MÚLT
A Rovatból

7 pesti szakma, amely már rég kihalt

Mond neked még valamit a milimári, a kucséber vagy a Buchwald-néni kifejezés?
Jánosi Vali írása az Törisuli blogon, Címkép: Budapest V. pesti alsó rakpart, háttérben az Erzsébet híd. 1923. Fortepan/Library of Congress - szmo.hu
2021. augusztus 07.



Jánosi Vali, a Törisuli blog szerzője 20 évig tanított magyar-történelem szakos tanárként egy budapesti belvárosi gimnáziumban és 14 éve érettségiztet. Mivel évtizedes rutinja van a vizsgáztatásban, ismeri a leggyakoribb bakikat, amelyeket az érettségizők elkövetnek a vizsgákon. El tudja mondani, mi történik pontosan a vizsgán. Meg tud tanítani arra, hogyan oldd meg sikeresen a teszt- és esszéfeladatokat. Hogyan készülj fel a tételekből, hogyan készítsd el a felelettervedet, hogyan viselkedj, mire számíthatsz, amikor leülsz felelni a bizottsággal szemben.

Az 1900-as évek Budapestjén még olyan szakmákat gyakoroltak emberek ezrei, amelyekre ma már nem is gondolunk. Kinek jutna eszébe, hogy vízvezeték hiányában a vizet valakinek fel kellett vinni a bérházak emeletére, vagy a tejet nem a boltban és dobozban árulták, hanem vidéki lányok, asszonyok hordták fel Pestre? Mutatok 7 olyan pesti szakmát, amely már rég kihalt.

1. Dunavíz árus

Pesten kút ugyan bőven akadt, ahonnan vizet vehettek volna a városiak, de olyan salétromos, vasas, iszapos víz volt, ami ivásra egyáltalán, mosásra pedig csak alig volt használható.

Nagy keletje volt hát a dunavíz árusok puttonyokban szállított Duna-vízének, amit az 1800-as évek elején még gyalogszerrel, később csacsifogaton szállítottak a folyópartról. A vízárusok családostul dolgoztak: a férfiak hordták a taligára a folyóvízzel telemert puttonyokat, majd elindultak a közmegegyezéssel kiharcolt városrészükbe.

Egy-egy vízhordó família éveken keresztül ugyanannak a kerületnek az utcáit rótta, nagy galiba támadt volna, ha átmerészkednek a szomszéd körzetbe.

Míg a feleség lent ügyelt a taligára, addig a férj, fiúgyermek felcipelte az emeletre a vizet.

Az árba bekalkulálták a lakás magasságát és a Dunától való távolságot is.

Az amúgy sem könnyű munka igazán durvává télen vált, amikor a vízhordónak a lékeken keresztül kellett kimernie a fagyos Dunából a vizet, majd a meredek, jeges parton kikapaszkodni a taligához.

A munkájuknak egyetlen konkurenciája akadt: az eső. Amikor eleredt az eső, a pesti nép cseberrel, vödörrel szaladt a csatornákhoz felfogni az esővizet, amit kiválóan lehetett használni a mosáshoz. A dunavizesek munkájának az 1866-os kolerajárvány vetett véget, amikor a városi hatóságok elhatározták a vízvezetékrendszer kiépítését. Az első vezetékes vízcsapból 1869 januárjában csurrant ki a víz.

2. Boltőr

Ha az 1800-as évek végén éjszaka sétáltál volna végig a pesti utcákon, bizonyára belebotlottál volna a darócszűrös, báránybundás, fülvédőkendőbe bugyolált, alabárdot szorongató boltőrökbe.

A boltizárok, ahogy a pesti nyelv hívta őket, a betörőktől védték a boltokat.

Csendesen csoszogtak az éjszakai homályban, időnként megrázták a rájuk bízott boltok vasrácsait, ha pedig tolvajt láttak, megfújták a sípjukat. Valójában a pesti zsiványok pontosan ismerték a kiszemelt üzlet őrének szokásos útvonalát, így akkor törtek be a boltba, amikor az őr éppen távolabb járt…

3. Lámpagyújtó

Amikor a 18-19. század fordulóján Pesten kigyulladtak az első utcai olajlámpák, napnyugtakor a lámpagyújtogatónak oda bizony még létrán fel kellett másznia, hogy megtisztítsa a búrát, olajat töltsön a tartályba, és mivel a gyufát még nem ismerték, fogta a kabátgombján lógó üvegcsét, és az abban lévő kénsavas gyapotba belebökött egy káliumkarbonáttal átitatott fácskát. Amikor az lobbot vetett, ezt a botot érintette a lámpa kanócához.

Budapest V. Széchenyi rakpart a Kossuth Lajos térnél, szemben a Batthyány tér és a budai Vár. 1931. Fortepan/Sütő János

Az olajlámpások után következett a petróleumlámpák korszaka, majd 1831-ben a Nemzeti Múzeum falán kigyúlt az első, és akkoriban egyetlen pesti gázlámpa, amiben még házilag készített légszesz égett. Az 1850-es években aztán megépült a pesti gázgyár, és sorra gyúltak az utcai gázlámpák.

A gázlámpagyújtó hosszú póznával felszerelkezve indult munkába. A pózna végébe kis rézkampót erősítettek, ezzel kinyitotta a gázvezeték kallantyúját, majd a rúd csúcsára helyezett borszeszbe itatott kanóccal fellobbantotta a kiáramló gázt.

Az 1910-es évek elején 500 lámpagyújtó dolgozott Budapesten.

4. Hordár

Az árurakodókból, targoncásokból, alkalmi küldöncökből az 1860-as évek elején alakult ki a hordár intézmény, és néhány év alatt már 1500 fő dolgozott hordárként a fővárosban. Első uniformisuk a vörös passzományos kabát, vörös sipka, rajta a hordár feliratú, számozott, fényes tábla.

A hordár igen sokféle feladatot látott el: szükség szerint volt bizalmas küldönc, csomagszállító, költöztető, postás, strázsa, szobainas, reklámcédula-osztogató, kutyasétáltató. Általában javakorabeli, de jó testi erőben lévő férfiak váltak hordárrá, de a testi erő mellett kellett a munkához némi emberismeret és dörzsöltség is.

Művészeknek, íróknak, színészeknek megvolt a maguk “törzshordárjuk”, aki szinte magántitkári pozíciót töltött be. Előfordult, hogy a hordár reggel, a megbeszélt időben felkeltette az ügyfelét, kitisztította a ruháját, cipőjét, vizet melegített a mosdáshoz, szellőztetett, takarított, elvitte a szennyest a pucerájba.

A hordárság jól kifizetődő szakma volt: egy-egy kapós hordár csak percekig vesztegelt az állomásán, és a kényesebb ügyekben busás borravaló illette őket. Szerencsés esetben a jó hordár fizetése meghaladta egy szakmunkás keresetét. A hordárok iránti igény a távíró, a fejlődő postaszolgálat és az egyre gyorsabb közlekedés hatására csökkent. A kegyelemdöfést a pesti hordároknak a kerékpáros küldönc-szolgálat kiépülése adta meg 1910 körül.

5. Milimári

A tejáruslányok, vagy milimárik, ahogy a pesti köznyelv emlegette őket, szinte kizárólag a a Pest környéki német lányokból, asszonyokból kerültek ki.

Hosszú, lőcsös szekéren kocogtak be hajnalban a fővárosba, a szekéren magas, sárgarézzel abroncsozott fabödönökben szállítottak a tejet, néhány kosár gyümölcsöt, zöldséget.

Általában a törzsvevőiket szolgálták ki. A jobb módú pesti polgároknak többnyire saját tejárusuk volt, aki korán reggel házhoz szállította a tejet, tejfölt, túrót, vajat.

A kevésbé szerencsés tejárusoknak nem jutott állandó vevő, ők kapuboltok alatt, padkára, zsámolyra telepedtek, és a környékbeli háziasszonyok hozzájuk szalajtották le a cselédet egy-két icce tejért.

Forrás: Fortepan/Kieselbach Gyula

6. Kucséberek

A szlovén származású kucséberek az első világháború végéig koptatták a pesti utcákat.

A kucséber nyakába vagy a vállán átvetett széles szíjon hatalmas kosarat hordott. A kosárban egy egész vegyeskereskedés elfért: mandula, cukorka, narancs, füge, pólyás baba, papírlabda, tükör, fésű, pléhtrombita, hajcsat és bajuszkötő.

A kucséber bárhová betért ahol söröztek, boroztak, kávéztak, kártyáztak. Amikor belépett egy-egy helyiségbe, magasra emelt kezében megcsörgette azt a titokzatos vászonzacskót, amiben 90 szám volt elhelyezve, és már kezdődhetett is a lottójáték. Mindig volt vendég, aki boldogan játszott, és ha nyert, választhatott a kucséber kincsei közül. Ha nem nyert, akkor újrakezdte…

Forrás: Fortepan/Schmidt Albin

7. Buchwald-néni

A Buchwald-nénik árusították azokat a krajcáros, majd filléres jegyeket, amelyek jogot adtak a pesti parkok, sétányok látogatóinak, hogy leülhessenek a kihelyezett vas karosszékekbe.

A nénik válltáskát hordtak, kezükben jegytömböt szorongattak, és árgus szemekkel vizsgálták a Duna-parti vagy a Stefánia úti korzó hölgyeit és urait. Ha egy sétáló letelepedett egy székbe, a néni nyomban ott termett, és behajtotta a “parkolás” díját.

A nénik a nevüket egy bizonyos Buchwald Sándor nevű vas- és fémbútorgyár tulajdonosáról kapták. Ez a bizonyos vállalkozó az 1890-es évek elején szerzett engedélyt a fővárostól, hogy a frekventált zöldterületeken, fasorokban, Duna-parton vaszsöllyéket helyezzen ki, és ezeket a közönségnek rövid időre bérbe adja.

A nénik munkájának a Tanácsköztársaság vetett véget, amikor is a székek használatát ingyenessé tették. Ez a két világháború között is így maradt, a székek nagy része a második világháború alatt semmisült meg.

Forrás: Békés István: Szegény ember gazdag városban

Ha szeretnéd tudni, hogyan hozd ki a lehető legtöbb pontot a töriérettségidből, még több segítséget ITT TALÁLSZ.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: