A biliárdmániás Petőfitől az önérzetesen kávézó József Attiláig – 5 izgalmas kávéházi anekdota Nyáry Krisztián tolmácsolásában
Eleinte nem sajtósként, csupán lelkes terézvárosi lakosként látogattam ki a Jókai téri esték című rendezvénysorozat egyik előadására, amelyen Nyáry Krisztián író-irodalomtörténész „Itt kávéztak ők – Írók, művészek és kávéházaik” címmel kalauzolta el a közönséget a kultúr-elit belvárosi aranykorszakába. Az élvezetes műsort hallva azonban hamar felülkerekedett bennem az újságíró, és elkezdtem jegyzetelni az elhangzó anekdotákat. Kigyűjtöttem nektek a számomra legérdekesebb öt kávéházi történetet, néhol saját kutatásokkal kiegészítve.
Petőfi, a biliárdfanatikus
Petőfi Sándor imádott biliárdozni, de egyedül ő gondolta magáról, hogy zseniálisan is megy neki. Még egy saját filozófiát is kidolgozott a golyók-dákók-lyukak relációjából. Egy Pilvaxos biliárdgolyóból pedig sétapálcát is csináltatott magának. Egyébként a Pilvaxban a forradalom idején a biliárdasztalokra álltak emelvény gyanánt, ha szónoklatra került sor.
Petőfi leghíresebb játszmája 1839-ben zajlott, amikor Ostffyasszonyfalván vendégeskedett pár hónapig, és a Helyi Kohn-kúria alagsorában biliárdozott a családfővel az akkor még ritkaságnak számító, Bécsből hozatott asztalán.
A Pál utcai fiúk a New York Kávéházban született
Molnár Ferenc író köztudottan szeretett italozni és kávéházakba járni, és előszeretettel turnézott egy nap akár hat különböző helyen is a megálmodott jeleneteivel. Ennek oka a változatos társasági életen felül az volt, hogy mindig figyelte az aktuális közönsége reakcióit, és azok fényében fejben újraírta a sztorijait, majd javított verzióban adta elő őket a következő állomáson. A New York Kávéház volt a kedvence, állítólag a nyitóünnepségen ő dobta a bejárati ajtó kulcsát a Dunába, mondván, álljon nyitva éjjel-nappal. Molnár a Pál utcai fiúkat is a New Yorkban írta a karzaton, miközben egy rezesbanda játszott, mert állítólag otthon több volt a zavaró tényező. Ez a tényező valószínűleg frissen elvett felesége, Margit lehetett, akivel meglehetősen viharos volt a kérészéletű házasságuk. Egy másik kávézóból, a Palermóból pedig egyszer olyan részegen ment haza az író, hogy összehányta a lakást, ez is hozzájárulhatott az asszony végső kiábrándulásához. Válásuk után pedig az író – szintén a Palermóban – húsz kör francia likőrtől teljesen lerészegedve öngyilkosságot is megkísérelt szerelmi bánatában.
Naponta lemosott műalkotások
A Japán Kávéház a magyar művészettörténet és irodalom egyik legendás találkozóhelye volt a 20. század elején, ahol külön művészasztalok voltak kijelölve. Az alkotók gyakran a márvány asztallapokra skiccelték fel legújabb ötleteiket és alkotásaikat, amelyeket – akár a múlékony homokfestményeket – a nap végén szinte könnyes szemmel mosták le a pincérek, átérezve azok értékét. Egyszer egy műgyűjtő egy egész asztalt megvásárolt, csak hogy megmentsen egy Lechner Ödön-vázlatot.
Könyöradomány helyett felhúzós kávé József Attilának
A Japán Kávéházat üzemeltető Kraszner Menyhért feltalálta a javító kávé intézményét, amely azon a koncepción alapult, hogy akinek nem volt elég pénze, és kért egy sima tejeskávét, amely ha „véletlenül” túl tejes lett, akkor feljavították kávéval, de ha az meg túl kávés lett, akkor meg felhúzták egy kis tejjel. Ez gyakorlatilag a korabeli egyet fizet, kettőt kap megfelelője volt az „éhező művészeknek”, és az önérzetes József Attila sokszor élt ezzel a méltóságát megőrző lehetőséggel. Jókai is bepróbálkozott, csak javító bablevessel, lé kontra beltartalom jeligére.
És amikor az egyik pincér értetlenkedett József Attila efféle kiszolgálásán, Kraszner állítólag azt súgta neki, hogy „jól jegyezd meg fiam, ez a nyiszlett kis ember legalábbis akkora költő lesz, mint Petőfi Sándor”. A költő egyébként ebben a kávéházban írta a Születésnapomra című versét.
Lopások és pecsét-prankek az Abbáziában
Az Abbázia Kávézóban olyan, akkoriban nagyon drágának számító képes újságokat is lehetett olvasni, amelyekben a kinyomtatott színes fényképek egyesével, kézzel voltak beragasztva. Ám hiába szóltak rá a vendégekre, hogy ne vigyék haza ezeket a fotókat, sajnos időnként ezeknek bizony lába kélt. A kávéház vezetése ezt megelégelve készíttetett egy pecsétet, amelyen ez állt: „Ezt a képet az Abbáziából loptam”. Majd ezt nyomták rá az összes képre, amely szerepelt a képes újságokban és a falakon. Lechner Ödön, a magyar szecesszió mestere ezen úgy felhúzta magát, hogy többé nem tette be a lábát sem oda. Akik pedig ott maradtak, stílusos bosszút forraltak: a borsos árak miatt a kávéház falára egy még nagyobb pecséttel ezt írták fel: „E házat a kávéház drága áraiból loptam.”
Fotó: Beroesz/Wikipédia
