A budapestiek régen a háziúrtól rettegtek legjobban
A budapesti lakbérek az egekben voltak
Bár a város vezetése megpróbálta a háziurak jogait és kötelességeit szigorú szabályozásokkal kordában tartani, a Budapesten akkor tapasztalható lakbérek bizony a legtöbb ember számára megfizethetetlenek voltak. Ekkor terjedtek el az úgynevezett közös éjjeli termek és körletek, ahol az éjszakát együtt tölthették a nyomorgók, sokan ágyrajárókat és sarokbérlőket vettek fel, hogy együttesen ki tudják a kis lakás vagy szoba bérét fizetni.
Állítólag még a kávéházak is azért voltak olyan népszerűek, mert ott egy csésze ital fejében vígan lehetett melegedni és éjszakázni.
1910-ben a legolcsóbb lakás (itt egy nyomorúságos szobára kell gondolnunk) 213 koronába került a budai oldalon, míg Pesten egy nagypolgári, háromszobás lakásért akár 2000 koronát is elkértek. Egy hónapos szoba 60-70 koronába kerül, egy ágyért minimum 20-30 koronát kellett fizetni.
Még ismert művészeink többsége is, például Krúdy Gyula vagy Ady Endre, gyakran hotelekben lakott, kihasználva az ottani tulajdonosok rajongását és jóindulatát.
Leleményes háziurak
A város vezetése igyekezett minél jobb szabályozást kidolgozni a házak bérbeadására és a bérlők védelmére. Így adott volt az elkérhető lakbér, rendeletekben szabályozták, hogy a lakás fejlesztéséért és karbantartásáért a háziúr felel. Megadták pontosan, hogy közüzemi díjak fejében mennyi pénzt lehet elkérni a bérlőktől és, hogy havonta egy összegben is lehet fizetni a lakbért. A rossznyelvek szerint persze ezek az intézkedések is jórészt a háztulajdonosok érdekeit szolgálták, hiszen a városi közgyűlés tagjai is jórészt közülük kerültek ki. Bár a háziurak az 1890-es évek végén még szövetséget is alapítottak, ez jórészt a szabályokkal dacoló, ki nem lakoltatható, rongáló bérlők megregulázásával és a feketelisták összeállításával foglalkozott.
Borsszem jankó, 1910. július 31. (Arcanum)
A helyzet csupán az I. Világháború idején változott meg, amikor a központi kormányzat megtiltotta azon családok utcára tételét, ahol a családfő katonai szolgálatot teljesített. Így a megnövekedett nem fizető bérlők miatti bevétel-kiesést további emelésekkel próbálták kompenzálni a háziurak.
Leleményes adókat találtak ki: kapupénz a házba belépőknek, vendégfogadáskor külön illetmény, liftkezelési bér, porszívóbérlet, szemétpénz, éjszakai kapupénz. Ez végül oda vezetett, hogy a lakók 1915-ben tömegesen mondtak fel és a bérlakások 40%-a üresen tátongott a fővárosban.
Természetesen ez csak átmeneti állapot volt és a bérleti árak normalizálódásával, valamint a háború lezárásával a bérlakások piaca is ismét fellendült. De a háziurak rossz imázsa mit sem változott az eltelt évtizedek alatt. Az emberek továbbra is rettegtek a háziúr megjelenésétől, a szegények pedig továbbra is a lakhatásra költötték a fizetésük jó részét.