5. Ha mindenáron fa alá akarsz menni, legalább ne öleld meg!
„Magánosán álló fa alá semmi esetre se menekülj, de ha mégis megteszed ezt, pusztán azért, mert még ijedtedben sem adsz hitelt a szerény újságíró tanácsának: ne támaszkodjál a fa derekához, különösen, ha ez nedves, mert a nedvesség jó villamosvezető és növeli a veszedelmet. Ilyenkor célszerűbb megvárni, míg a zivatar elmúlik, s a fa megszárad, — amikor aztán sorra ölelgetheted a fákat, ha éppen költői kedvben vagy.”
Társaság automobillal. (1917) - Forrás: fortepan.hu
6. Csak egyenesen menj, véletlenül sem cikk-cakkban!
„Ha biciklin vagy automobilon (…) ér utol a zivatar: nagyon tanácsos leszállani a járműről, mert a bicikli és automobil fémrészei nagyban vonzzák a villámot. (…) De ha nem érsz rá leszállni a bicikliről vagy az automobilról, mert körülötted már vígan csapkod a mennykő: úgy száguldj a legnagyobb menetsebességgel, nem kanyarogva és nem cikk-cakkosan, mint a villám, mert így véletlenül beleütheted a fejedet a villámba, hanem egyenesen, mert így egy pár villámot mindenesetre megspórolsz és száguldj arra, amerre magányos tornyot látsz; ettől illő távolságban állapodjál meg, s várd meg, míg a villám néhányszor beleüt a toronyba.”
7. Ha társaságban vagy, szaladj messzire a többeiktől!
„Ha a zivatar nagyobb kiránduló-társaságot lep még a szabadban, s véletlenül te is köztük vagy: ne szorongjatok egy helyben, hanem széledjetek szét, mert így minden reményed meglesz rá, hogy a villám másba, vagy másokba fog bele- csapni, s nem éppen tebeléd.”
Társaság a szabadban. (1916) - Forrás: fortepan.hu
8. Ha pedig te vagy a legszerencsétlenebb ember a világon...
„Ha a zivatar a vízen s a parttól messze talál, s nem érsz rá a partra evezni: bukjál a víz alá s a víz alatt ússzál ki a partra. Így, ha nem fúlsz bele a vízbe, bizonyosan megmenekülsz. De ha a víz alatt kiúszván a partra, a parton csak egy magánosán álló fát találsz: akkor mindjárt kösd fel magadat erre a magánosán álló fára. Ebben az esetben nem érdemes az életeddel törődnöd, mert ebben az esetben olyan peches ember vagy, akit a villám előbb-utóbb úgyis megtalálna.”
Hogy kinek is szól az Emlékezz Budapest blog? Mindazoknak, akik szeretik Budapestet; akik már régóta élnek benne és szeretnek nosztalgiázni, vagy akik még csak most ismerkednek vele. Szívből ajánlom mindazoknak is, akik szeretnek a múltbeli dolgokkal foglalkozni, akiknek egy kis érdekesség feldobja a napjukat, akik szeretik a pletykákat, és a rendkívüli sztorikat, vagy egyszerűen csak szeretnének többet megtudni arról a helyről, ahol élnek.
Pályi Brigitta vagyok, doktorandusz hallgató a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában. Történészként a 20. század eleji Budapest tanulmányozása során számos értékes és érdekes részletet találtam, amelyet szeretnék mindenkivel megosztani: anekdoták, pletykák, legendák, különös, megdöbbentő tények a főváros tereiről, utcáiról, épületeiről és emberközeli történeteiről. Ezúton szeretném megismertetni és közelebb hozni a munkámat, megmutatni a város egy új, eddig ismeretlen arcát és hétköznapjait, közös múltunkat, történelmünket. Emlékezz, hát Budapest!
Mi lehet a legjobb megoldás, ha egy rét közepén vagyunk és a fejünk fölött csapkodnak a villámok? Feküdjünk le? Keressünk menedéket? Íme, néhány jó tanács a múltból! Az Újság című napilap egykori újságírója pontokba szedve, enyhe csípős humorral fűszerezve ad iránymutatást számunkra. Tehát… Mit is csináljunk, ha éppen a városon kívül vagyunk és kitör a vihar?
Vigyázni kell a viharral, ha a városon kívül vagyunk... Két férfi a budaörsi határban. (1895) - Forrás: bpkep.fszek.hu
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Több mint harminc éven át tartott Ferenc József császár viszonya egy színésznővel.
A kapcsolatról pedig nemcsak tudott, de eleinte még támogatta is a felesége, Erzsébet királyné, a magyarok imádott Sisije.
Ám sértettségében titokban gúnyverset írt a riválisáról.
A császár és Katharina Schratt kapcsolata nyílt titok volt a bécsi udvarban.
1883-ban mutatták be a színésznőt I. Ferenc Józsefnek. Viszonyuk csak két évvel később, 1885-ben bontakozott ki, és egészen a császár 1916-os haláláig tartott, egy rövid, 1900 és 1901 közötti megszakítással.
Katharina Schratt 1853. szeptember 11-én született a Bécs melletti Badenben, egy kereskedő lányaként. Már hatévesen a színház érdekelte, és hiába próbálták szülei eltéríteni, tizenhét évesen szülővárosában debütált. Később a bécsi Burgtheater tagja lett, ahol 1887-ben elnyerte az „udvari színésznő” címet is.
1879-ben férjhez ment báró ittebei Kiss Miklós magyar nemeshez, akitől fia született, de a pár később elvált.
A császári házaspár, Ferenc József és Sisi negyedik gyermekük, Mária Valéria születése után lényegében külön éltek. A császárné sokat utazgatott külföldön, és hogy „kárpótolja” férjét, támogatta annak kapcsolatát a színésznővel.
Olyannyira, hogy Katarina Schrattot sikerült elfogadtatnia a bécsi udvarral is, sőt, előfordult, hogy a császár, Sisi, a legifjabb hercegnő és Katharina négyesben ment nyaralni.
Ferenc József idővel beleszeretett a nála 23 évvel fiatalabb színésznőbe, aki nyugalmat és egyszerűséget biztosított a politikától megfáradt uralkodónak. A szakirodalom egy része ugyanakkor a fennmaradt levelek alapján a kapcsolatot inkább mély, „intim barátságként” értelmezi.
A politikába ugyan az uralkodó szeretőjének nem volt beleszólása, befolyását jól jellemzi egy udvari kamarás mondása, mely a szerepkörét frappánsan így foglalta össze: „Ő volt az ablak, amelyen át a császár a világba tekintett.”
A császár állítólag vagyonokat költött rá, villát kapott a Schönbrunnhoz közeli Gloriettegassén, valamint Bad Ischlben is. Mindemellett az uralkodó fizette Katarina Schratt játékszenvedélyének költségeit is.
A császárné, Vagyis Erzsébet 1898-as meggyilkolása után is folytatódott a továbbra is diszkréten kezelt viszony.
Ferenc József 1916-os halálakor azonban a rokonok nem engedték, hogy a temetésen megjelenjen.
Katarina Schratt a császár halála után visszavonultan élt, mélyen vallásos lett, és visszautasította a memoárírásra tett ajánlatokat. 1940-ben hunyt el.
Schratt ugyanakkor sok mindenben utánozta a császárnét, Sisi pedig, aki híres volt szépségéről, egy gúnyversben kritizálta is őt: „Úgy véli, ő Titánia, / s ligetben pajzánul szökell, / pedig hiú e mánia: / kövér a Schratt, fogynia kell.”
Több mint harminc éven át tartott Ferenc József császár viszonya egy színésznővel.
A kapcsolatról pedig nemcsak tudott, de eleinte még támogatta is a felesége, Erzsébet királyné, a magyarok imádott Sisije.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Pontosan 60 éve, 1966 január 24-én történt az egyik legsúlyosabb légikatasztrófa.
A Mont Blanc oldalának csapódott az Air India 101-es, Bombayból Genf felé tartó járata.
A fedélzeten lévő 117 ember – 106 utas és 11 fős személyzet – közül senki sem élte túl a katasztrófát.
Az áldozatok közt volt Homi J. Bhabha, az indiai atomprogram atyja is.
A hegy és az olvadó Bossons-gleccser azóta is folyamatosan felszínre hozza a tragédia nyomait: leveleket, újságokat, ékszereket és emberi maradványokat.
A Boeing 707-es, „Kanchenjunga” névre keresztelt gép Bombayból indult, majd Újdelhi és Bejrút érintésével közeledett Genf felé, ahol üzemanyagot kellett volna felvennie.
A genfi irányítótoronnyal folytatott utolsó beszélgetés során a pilóta azt hitte, már elrepült a Mont Blanc felett, ezért süllyedést kért és kezdett meg.
Az irányítás jelezte, hogy a gép még a hegygerinc felett van, de a kommunikáció félreérthető volt, és a gép egyik navigációs berendezése már Bejrút óta hibásan működött.
A francia balesetvizsgáló hivatal, a BEA hivatalos jelentése szerint a szerencsétlenséget kontrollált repülés közbeni földnek ütközés okozta, vagyis a működőképes repülőgép a pilóta téves helyzetértékelése miatt csapódott a hegynek. A becsapódás közép-európai idő szerint reggel 8 óra 2 perckor történt a Rocher de la Tournette gerinc közelében, mintegy 4750 méteres magasságban.
Az áldozatok között volt Homi Jehangir Bhabha, az Indiai Atomenergia-bizottság elnöke, akinek halála nemzeti gyászt okozott. Indira Gandhi, India akkori miniszterelnöke így emlékezett meg róla: „Dr. Homi Bhabha elvesztése… súlyos csapás a nemzet számára.”
Kísérteties módon már korábban is ezen a helyszínen történt végzetes repülőgép baleset.
1950. november 3-án szinte ugyanott zuhant le a „Malabar Princess” nevű Lockheed L-749-es gép, 48 ember halálát okozva.
A két roncs közelsége miatt a gleccserből előkerülő leletekről néha nehéz megállapítani, melyik tragédiából származnak.
Az elmúlt évtizedekben a klímaváltozás miatt gyorsuló olvadás egyre több tárgyat és emberi maradványt hozott a felszínre. 2012-ben egy indiai diplomáciai postazsák került elő, amelyet visszajuttattak az indiai hatóságoknak.
2013-ban egy francia hegymászó smaragdokkal, zafírokkal és rubinokkal teli fémdobozt talált.
Mivel az áldozatok örököseit nem sikerült felkutatni, a francia törvények értelmében 2021-ben a mintegy 150 ezer euró (mai árfolyamon körülbelül 57,8 millió forint) értékű kincset elosztották a megtaláló és Chamonix önkormányzata között.
2017-ben egy francia kutató, Daniel Roche emberi maradványokra, egy kézre és egy lábszárra bukkant. „Sohasem találtam még ekkora emberi maradványokat” – mondta a BFMTV-nek. Stéphane Bozon, a chamonix-i hegyi csendőrség parancsnoka hozzátette: „Ezek a maradványok nagy valószínűséggel nem ugyanahhoz a testhez tartoznak.”
2020-ban egy közeli hegyi kávézó üzemeltetője, Timothée Mottin 1966-ból származó, jó állapotú indiai újságokat talált a jégben. „Most száradnak, de nagyon jó állapotban vannak… olvashatók” – mondta a The Guardiannek.
A szerencsétlenség utáni napokban a szétszóródott levelek és könnyű tárgyak miatt felmerült a fedélzeti robbanás gyanúja, de a hivatalos vizsgálat ezt egyértelműen kizárta. A francia hatóságok végleges következtetése szerint a gépet nem szabotázs, hanem a pilóta hibája, a meghibásodott műszer és a félreértett kommunikáció együttesen vezette a hegynek.
Jelentős, a magyarok európai pozícióját befolyásoló fiatal lányként érkezett.
Ám magányosan, egy kolostorban halt meg az a bajor hercegnő, akinek a házassága alapjaiban határozta meg a magyar állam sorsát.
Gizella élete a hatalom csúcsáról a politikai száműzetésbe vezetett.
Ráadásul története tele van bizonytalansággal, mert nem sok feljegyzés született róla, közben ránk hagyott a tárgyi öröksége ma is a magyar államiság egyik legfontosabb jelképe.
Gizella a bajor hercegi udvarból származott, apja a „Civakodó” melléknevű II. Henrik herceg, anyja Burgundi Gizella volt. Családja a Német–római Birodalom legfelsőbb köreihez tartozott, bátyja a későbbi császár, II. Henrik lett.
A hagyomány szerint az 980-as évek közepén, január 22-én született Regensburg környékén,
de a pontos adatok elvesztek a történelem homályában.
Házassága Istvánnal kőkemény politikai alku volt. A magyaroknak a nyugati beilleszkedést, a keresztény állam nemzetközi elismerését és egyházi hátteret jelentette, a bajoroknak az erős keleti-európai szövetséget.
Az esküvőt a legtöbben 996-ra teszik, de a helyszínre vonatkozó későbbi közlések ellentmondásosak, felbukkan Köln és a bajorországi Scheyern is.
Királynéként (1000/1001 és 1038 között) kulcsszerepet játszott a nyugati kultúra meghonosításában, udvari és egyházi kapcsolatai révén papok, lovagok és új trendek jelentek meg az országban.
A későbbi magyar hagyomány következetesen az egyházat bőkezűen támogató, templomokat és kolostorokat alapító királynéként emlékszik rá.
Ennek legfényesebb bizonyítéka a ma is létező koronázási palást, amelyet eredetileg miseruhának készítettek.
A felirata szerint István király és Gizella királyné 1031-ben adományozta a székesfehérvári bazilikának.
Az egyedülálló tárgyon Gizella alakja is látható, és a palást később a magyar királykoronázások elengedhetetlen kellékévé vált.
Gizellát házastársként a gyengéd megértés és az imádságos szentségi élet jellemezte. A krónikások kiemelik vallásosságát, szelídségét, bőkezűségét, jótékonyságát és vendégszeretetét.
Gizella magánélete nem volt könnyű.
Istvánnal közös gyermekei meghaltak. Imre herceg hiába érte meg a felnőttkort, 1031-ben, fiatalon elhunyt.
István 1038-as halála után Gizella élete még nehezebbé vált.
Az országban kitörő trónviszályok és hatalmi harcok közepette, Orseolo Péter és Aba Sámuel garázdálkodása alatt teljesen kiszorították átvitt és fizikai értelemben is a közéletből.
Fogságba vetették, a vagyonát pedig elvették tőle arra hivatkozva, hogy "beszámíthatatlan".
Végül a bajor lovagok kíséretében elhagyta Magyarországot, és a passaui Niedernburg kolostorába vonult vissza, ahol a helyi hagyomány szerint apátnőként tevékenykedett.
A legtöbb forrás 1065. május 7-re teszi halálának napját, bár a pontos évszám körül van némi bizonytalanság. Sírja a passaui Heiligkreuz-templomban ma is ismert zarándokhely, amelyet különösen sok magyar keres fel.
Gizella emlékezete két dologban testesül még ma is. Az egyik a koronázási palást, amely a magyar államiság egyik legfontosabb szimbóluma lett, és amely a nemzeti emlékezetben „alapító királyi párként” rögzítette István és Gizella képét. A másik alakjának tisztelete az utókor által.
A Szentszék 1975-ben engedélyezte a régóta élő helyi kultuszát és saját könyörgés használatát Gizella emléknapján. A házasságkötés ezredik évfordulóján, 1996-ban pedig Passauból Veszprémbe hozták Gizella jobb karcsontjának ereklyéjét, amelyet Szent István Szent Jobbjával együtt mutattak be ünnepélyes keretek között.
Jelentős, a magyarok európai pozícióját befolyásoló fiatal lányként érkezett.
Ám magányosan, egy kolostorban halt meg az a bajor hercegnő, akinek a házassága alapjaiban határozta meg a magyar állam sorsát.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Január 25-e a technológiai kor egyik legbaljósabb évfordulója. Ezen a napon két fontos dolog történt 58 év különbséggel: megszületett a „robot” szó egy prágai színpadon, majd egy michigani gyárban testet öltve először oltott ki emberéletet.
A kettős dátum egy irodalmi ötlet és egy ipari baleset hátborzongató összefonódása, egy történet arról, hogyan vált a kitalált szolga valós veszélyforrássá.
A történet 1921-ben kezdődött, amikor Karel ČapekR.U.R. (Rossum univerzális robotjai) című darabja világhódító útjára indult. A mű mesterséges munkásaira Čapek eredetileg a latin eredetű „labori” szót akarta használni, de bátyja, a festő és író Josef Čapek egy jobbat javasolt. Évtizedekkel később, 1933-ban a Lidové noviny hasábjain Karel Čapek felidézte a pillanatot: a szót valójában nem a R.U.R. szerzője találta ki, ő csak életre hívta. A szerző elmondása szerint
tanácstalan volt, hogyan nevezze a mesterséges munkásokat, mire a bátyja odavetette: „Akkor nevezd őket robotoknak.”
A cseh „robota” szóból – ami kényszermunkát, robotolást jelent – származó kifejezés tökéletesen illett a képbe. Bár a darab világpremierjét egy adminisztratív csúszás miatt valójában január 2-án tartották Hradec Královéban, a január 25-i prágaiNemzeti Színházbeli bemutató tette a szót és a koncepciót világszerte ismertté.
Čapek robotjai azonban nem azok voltak, amivé később a technológia tette őket. Nem fémből, nem fogaskerekekből álltak. Egy 1935-ös írásában külön hangsúlyozta, hogy az ő robotjai biológiai alapon, kémiai úton létrehozott lények, akik külsőre megkülönböztethetetlenek az embertől. Nem gépek voltak, hanem élőlények, akiket munkára teremtettek. Čapek kifejezetten tiltakozott a „bádogember” kép ellen, amely már akkor kezdett ráragadni a robot fogalmára.
A valóság azonban nem követte ezt a finom, morális dilemmákra építő víziót. A valóság egy fémből és fogaskerekekből álló ipari szerkezetet tett meg a történet tragikus főszereplőjévé.
Napra pontosan 58 évvel a prágai premier után, 1979. január 25-én a Ford Motor Company Flat Rock-i gyáregységében a 25 éves Robert Williams dolgozott. Az üzemben egy ötemeletes, nagy sűrűségű alkatrésztároló rendszert egy hatalmas, Litton Industries által gyártott robotkar szolgált ki.
A gép feladata egyszerű volt: a polcokról kiemelni a szükséges alkatrészeket, gyorsabban, pontosabban és fáradhatatlanul, ahogyan azt az automatizálástól elvárjuk.
Amikor a rendszer meghibásodott, Williams felmászott a tároló harmadik szintjére, hogy kézzel vegyen ki egy alkatrészt. Eközben a közel egytonnás, pontosan 907 kilogramm súlyú robotkar nem állt meg. Nem lassított. Nem jelzett. Nem „vette észre” az embert. A programját követte, ahogyan arra tervezték, és hátulról fejbe ütötte Williamst. A férfi azonnal meghalt. Holttestét a kollégái csak körülbelül fél órával később találták meg.
A Guinness az első robot okozta emberi halálesetként tartja számon az esetet.
A balesetet bírósági eljárás követte. Robert Williams családja pert indított a robotot gyártó Litton Industries ellen, azzal érvelve, hogy a gép nem volt felszerelve megfelelő biztonsági berendezésekkel. Nem volt semmilyen hangjelzés, ami a mozgására figyelmeztetett volna, és semmilyen érzékelő, ami leállította volna a gépet, ha ember lép a munkaterületébe. 1983-ban az esküdtszék a családnak ítélt tízmillió dolláros kártérítést, ami mai árfolyamon körülbelül 3,3 milliárd forintnak felel meg.
A tragédiát hosszú bírósági eljárás követte. Robert Williams családja pert indított a Litton Industries ellen, azzal az érvvel, hogy a robotot nem látták el megfelelő biztonsági berendezésekkel.
Nem volt hangjelzés, amely figyelmeztetett volna a mozgására. Nem volt érzékelő, amely leállította volna, ha ember lép a munkaterületére. 1983-ban az esküdtszék tízmillió dolláros kártérítést ítélt meg a családnak – ez mai árfolyamon nagyjából 3,3 milliárd forint.
„A kérdés, azt hiszem, az, hogy »Ki kit szolgál?«” – fogalmazott Paul Rosen, a család ügyvédje. Majd hozzátette: „Nagyon óvatosnak kell lennünk, hogy ne lépjünk vissza az ipari forradalom idején vallott nézetekhez, miszerint az emberek feláldozhatók a termelés oltárán.”
A szakértők igyekeztek lehűteni az érzelmeket. Ronald Arkin, a Georgia Tech robotikai kutatója szerint Williams halála ipari baleset volt, nem több. Szerinte a hangsúly nem a gép „szándékán”, hanem a hiányos biztonsági szabályozáson volt.
És valóban:
a tragédia után világszerte szigorodtak az ipari automatizálásra vonatkozó előírások. Megjelentek a védőkerítések, a fényfüggönyök, a vészleállító rendszerek. A robotok biztonságosabbak lettek.
Csak éppen a kérdés maradt ugyanaz, mint amit Čapek darabja már 1921-ben feltett: mi történik akkor, amikor a munkára teremtett lény – legyen az biológiai vagy gépi – elveszíti az arcát, és puszta funkcióvá válik? És felmerül az a kérdés is, hogy miért vagyunk annyira biztosak abban, hogy mindig mi leszünk azok, akiket szolgálnak.
Január 25-e a technológiai kor egyik legbaljósabb évfordulója. Ezen a napon két fontos dolog történt 58 év különbséggel: megszületett a „robot” szó egy prágai színpadon, majd egy michigani gyárban testet öltve először oltott ki emberéletet.
A kettős dátum egy irodalmi ötlet és egy ipari baleset hátborzongató összefonódása, egy történet arról, hogyan vált a kitalált szolga valós veszélyforrássá.
A történet 1921-ben kezdődött, amikor Karel ČapekR.U.R. (Rossum univerzális robotjai) című darabja világhódító útjára indult. A mű mesterséges munkásaira Čapek eredetileg a latin eredetű „labori” szót akarta használni, de bátyja, a festő és író Josef Čapek egy jobbat javasolt. Évtizedekkel később, 1933-ban a Lidové noviny hasábjain Karel Čapek felidézte a pillanatot: a szót valójában nem a R.U.R. szerzője találta ki, ő csak életre hívta. A szerző elmondása szerint
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
