó kíméletlen hatalmi harc is új szakaszába lépett.

A végkifejletet megelőzően Lenin már hónapok óta csak árnyéka volt önmagának. Az első szélütés 1922 májusában érte, ami átmenetileg beszédképtelenné és jobb oldalára bénulttá tette.

Ezt decemberben egy második követte, 1923 márciusában pedig a harmadik, amely után gyakorlatilag teljesen elvesztette beszédkészségét, és teljes visszavonultságban élt.

Még megpróbált kommunikálni, de keze már nem mozdult, beszéde teljesen érthetetlen volt.

Az utolsó percekben az ágya mellett álló orvosok kétségbeesetten próbálták visszahozni – vagy legalábbis fenntartani az illúziót, hogy még tehetnek valamit. Nem tehettek. Lenin teste feladta.

Mi ölte meg valójában Lenint? A hivatalos verzió kevés magyarázatot ad

A hivatalos boncolási jegyzőkönyv súlyos, általános érelmeszesedést (atherosclerosis) állapított meg, ami a korát tekintve szokatlan volt. Időről időre felmerült a szifilisz gyanúja is, de ezt a boncolás nem támasztotta alá egyértelműen. A The Guardian összefoglalója is arra jutott, hogy ebben a kérdésben „nem, nem lehetünk biztosak”. A mérgezésről szóló feltételezések főként Sztálin személyéhez kötődnek, de toxikológiai vizsgálat híján ez spekulatív maradt.

Lenin halálának pontos oka körül azóta is tartanak a találgatások.

A boncolás során az orvosok megállapították, hogy agyi erei rendkívüli mértékben el voltak meszesedve – ez az állapot szokatlan volt egy 53 éves férfinál, különösen olyannál, aki nem dohányzott, nem volt cukorbeteg, és nem szenvedett magas vérnyomásban.

Az egyik magyarázat szerint örökletes érelmeszesedésről lehetett szó, amelyet a forradalom éveinek extrém fizikai és pszichés terhelése csak tovább súlyosbított. Mások a szifiliszt emlegetik, mint lehetséges kiváltó okot, bár erre a boncolási eredmények nem szolgáltattak egyértelmű bizonyítékot.

És persze ott van a harmadik verzió is, amely a szovjet hatalomgyakorlás ismeretében egyáltalán nem tűnik elrugaszkodottnak: a mérgezés. A kommunista elit belső viszonyait figyelve nehéz lenne azt állítani, hogy az elvtársak különösebben ódzkodtak volna egymás eltávolításától – vagy éppen meggyilkolásától.

Mérgezés, elhanyagolás vagy politikailag kényelmes halál?

Lenin halála már a kortársak számára is nehezen volt összeegyeztethető a „természetes lefolyású betegség” magyarázatával. Az 53 éves kor önmagában is szokatlanul fiatal egy olyan mértékű idegrendszeri és érrendszeri leépüléshez, amelyet a boncolás feltárt, ez már a húszas években is kérdéseket vetett fel az orvosok és a politikai vezetés egyes tagjai körében.

A történészi irodalomban időről időre

felbukkan a hosszú ideig ható, krónikus mérgezés lehetősége, nem mint bizonyított tény, hanem mint orvosilag és történetileg is értelmezhető hipotézis.

A 20. század elején a higany-, ólom- és arzéntartalmú készítmények nem számítottak rendkívülinek: számos idegrendszeri, fertőző és általános gyengeséggel járó állapotot kezeltek velük, jóllehet már ekkor is ismert volt, hogy tartós alkalmazásuk súlyos érfalkárosodást, gyulladásos folyamatokat, valamint visszafordíthatatlan neurológiai tüneteket idézhet elő.

Ezek a hatások lassan, évek alatt bontakoztak ki, és gyakran stroke-okban, fokozódó bénulásban és kognitív leépülésben csúcsosodtak ki – vagyis pontosan azokban a tünetekben, amelyek Lenin utolsó éveit jellemezték.

Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy Lenint szándékosan megmérgezték volna, ugyanakkor több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a kérdés nem feltétlenül aktív gyilkosságként értelmezendő. Sokkal inkább egy olyan hatalmi és egészségügyi környezetben kell vizsgálni, ahol a kezelési döntések politikai felügyelet alatt álltak. Lenin utolsó éveiben gyakorlatilag elszigetelten élt: látogatóit szigorúan ellenőrizték, levelezését korlátozták, és saját orvosai is állandó megfigyelés alatt dolgoztak. Tudták, hogy egy „rossz” döntés – akár szakmai, akár politikai értelemben – súlyos következményekkel járhat számukra.

Nem mellékes körülmény az sem, hogy a sztálini hatalom konszolidációját követő években több, Lenin kezelésében részt vevő orvos eltűnt a nyilvánosság elől, háttérbe szorították őket, vagy később a tisztogatások során estek áldozatul.

Ezek az események önmagukban nem bizonyítják a mérgezést, de jól érzékeltetik azt a félelemkultúrát, amelyben az orvosi autonómia erősen korlátozott volt, és ahol az is döntésnek számított, ha valaki nem avatkozott be.

Ebben a kontextusban egyre több történész jut arra a következtetésre, hogy Lenin halálához nem feltétlenül volt szükség látványos vagy direkt beavatkozásra. Egy politikailag már alig aktív, de szimbolikus értelemben még mindig jelentős vezető esetében elegendő lehetett a status quo fenntartása:

a káros kezelések le nem állítása, a kockázatok figyelmen kívül hagyása, vagy egyszerűen az, hogy a természetes leépülést nem próbálták megállítani.

Így Lenin halála egyszerre maradhatott orvosilag „természetes”, politikailag pedig rendkívül hasznos.

Lenin és Sztálin viszonya az utolsó években egyre feszültebbé vált. Lenin több feljegyzésében is figyelmeztette párttársait Sztálin növekvő hatalmára, és óva intett attól, hogy túl nagy befolyás kerüljön a kezébe. Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy Sztálin köze lenne Lenin halálához – de ha egyszer mégis kiderülne, aligha lepődne meg bárki.

A halál után: hatalmi harc és egy groteszk mauzóleum

Lenin halála után a bolsevik vezetésben azonnal elszabadult a pokol. Az utódlás kérdése már életében is komoly feszültségeket okozott, a halála után pedig nyílt hatalmi harccá vált. Sztálin, aki főtitkárként addigra már stabil pozíciókat épített ki, néhány év alatt módszeresen félreállította riválisait, és megszerezte a teljes hatalmat a Szovjetunió felett.

Lenin testét eközben bebalzsamozták, és a moszkvai Vörös téren felállított mauzóleumban helyezték el, ahol a mai napig megtekinthető.

A forradalom vezére így vált egyfajta groteszk, modern kori fáraóvá: évtizedek óta konzerválva, közszemlére téve.

A mauzóleum történetéhez botrányok is kapcsolódnak. Az évek során többször felmerült, hogy a test konzerválásához használt, rendkívül tiszta etil-alkoholt kezelő orvosok nem kizárólag szakmai célokra használták fel az anyagot, hanem időnként kifejezetten vidám összejöveteleket is rendeztek belőle. Ha van abszurd végkifejlet egy forradalmár életére, talán ez az.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk