A fasizmus első európai diadalmenete – 100 éve történt a Marcia su Roma
Aki Rómában jár, két épületet semmiképpen sem kerülhet ki: az egyik a Szent Péter-bazilika, a másik pedig a Piazza Venezián álló Haza oltára (Altare della Patria), II. Viktor Emánuel király emlékműve. Nincs szinte olyan panoráma az Örök Városban, ahonnan ez a kettő ne lenne látható. De míg a pápa székhelyét, a világ leghatalmasabb katolikus templomát egyetemes csodálat övezi, addig a hófehér emlékmű kultusza már nem ilyen egyértelmű, egyrészt struktúrája és fehér színe miatt – az olaszok nemes egyszerűséggel „írógépnek” nevezik – másrészt pedig azért, mert ennek oszlopai közül szeretett a legjobban szónokolni Benito Mussolini.
És azt sem szabad elfelejteni, hogy az újságíróként és tanítóként induló Mussolini pályája kezdetén anarchista-szocialista volt, nézetei miatt többször letartóztatták. 1919-ben az első világháború utáni kaotikus állapotok helyrehozására még baloldali-nacionalista programmal indult a választásokon az újonnan megalakított, hamarosan fegyveres milíciákká alakuló Fascio di Combattimento (Harci szövetség, az ókori római hatalmi jelkép, a „fasces” – vesszőnyaláb – nyomán), de vereségük után szakított a szocialistákkal és más baloldali csoportokkal. Ezután deklarálta, hogy a jövőben a világháború veszteseit fogják támogatni. (Olaszország ugyan a „győztesek” közé került, miután 1915-ben a központi hatalmaktól átállt az antanthoz, de Dél-Tirol bekebelezésén kívül más „jutalmat” nem kaptak, az író-kalandor Gabriele D’Annunzio Fiumét elfoglaló katonai akciója után még öt évig folyt a nemzetközi huzavona az adriai kikötőváros sorsáról).
Mussolininak sikerült az olasz tőkés és földbirtokos rétegeket, sőt az egyházi vezetőket is megnyernie, miközben harcosai, legtöbbször az egyre nagyobb befolyással rendelkező helyi vezetők utasítására, erőszakkal és megfélemlítéssel igyekeztek letörni a munkássztrájkokat és a parasztok földfoglaló mozgalmát. (E légkört remekül festi le Bernardo Bertolucci a Huszadik század (Novecento) című filmjében). 1921-re a fasiszták már megszállták és rettegésben tartották a városokat, az összecsapásoknak több mint 100 halálos áldozata volt. Az új választások előtt beléptek a polgári Nemzeti Blokkba, amelynek köszönhetően 35 képviselőt küldhettek az olasz parlamentbe.
Miután a pártvezérnek sikerült a hazatért egykori frontharcosok mellett a hadsereg vezetését is maga mellé állítania, 1922. októberében elérkezettnek látta az időt a hatalomátvételre. Ennek közvetlen előzménye az volt, hogy Luigi Facta liberális párti miniszterelnök be akarta venni a kormányba a szocialistákat. A fasiszta vezetők erre mozgósították fegyvereseiket, több városban, köztük Milánóban, Bolognában és Perugiában át is vették a hatalmat, majd elindultak Róma felé. Maga Mussolini Nápolyból tüzelte híveit. Facta október 27-én benyújtotta lemondását III. Viktor Emánuelnek, de a király nem fogadta el. A miniszterelnök másnap hadiállapotot akart bevezetni, ehhez azonban az uralkodó aláírása kellett volna. A királyi audienciára érkező Facta indítványát Viktor Emánuel dühroham közepette tépte össze, és azt felelte a miniszterelnöknek, hogy „az ostromállapot után csak egy dolog jöhet: a polgárháború. Egyikünknek fel kell áldoznia magát”. Természetesen Factának kellett távoznia. Egyes történészek szerint a király elutasításának valódi oka az volt, hogy unokatestvére, Emanuele Filiberto herceg, az első világháború legendás tábornoka rokonszenvezett a fasisztákkal és nem mert újat húzni a hadsereggel.
(1925-től már hivatalosan is ez volt a címe, akárcsak később az őt sokáig példaképének tartó Adolf Hitlernek a Führer).
A fasizmus több mint 20 évig uralkodott Itáliában. Benito Mussolininak 1926-ra sikerült kiépítenie a totális diktatúrát, de már előzőleg is teljes erővel folyt a politikai ellenfelek megfélemlítése, ellehetetlenítése, amely 1924. júniusában Giacomo Matteotti meggyilkolásában csúcsosodott ki. A szocialista politikust azután rabolták el és ölték meg, hogy a parlamentben kijelentette: a fasiszták elcsalták az áprilisban tartott választásokat, és szavazataik egy részét erőszakkal csikarták ki a választóktól. A Matteotti-gyilkosságot követő fenyegető közhangulatot Mussolini sikeresen saját javára fordította és leszámolt a fasiszta párton belüli ellenzékével is. Miután 1926 október 31-én merényletet kíséreltek meg ellene Bolognában, novemberben hirdették ki olasz szóhasználat szerint a „legfasisztább törvényeket” (leggi fascistissime). Ekkor oszlatták fel a pártokat, tiltották be az ellenzéki lapokat, vezették be a belső száműzetés intézményét. A száműzöttek között voltak az antifasiszta ellenállás későbbi vezetői: az Olasz Köztársaság elnöke, Sandro Pertini és Luigi Longo kommunista pártfőtitkár, Curzio Malaparte, a Kaputt, illetve Carlo Levi, a Krisztus megállt Ebolinál című regények szerzői (ez utóbbi éppen Levi életének erről a szakaszáról szól). Létrehozták a politikai titkosrendőrséget, bevezették a halálbüntetést államellenes bűncselekményekre és ekkor kezdte el működését egy különleges bíróság, amelynek első dolga volt lecsapni a kommunistákra, mindenekelőtt a párt alapítójára, Antonio Gramscira.
Ezt III. Viktor Emánuel meg is tette – 1943. július 25-én, miután az angolszász szövetségesek szicíliai partraszállását követően a fasiszta nagytanács megvonta a Ducétól a bizalmat, a király elrendelte letartóztatását, majd családjával együtt elmenekült Rómából. Addig azonban Mussolini belekergette hazáját előbb az észak-afrikai „birodalomépítő” háborúkba, majd a náci Németországgal és Japánnal kötött szövetségen át a II. világháborúba.
Az 1960-as évek olasz neorealista filmművészetének két remekműve volt Dino Risi Marcia su Romája (1962) Vittorio Gassmannal és Ugo Tognazzival, illetve Luigi Comencini Mindenki haza (Tutti a casa) című alkotása Alberto Sordival a főszerepben, amelyek a maguk szatirikus módján kitűnően ábrázolják „történelmi alulnézetből” Mussolini hatalomra jutását és bukását. Az elsőben a két főhős leszerelt katona, akik megélhetési okokból csatlakoznak a fasiszta mozgalomhoz és csak később döbbennek rá, hogy mibe keveredtek. A Mindenki haza pedig az olasz fegyverszünet utáni káoszt mutatja be, amikor már se Mussolinira, se a királyra nem számíthatnak az egyszerű katonák, és csak rajtuk múlik, hogy milyen utat választanak. Pedig a háború után világhírűvé vált római filmváros, az 1937-ben felavatott Cinecittá legfőbb céljai közé tartozott a fasiszta propaganda és a nagy pozőr Mussolini személyi kultuszának erősítése. Nem véletlen, hogy az első produkció Scipio Africanusról, a Hannibált legyőző római hadvezérről készült.
Mussolinit 1945. április 28-án utolérte a népítélet, a királyi családot pedig 1946. június 2-án megfosztották az olasz tróntól és „örök száműzetésre” ítélték. Ez utóbbi törvényt csak 2002 novemberében vonta vissza az olasz parlament, és Emanuele Filiberto di Savoia herceg, az utolsó király, II. Umberto unokája volt az első, aki 56 év után Itália földjére léphetett. Az olasz fasiszta pártot is betiltották, de már 1946-ban megalakult és legálisan működött az Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano - MSI), amelynek vezetői alig három évvel korábban Mussolini bábállamában, a Salói „Szociális Köztársaságban” tevékenykedtek.
Még akkor is, ha a körülmények kizárják, hogy a Duce diktatúrájának nyomdokaiba lépjen.
A Mussolini-család sem tűnt el teljesen az itáliai közéletből. Alessandra Mussolini, a Duce unokája filmes-énekesi pályán indult – anyai nagynénje Sophia Loren, együtt játszottak a Hitler 1938-as római látogatásakor játszódó Egy különleges nap című Ettore Scola-filmben – majd a 90-es években politizálni kezdett az MSI színeiben. Később a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia tömörülésnek előbb képviselőházi tagja, majd szenátora, végül európai parlamenti képviselője lett. Közben 2004-ben megalakította a rövid életű Szociális Akció (Azione Sociale) nevű szélsőjobboldali pártot, 2020-ban pedig visszavonult a politikától. Fia, Romano Floriani Mussolini a Lazio futballcsapatában játszik, amely a fasizmus idején arról vált nevezetessé, hogy egyedül állt ellen a római klubok egybeolvasztásának és a Duce dédunokája többször is kijelentette, hogy egyáltalán nem érdekli a politika.
