Az 1900-as évek Budapestjén még olyan szakmákat gyakoroltak emberek ezrei, amelyekre ma már nem is gondolunk. Kinek jutna eszébe, hogy vízvezeték hiányában a vizet valakinek fel kellett vinni a bérházak emeletére, vagy a tejet nem a boltban és dobozban árulták, hanem vidéki lányok, asszonyok hordták fel Pestre? Mutatok 7 olyan pesti szakmát, amely már rég kihalt.

Pesten kút ugyan bőven akadt, ahonnan vizet vehettek volna a városiak, de olyan salétromos, vasas, iszapos víz volt, ami ivásra egyáltalán, mosásra pedig csak alig volt használható.

Egy-egy vízhordó família éveken keresztül ugyanannak a kerületnek az utcáit rótta, nagy galiba támadt volna, ha átmerészkednek a szomszéd körzetbe.

Míg a feleség lent ügyelt a taligára, addig a férj, fiúgyermek felcipelte az emeletre a vizet.

Az amúgy sem könnyű munka igazán durvává télen vált, amikor a vízhordónak a lékeken keresztül kellett kimernie a fagyos Dunából a vizet, majd a meredek, jeges parton kikapaszkodni a taligához.

A munkájuknak egyetlen konkurenciája akadt: az eső. Amikor eleredt az eső, a pesti nép cseberrel, vödörrel szaladt a csatornákhoz felfogni az esővizet, amit kiválóan lehetett használni a mosáshoz. A dunavizesek munkájának az 1866-os kolerajárvány vetett véget, amikor a városi hatóságok elhatározták a vízvezetékrendszer kiépítését. Az első vezetékes vízcsapból 1869 januárjában csurrant ki a víz.

Ha az 1800-as évek végén éjszaka sétáltál volna végig a pesti utcákon, bizonyára belebotlottál volna a darócszűrös, báránybundás, fülvédőkendőbe bugyolált, alabárdot szorongató boltőrökbe.

Csendesen csoszogtak az éjszakai homályban, időnként megrázták a rájuk bízott boltok vasrácsait, ha pedig tolvajt láttak, megfújták a sípjukat. Valójában a pesti zsiványok pontosan ismerték a kiszemelt üzlet őrének szokásos útvonalát, így akkor törtek be a boltba, amikor az őr éppen távolabb járt…

Amikor a 18-19. század fordulóján Pesten kigyulladtak az első utcai olajlámpák, napnyugtakor a lámpagyújtogatónak oda bizony még létrán fel kellett másznia, hogy megtisztítsa a búrát, olajat töltsön a tartályba, és mivel a gyufát még nem ismerték, fogta a kabátgombján lógó üvegcsét, és az abban lévő kénsavas gyapotba belebökött egy káliumkarbonáttal átitatott fácskát. Amikor az lobbot vetett, ezt a botot érintette a lámpa kanócához.

Az olajlámpások után következett a petróleumlámpák korszaka, majd 1831-ben a Nemzeti Múzeum falán kigyúlt az első, és akkoriban egyetlen pesti gázlámpa, amiben még házilag készített légszesz égett. Az 1850-es években aztán megépült a pesti gázgyár, és sorra gyúltak az utcai gázlámpák.

Az 1910-es évek elején 500 lámpagyújtó dolgozott Budapesten.

Az árurakodókból, targoncásokból, alkalmi küldöncökből az 1860-as évek elején alakult ki a hordár intézmény, és néhány év alatt már 1500 fő dolgozott hordárként a fővárosban. Első uniformisuk a vörös passzományos kabát, vörös sipka, rajta a hordár feliratú, számozott, fényes tábla.

Művészeknek, íróknak, színészeknek megvolt a maguk “törzshordárjuk”, aki szinte magántitkári pozíciót töltött be. Előfordult, hogy a hordár reggel, a megbeszélt időben felkeltette az ügyfelét, kitisztította a ruháját, cipőjét, vizet melegített a mosdáshoz, szellőztetett, takarított, elvitte a szennyest a pucerájba.

A hordárság jól kifizetődő szakma volt: egy-egy kapós hordár csak percekig vesztegelt az állomásán, és a kényesebb ügyekben busás borravaló illette őket. Szerencsés esetben a jó hordár fizetése meghaladta egy szakmunkás keresetét. A hordárok iránti igény a távíró, a fejlődő postaszolgálat és az egyre gyorsabb közlekedés hatására csökkent. A kegyelemdöfést a pesti hordároknak a kerékpáros küldönc-szolgálat kiépülése adta meg 1910 körül.

A tejáruslányok, vagy milimárik, ahogy a pesti köznyelv emlegette őket, szinte kizárólag a a Pest környéki német lányokból, asszonyokból kerültek ki.

Általában a törzsvevőiket szolgálták ki. A jobb módú pesti polgároknak többnyire saját tejárusuk volt, aki korán reggel házhoz szállította a tejet, tejfölt, túrót, vajat.

A kevésbé szerencsés tejárusoknak nem jutott állandó vevő, ők kapuboltok alatt, padkára, zsámolyra telepedtek, és a környékbeli háziasszonyok hozzájuk szalajtották le a cselédet egy-két icce tejért.

A szlovén származású kucséberek az első világháború végéig koptatták a pesti utcákat.

A kucséber bárhová betért ahol söröztek, boroztak, kávéztak, kártyáztak. Amikor belépett egy-egy helyiségbe, magasra emelt kezében megcsörgette azt a titokzatos vászonzacskót, amiben 90 szám volt elhelyezve, és már kezdődhetett is a lottójáték. Mindig volt vendég, aki boldogan játszott, és ha nyert, választhatott a kucséber kincsei közül. Ha nem nyert, akkor újrakezdte…

A nénik válltáskát hordtak, kezükben jegytömböt szorongattak, és árgus szemekkel vizsgálták a Duna-parti vagy a Stefánia úti korzó hölgyeit és urait. Ha egy sétáló letelepedett egy székbe, a néni nyomban ott termett, és behajtotta a “parkolás” díját.

A nénik a nevüket egy bizonyos Buchwald Sándor nevű vas- és fémbútorgyár tulajdonosáról kapták. Ez a bizonyos vállalkozó az 1890-es évek elején szerzett engedélyt a fővárostól, hogy a frekventált zöldterületeken, fasorokban, Duna-parton vaszsöllyéket helyezzen ki, és ezeket a közönségnek rövid időre bérbe adja.

A nénik munkájának a Tanácsköztársaság vetett véget, amikor is a székek használatát ingyenessé tették. Ez a két világháború között is így maradt, a székek nagy része a második világháború alatt semmisült meg.

Forrás: Békés István: Szegény ember gazdag városban

Folyamatosan az ájulás környékezte és szinte haldoklott a hőségtől a Playboy első meztelen címlaplánya a 11 napig tartó fotózás során, írja a Daily Star. Marilyn Cole a történelmi fotózás körülményeiről a Power: Hugh Hefner című podcastsorozatnak mesélt részletesen.

A portsmouth-i Cole egy helyi irodában dolgozott heti 12 fontos (mai árfolyamon 138 font, vagyis 60 ezer forint) fizetésért, amikor megtalálta a nyuszis férfimagazin. A fiatal angol nőt a londoni Playboy Clubba hívták egy interjúra, majd miután kiválasztották, meg sem állt Chicagóig, ahol személyesen találkozott Hugh Hefnerrel.

A lap alapítójával az egyik villája ágyában vacsoráztak sült csirkét, közben pedig a fotózás részleteit egyeztették. A 11 naposra nyúló fotózás során a villában elképesztő hőség uralkodott, Cole-ról a lobogó kandalló környékén készültek a képek. Az angol nő állandóan az ájulással küzdött, hiába hűtötték folyamatosan ventillátorokkal vagy küldték a szünetekben a légkondicionált szobákba.

A lap képszerkesztője szinte egyszer sem volt elégedett a teljesen meztelenül a könyvespolcnak dőlő nő fotójával, emiatt hosszú napokig tartott a fotózás. Marilyn Grabowski később azt mondta a modellről, hogy

 

hirdetés

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Playboy (@playboy) által megosztott bejegyzés

Cole szerint azonban a másik Marilynnek a fotózás során valójában fel sem tűnt, hogy olykor milyen rosszul van. Grabowski ugyanis igazi maximalista, aki csak azzal törődött, hogy elkészüljön a tökéletes fotó, ami a lap januári számának címlapjára kerül.

Marilyn Cole a fotózásért végül 5000 dollárt (mai árfolyamon 33 ezer dollár, vagyis 10,5 millió forint) kapott. 1973-ban az év Playmate-jének választották, ez azóta egyetlen másik angol nőnek sem sikerült.

A teljes, angol nyelvű podcastot itt lehet meghallgatni:

Becslések szerint legalább 800 éves múmiát találtak Peru középső részén, Lima térségében, írja a Reuters.

A nemét nem sikerült beazonosítani, viszont megfigyelték, hogy a testet összekötözték, a kezei pedig olyan pozícióban voltak, hogy eltakarták az arcát, amik a helyi temetkezési szokások részei lehetettek Van Dalen Luna, a San Marcos Állami Egyetem oktatója szerint.

Az egyetem a Facebook-oldalán is beszámolt a felfedezésről.

Peruban több száz helyszínen végeznek régészeti feltárásokat, és vizsgálnak olyan kultúrákat, amelyek az 500 évvel ezelőtt Dél-Amerika jelentős részén domináns inka birodalom előtt és után virágoztak.

Halálának 527. évfordulóján felelevenítjük, hogy mitől volt olyan különleges Mátyás király legerősebb embere, Kinizsi Pál. Akiről nemcsak halála után, hanem élete során is számtalan legenda született, hiszen senki nem tudott elmenni szó nélkül vakmerősége, kegyetlensége és testi ereje mellett.

Már a születését is rejtély övezi, hiszen Heltai Gáspár ezt írja róla a krónikájában: „…egy parasztember fia vala, és malomból jöve ki szolgálatra. Szolgálata pedig előszer a Magyar Balázsnak hadnagysága alatt. Szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felette nagy erejű. A malomban egyedül felemelte a malomkövet.” Ugyanakkor a történészek szerint nem volt paraszti származású. Amit tudunk róla, hogy

Pál úgy került Mátyás király holdudvarába, hogy apja halála után az édesanyja hozzáment az uralkodó kapitányához (későbbi erdélyi vajdához és horvát-szlavón bánhoz), Magyar Balázshoz. Nevelőapja nagyon megkedvelte a fiút, és felvette a katonái közé, de onnantól kezdve egyedül küzdötte fel magát a ranglétrán.

Döbbenetes karrierje akkor indult be, amikor az 1468-as és 1471-es csehországi hadjáratok során olyannyira ügyesen portyázott, hogy a király táborát ostromló csehek maradtak ellátmány nélkül, és végül nekik kellett békéért és élelemért esdekelniük a magyaroknak. Kinizsi továbbá bizonyított a havasalföldi hadjáratban, illetve az osztrák háborúkban egyaránt. A király olyan elégedett volt első számú emberével, hogy nekiadta Nagyvázsonyt a hozzá tartozó várral és birtokkal együtt. Mint kiderült, Pál ezzel is jól tudott bánni, sőt, palotával és barbakánszerű kapuvédőművel egészítette ki a tulajdonát. Pár évvel később megkapta Temesvár és a délvidéki tartományok ispánja titulust, illetve Mátyás király kinevezte a töröktől fenyegetett alsó részek főkapitányává is. Ez élete legjobb döntésének bizonyult, ugyanis Kinizsi lett a törökök rettegett démona, aki addigra már tizennégy vármegye kormányzását látta el élete végéig.

Kinizsi nem az a fajta ember volt, aki csak úgy ült a babérjain, az 1479-es kenyérmezei csatában tovább öregbítette hírnevét. Történt ugyanis, hogy Báthori István vajda azonnali segítséget kért, amikor egy 20 ezres török had tört Erdélyre. A kortárs történetíró, Antonio Bonfini szerint „Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe.” A fényes győzelem egyértelműen Kinizsi személyéhez volt köthető. Az 1526 előtti török-magyar háborúk történetében ez volt a legnagyobb létszámú, nyílt színi ütközet, amelyik a mi győzelmünkkel végződött.

Kinizsi Pál nem csupán Mátyás király uralkodása alatt volt nélkülözhetetlen hadiszereplő, hanem annak halála után is. Ugyan szembeszállt egykori uralkodója végakaratával, mivel nem Mátyás törvényes fia, a fiatal és tapasztalatlan Corvin János mellett állt ki, hanem II. Ulászló megkoronázását szorgalmazta, aki további megbízásokkal látta el. Illetve az egykor ikonikus fekete sereget is kénytelen volt megsemmisíteni, mivel zsold nélkül maradva elkezdtek randalírozni.

A győzelemre hangolt hadvezér élete utolsó évében, 1494-ben is hű volt nevéhez és rangjához, ekkor ugyanis a király országbíróvá nevezte ki (ez az uralkodó és a nádor utáni harmadik legfontosabb tisztség volt akkortájt). Szokásához híven vereséget mért a törökökre Nándorfehérvárnál, de ezúttal elég radikális volt mind az előzmény, mind a következmény. Megvesztegették ugyanis az ország legfontosabb végvárának őrségét, az egykori fekete sereg alulfizetett zsoldosait, akik pénzért simán átadták volna Nándorfehérvárat az ellenségnek. Pál azonban résen volt, és borzalmas büntetést rótt az áruló katonákra: kiéheztette és egymással etette meg őket.

Sajnos Kinizsi egy agyvérzés következtében kissé leépült, de nem olyan fából faragták, hogy ez hátráltatta volna őt abban, hogy csatába menjen.

A fenti történetek fényében minden olvasóban bizonyára kialakult egy kép a magyarok rettenthetetlen Jason Momoájáról, de szó sincsen óriási izomkolosszusról. Meglepő, de Kinizsi Pál – a Magyar Nemzeti Múzeum által őrzött páncéling alapján – nagyjából mindössze 160 centi volt, bár ez akkoriban teljesen átlagos magasságnak számított.

Egy lemezborító egyetlen szó nélkül: a címlapon egy rőzsehordó öregember egy omladozó falra akasztott képen. A belső borítón egy lámpás próféta, aki egy hegytetőről néz le a völgybe. A lemez címkéjén négy szimbólum. Egy körbe zárt toll, három egymásba fonódó karika, három összekapcsolódó mandulaszem, valamint egy rejtélyes szó: ZOSO.

Amikor a zenekar és mindenható, védencei szerint teljesen "botfülű" menedzsere, Peter Grant kitalálták, hogy negyedik lemezüket minden külső "eligazító" nélkül dobják piacra, sokan "üzleti öngyilkosságnak" tartották az ötletet. A Zep - Jimmy Page, Robert Plant, John Paul Jones és John Henry Bonham - azonban bízott saját erejében és hatásában: az 1968 őszétől kezdődő három év alatt a feje tetejére fordították a rock-világot, a kemény zene, a blues egészen sajátos ötvözetével, és a brit folk elemeit is úgy használták fel, ahogyan azelőtt senki más. Első három albumuk többszörös platinalemez lett, hétszer turnéztak az Egyesült Államokban (volt, aki akkoriban azt hitte róluk tengeren túli sikerük nyomán, hogy amerikaiak), bejárták Nyugat-Európát, a Távol-Keletet, most már őket kísérte az a tömeghisztéria, mint az előző évtizedben a Beatlest. A negyedik albumuknál már megengedhették maguknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak.

Így talált rá mind a négy zenész a maga szimbólumára, amelyek részben a kelta, részben az okkult misztikából származtak. A Próféta figurája pedig egyenesen a tarot kártya Nagy Árkánumának IX. lapjáról jött. (A rőzsehordó mesebeli nagyapó alakjának eredete ismeretlen).

A nyitó Black Dog egy hosszú, erőszakos riffre épül, furcsa féloldalas ritmusokkal kíséri Plant rhythm and blues-os énekét. A Rock And Roll a legjobb Chuck Berry-s hagyományokat követi, persze Zep-hangvétellel megbolondítva. Ahogyan Page a szólót először csak pedzegeti, majd elindítja a nagysebességű virgát, ma is elképesztő. Nem véletlenül volt ez a dal sokáig koncertnyitó, később pedig kötelező ráadás. A Rock and Rollt játszották a legvégén 1980. július 7-én Nyugat-Berlinben is, amikor utoljára voltak együtt a színpadon. Két és fél hónap múlva „Bonzo” Bonham, egy nappal a 12. amerikai turné előtt átitta magát a túlvilágra.

A The Battle Of Evermore megzenésített Tolkien-történet, akusztikus gitárokra és három nyakú mandolinra, amelyben Robert Sandy Denny-vel, a Fairport Convention egykori énekesnőjével énekel szép duettet. És ezt követi az első oldal végén a dalok dala, a Stairway To Heaven, amely egy tarot-út költői megfogalmazása három tételben, Page duplanyakú piros Gibson gitárjának és Plant éteri énekének főszereplésével.

Egy akkordfüzér, amelynek hallatán milliók szíve szorul össze, verssorok, amelyeket nemzedékek kívülről tudnak és együtt énekelnek a lemezzel. Ez a 7 perc 55 másodperc újraértelmezte a rockot, közös nevezőre hozta a misztikus balladákat a kemény rock-blues hatásokkal, az akusztikus gitárfutamokat a féktelen szólókkal.

A dalt Plant wales-i Bron-y-Aur (Arany Levegő) tanyáján kezdték el írni 1970 őszén egy ódon kandalló mellett, majd egy dél-angliai vidéki kúrián, Headley Grange-ben és a londoni Island stúdióban készült el a végleges változat. Születéséről számos legenda kering. A szöveget Robert Plant spirituális útkeresésének tekintik. Az énekes ekkortájt már belemélyedt a tarot-kártya rejtelmeibe, és a szélben lengedező, mennyekbe vezető lépcsőút gondolata jól egybevág a Remetével. Megtalálhatók benne fantasztikus elemek is, a rejtélyes Hölgy, vagy a nevetéstől visszhangzó erdő, amelyek a Plantnek oly kedves Arthur-legenda, vagy A Gyűrűk Ura világát idézik. Robert meríthetett egy további olvasmány-élményéből, Lewis Spence Mágikus művészet a kelta Britanniában című könyvéből is, így kerülhettek bele a szövegbe a Május-királynők, a dudások, és a nyüzsgő élő sövények.

A bevezető akusztikus gitár-akkordokról Jimmy Page azt állította, hogy különféle hangolásokat próbált ki két nyakú

gitárjának 12 húros felén. Ezt leginkább a Spirit kaliforniai hippi-zenekar vitatta, szerintük az ő egyik dalukban hallotta meg e futamot a Zep „agya” és tőlük „kölcsönözte”. Az ügyből évtizedekig húzódó per lett, végül elvetették a plágium vádját. Az akkordmenet viszont ugyanolyan kötelező lecke lett minden gitártanulónak, mint néhány évvel korábban az Animals House of The Rising Sunjának intrója. Olyannyira, hogy állítólag több amerikai hangszerboltban a gitárrészleghez kiírták: „No Stairway to Heaven”. A reneszánsz hangulatot erősítette a háttérből az a blockflőte-hang, amit John Paul Jones elektromos orgonán kevert ki. A "tépelődő" első részt egy határozottabb középrész követi, majd jön egy igazi hard-rock szóló, amelynek eredetileg öt változatát vették fel, és a végén az addig kifinomultabb hangján éneklő Plant Bonham dübörgése közepette üvölti a végső tanulságot:

„és minden egy és egy minden

Sziklák vagyunk s el nem porladunk”

A záró sor kíséret nélkül szólal meg a Hölgyről és a mennyei lépcsőútról, amely a távolba vész.

Mivel köztudott volt, hogy Page a híres-hírhedt mágus Aleister Crowley híve, még egykori házát is megvette, egyes keresztény fundamentalista körök azt állították: a dal sátánista üzenetet tartalmaz, amit akkor lehet hallani, ha valaki visszafelé játssza le a dalt. Az együttes ezt az ostobaságot mindössze egy mondatból álló közleményre méltatta: "A mi lemezjátszónk csak egy irányban működik: előre". A dalnak valódi tilalommal csak egyszer kellett szembenéznie, 2001. szeptember 11 után, amikor az amerikai rádiókból kitiltottak mindent, ami mennyet vagy poklot emlegetett.

És a második oldalra is maradtak gyöngyszemek: a Misty Mountain Hop szinte punkosan brutális, pedig ez is Tolkien-ihletés, a Hobbit című regényéből. A Four Sticks viszont megint tele van furcsa ritmusképletekkel, és John Paul Jones mellotronja nyugtalanító szimfóniát varázsol az ének mögé. Ennek igazi rejtelmei akkor jöttek elő, amikor bő két évtizeddel később Page és Plant arab és indiai muzsikusokkal hangszerelték át több korábbi szerzeményüket. A Going To California kis akusztikus pasztellrajz, amelyben „Percy” ismét bebizonyítja, ha még valaki nem jött volna rá, hogy nemcsak "üvölteni" tud. Ezt a hippi-emlékezést a nagy kanadai énekes-költőnőnek, Joni Mitchellnek ajánlották.

És a vége egyszerűen frenetikus: a When The Levee Breaks, Memphis Minnie 1928-as szerzeményének átdolgozása, Bonzo ágyúlövés-szerű dob-dübörgéseivel, és Plant hideglelős szájharmonika-játékával. Az eredeti dal az 1927-es nagy Mississippi-árvizet idézi fel, a Zep felvétele azonban 2004-ben új értelmet kapott, amikor a Katrina hurrikán elmosta New Orleanst. Ezt a zenét keverték a pusztulást bemutató klip alá, és Spike Lee is ezt a címet adta a katasztrófáról és a szövetségi kormány nemtörődömségéről szóló filmjének. Szinte látjuk, hogy Plant az őrült refrén közben saját tengelye körül forog és hatalmas hajkoronája forgószéllé válik.

Amikor egy hanyag gitárfutammal vége a lemeznek, a hallgató még egy ideig levegő után kapkod.

Ötven évek őrzök egy bakelit lemezt. Nem hét pecsét alatt. Keresztülment valamennyi viszontagságomon. Hallgattuk éjjel a hódmezővásárhelyi kollégiumban, énekórán a gimnáziumban – áldott emlékű Steiner Béla bácsi még elemezte is - döngettük klubban, barátnőnél. Később örömünnepet jelentett, máskor szerelmi bánatot, egyszer még gyászt is. És hallgattam csak úgy, mert hozzá volt kedvem. Mert éppen az akadt a kezembe. Vagy mert bekattant egy hang, és sürgősen elő kellett venni.

Legalább ötször költözött velem. A borítógerinc már egy eléggé elrongyolódott, a korongon jócskán akadnak karcolások, apró pattogások. De ezek nélkül nem is ugyanaz a lemez lenne, amelyről a Black Dog volt jelenlegi lakásom és a szomszédok tesztje - az előbbi kiállta a próbát, az utóbbiak nem. Egyszer egy repülőutamon rájöttem, hogy a Rock and Roll lendületes dobkezdésével szólal meg a fejemben a felszállás, annak semmihez sem hasonlítható fenséges érzésével együtt. A Stairway-t hallva valami mindig fojtogat, eszembe jut Plant elharapott kérdése a közönséghez: emlékeztek....(a nevetésre?) És amikor Párommal javítani akartunk otthonunk elektroszmog-helyzetén és áthelyeztük a hi-fi tornyomat, a When The Levee Breaks bódító gályarab-ritmusa mondta meg nekem, hogy itt sokkal jobb az akusztika, mint a másik sarokban. Néhány éve promóciós ajándékként megkaptam az újrakevert CD-változatot. Meghallgattam – aztán elővettem a jó öreg bakelitet…