A Fekete Gyöngyszem és az álomfoci kora – 80 éves Pelé, a futball egyetlen háromszoros világbajnoka
Kisiskolás koromban, ha egy számomra nehezebb tantárgyból, például szépírásból jó jegyet kaptam, kérhettem valami kisebb jutalomajándékot. Nyolcévesen már imádtam a focit, nemcsak nézni és a labdát rúgni, hanem a vérre menő gombfoci-csatákat is. Így ilyenkor többször is gombfoci-csapatot kértem. A Fehérvári úton volt egy trafik, ahol rengetegféle képes gombfocit lehetett kapni. Itt találtam meg óarany-zöld színben a brazil válogatottat, és ott láttam meg először egy mosolygós fekete fiatalember fotóját, akinek akkor már csodájára járt a világ.
Ő volt Edson Arantes do Nascimento, azaz Pelé, a „Fekete Gyöngyszem”, aki ma ünnepli 80. születésnapját.
Nem fogok belemenni abba az értelmetlen vitába, hogy ki minden idők legnagyobb futballistája, Puskás, Pelé, Cruyff, Maradona, esetleg Messi, hiszen az összehasonlítást eleve lehetetlenné teszi, hogy különböző korokban játszottak, és bár a foci alapjai nem változtak, de szellemisége annál inkább. Pelé, aki 1956-ban, még 16. születésnapja előtt játszotta első felnőtt profi mérkőzését, és 1977-ben a New York-i Cosmosban fejezte be pályafutását, egy olyan fociuniverzum legfényesebb csillaga volt, amikor a szép, szellemes, gólra törő játék dívott, amikor a brazil labdaművészek nemcsak eredményességükkel, hanem sokszor már-már pimasz trükkjeikkel kápráztatták el a közönséget, és ugyanúgy élvezték a mutatványokat, mint a nézők.
Pelé mindent tudott a labdával, mindkét lábbal, fejjel, képes volt a legváratlanabb megoldásokra, mindehhez remek fizikuma is volt: 172 cm-éhez 68 kg tömör izom járult. Két évtized alatt több mint 1200 gólt lőtt, de sportszerűségével, szerénységével, az ellenfél feltétlen tiszteletével is kivívta a futball-barátok szeretetét világszerte.
Nevének eredetét és jelentését homály fedi, állítólag iskolatársai ragasztották rá gúnyból, mert rosszul ejtette ki egyik kedvenc játékosa nevét. A Minas Gerais állambeli Três Corações városában született 1940. október 23-án, de Bauruban (Sao Paulo) nőtt fel nagy szegénységben. Apja tanítgatta focizni, de egy időben még labdájuk sem volt és a kis Edson, akit szülei a nagy feltalálóról, Thomas Edisonról neveztek el, újságpapírral kitömött zoknival és grapefruitokkal ügyesítette magát. Ma már kevesen tudják róla, hogy egy helyi teremfoci-bajnokságon figyeltek fel rá, ahol 13 évesen a nála sokkal idősebbeket is megszégyenítette és gólkirály is lett. Baurui edzője vitte el őt a Santosba azzal az ajánlással, hogy „ő lesz a világ legnagyobb játékosa.” Még nem volt 16 éves, amikor góllal mutatkozott élete csapatában.
Tizennyolc éven át szolgálta a fehérmezeseket, pedig a legnagyobb európai klubok versengtek érte a Real Madridtól a Milanig. Jellemző, hogy 1961-ben maga a brazil elnök Janio Quadros nyilvánította őt „nemzeti kincsnek”, hogy egyszer s mindenkorra elejét vegyék a csábításoknak.
Addigra Pelé már minden idők legfiatalabbjaként, 17 évesen, 9 hónaposan két gólt lőtt az 1958-as vb-döntőn a házigazda svédeknek, előtte pedig az elődöntőben mesterhármast ért el a bronzérmes franciák ellen.
Az sem mellékes, hogy az aranymezesek közül egy akkor még „Mazzola” néven szereplő, nála két évvel idősebb játékost szorított ki, aki a következő másfél évtizedben a legnagyobb olasz klubokban szórta a gólokat: José Altafinit. Innentől kezdve egészen 1971-ig csak akkor lehetett másé a „Seleção"-ban a 10-es számú mez, ha sérült volt. De azért ne felejtsük el azt sem, hogy micsoda világklasszisok vették körül az ifjú királyt: a kapus Gilmar, a két nagyszerű szélsőhátvéd, Djalma és Nilton Santos, a karmester Didi, a másik gólvágó Vavá, a kiszámíthatatlan cselgép Garrincha, vagy a később szövetségi kapitányként is világbajnok Zagalo nevét ma is áhítattal ejtik ki a focirajongók.
Úgy tűnt, a csoda az 1962-es chilei világbajnokságon folytatódik: Pelé az első meccsen Mexikó ellen előbb kiosztott egy gólpasszt, majd négy védőt kicselezve lőtte be csapata második gólját. A következő meccsen, Csehszlovákia ellen azonban egy távoli lövésnél olyan súlyos húzódást szenvedett, hogy számára véget ért a sorozat. A világbajnoki cím így is megillette őt, és még az év őszén kárpótolta magát, amikor a Santossal a Benfica ellen elnyerte az Interkontinentális kupát.
A lisszaboni 5-2-es brazil győzelemmel végződő találkozón Pelé három gólt lőtt, ezt tartja élete legjobb meccsének. Ez volt egyébként azon kevés mérkőzések egyike, amikor szemtől szembe került a kor másik futballzsenijével, Eusebióval, aki csapata két gólját lőtte és akit „európai Peléként” is emlegettek – tévesen, mert mozambiki születésű volt…
Az 1966-os angliai vb pedig valóságos rémálom volt Pelének. Bár a bolgárok elleni nyitómeccsen elért szabadrúgás-góljával ő lett az első játékos a világon, aki három vb-n is gólt tudott lőni, annyira összerugdosták, hogy kénytelen volt kihagyni a magyarok elleni találkozót. Még nem volt teljesen egészséges, amikor a csoportból való továbbjutást eldöntő portugál-brazil mérkőzésre kénytelen volt beállni. Egy Morais nevű védő azonban gondoskodott róla, hogy a „Fekete Gyöngyszem” harcképtelenné váljon. A kétszeres győztes kiesett, Pelé pedig nem akart többé világbajnokságon részt venni.
Szerencsére 1969-ben meggondolta magát – november 19-én lőtte be a Maracana stadionban, a világ legnagyobb futballszentélyében profi pályafutásának 1000. gólját a Vasco da Gama elleni bajnokin - és az 1970-es mexikói vb újra róla szólt.
„Hihetetlen, Pelé, a király egy szolga szerepében” – máig emlékszem a Népsport vb utáni értékelésére.
Minden idők tán legjobb, de mindenképpen legszebben játszó brazil válogatottjában Pelé nem csupán góljaival, egész védelmeket romba döntő egyéni akcióival, elképesztő cseleivel tűnt ki, hanem indításaival és nem utolsósorban gólpasszaival: az olaszok elleni döntőben saját gólja mellett két tökéletes assziszttal kínálta meg Jairzinhót, illetve Carlos Albertót. Tehát úgy volt vezéregyéniség, hogy egyszerre villogott és a legnagyobb alázattal rendelte alá magát a csapatjátéknak. Még néhány nem sikerült megmozdulása is örökké emlékezetes marad:
a félpályáról küldött kapura lövése a csehszlovákok ellen, vagy az angolok elleni fejese, amelyre Gordon Banks „az évszázad védését” produkálta. Persze most is mesteri futballisták voltak körülötte, a fentiek mellett Gerson, Tostao és Rivellino játéka is örökre emlékezetes marad.
Pelé a csúcson, 1971-ben fejezte be válogatottbeli szereplését 92 mérkőzéssel, 77 góllal és 3 világbajnoki címmel. A Santostól 1974-ben köszönt el, de egy nagy kalandja még hátra volt. A New York Cosmos csapatához szerződött, hogy népszerűsítse az akkor Amerikában még gyerekcipőben járó hagyományos focit. Bár sokan fanyalogtak döntése miatt, és egy ideig az őt követő hírességek – Chinaglia, Beckenbauer, Neeskens, Marinho – nyomán valóban úgy tűnt, hogy az egész nem más, mint egy kis „mellékes” lemenőben lévő sztárok öreg napjaira. Ha viszont azt nézzük, hogy Pelé New York-ba érkezése után 20 évvel az Egyesült Államokban már világbajnokságot rendeztek, és az amerikai válogatott jelenleg a FIFA-rangsorban a 23. helyen áll, kicsit más az optikája.
Pelé a következő évtizedekben sem szakadt el kedvenc sportjától. Bár edzősködést sosem vállalt, számos oktatófilmhez adta a nevét, az 1974-ben megjelent Futballozz Pelével (Play Football with Pelé) című könyvéből filmsorozat is készült. Napjainkban az interneten láthatók pályafutásának legszebb pillanatai, amelyek önmagukért beszélnek.
A sors úgy hozta, hogy Pelé soha nem játszott magyarok ellen vb-n, de még barátságos válogatott meccsen sem. Így is volt két azóta is sokat emlegetett találkozás: az egyik 1967 januárjában, amikor a Chilében rendezett Hexagonal tornán a végső győztes Vasas és a Santos is megmérkőzött egymással.
A futballtörténet szép pillanata Pelé és az akkor Európa egyik legjobb góllövőjének tartott Farkas János közös fotója. Egy évvel később újra egymás ellen léptek pályára, ezúttal Rio de Janeiróban, a Brazília-Világválogatott meccsen. Farkas mellett Albert Flórián, Novák Dezső és Szűcs Lajos képviselte a magyarokat. Három olimpiai bajnok és egy Aranylabdás… 1980-ban aztán végre Budapesten is kifutott a gyepre a Fekete Gyöngyszem – színészként. Az MTK-pályán forgatták ugyanis John Huston Menekülés a győzelembe című filmjét, ami valójában Fábry Zoltán Két félidő a pokolban című alkotásának amerikanizált remake-je volt.
A futballzseni, akit 2000-ben a FIFA az évszázad labdarúgójának választott, majd 2014-ben eddigi egyetlenként tiszteletbeli Aranylabdás lett, a magánéletben nem volt szent: háromszor nősült, utoljára 2016-ban, különböző kapcsolataiból nyolc gyermeke született.
Ő sem tudott ellenállni a politika csábításának, 1995 és 1998 között hazája sportminisztere volt, de különböző korrupciós ügyek árnyékot vetettek rá és – legalábbis hazájában – megtépázták nimbuszát.
Sokkal nagyobb rokonszenvvel kísérték jószolgálati nagyköveti tevékenységét az UNICEF keretén belül, és még az elmúlt években is rendszeresen megjelent olimpiákon, futball-világbajnokságokon. A mai focival és sztárjaival kapcsolatos nyilatkozatai nem mindig arattak osztatlan tetszést, de végül is érthető, hiszen a mai játék és ami körülveszi, ma már egészen más, mint az ő fénykorában.
Fotó: Beroesz/Wikipédia
