1956 hősei: a Mecseki Láthatatlanok
A "Béla-szakasz" vezetője, Kubicza János:
Köztük sokan napközben a Mecseket járták, estére hazamentek, otthon kialudták magukat, majd ismét találkoztak a ma is ismert találkahelyeken, a Remeteréten, a Büdöskútnál vagy mondjuk a Tettyén. Legfőbb előnyük abból származott, hogy kitűnő helyismerettel rendelkeztek, így ezáltal jól el tudtak bújni az erdőkben a szovjet katonák elől, ismerték a legjobb helyeket, ahol tökéletesen rajta tudtak ütni az éppen arra járőröző szovjet katonákon. Céljuk pedig a megszállók erejét megtörni, tartani a lelket a többi forradalmában és a végsőkig kitartani.
A visszaemlékezések szerint a láthatatlanok azt akarták megmutatni, hogy létezik még ellenállás az országban, holott a hivatalos propaganda már röviddel a november 4-i szovjet roham után „a rend helyreállásáról” beszélt.
A partizánok sok bosszúságot okoztak a szovjeteknek
A nagy erőfölényük tudatában kezdetben elbizakodott, és helyismerettel nem rendelkező szovjetek érzékeny veszteségeket szenvedtek, november 5-e és 8-a között. A mecsekiek több támadást megállítottak. Az elbeszélések szerint a meredek utakat olajjal öntötték fel, így a lánctalpasok megcsúsztak, nem tudtak előre haladni. Ekkor tudták a harckocsikat meglepni és harcképtelenné tenni. A Mecsek-kapunál egy tankot ki is lőttek, többet visszavonulásra kényszerítettek. Az itt harcban lévő csapatot Lux Antal munkaszolgálatos katona vezette. Egy páncélosból kiszálló magas rangú tisztet golyószóróval lelőttek.
A Mecsek-kapu
Az elkövetkezendő napokban az ellenállók lába alatt egyre forróbb lett a talaj, ugyanis a szovjetek jó helyismerettel rendelkező embereket bevetve kutatták a csoportok feltételezett rejtekhelyeit. A katonák rengeteg civilt kikérdeztek, tüzetesen átfésülték az erdőket, ellenállók után kutatva.
Véres harcok a Mecsekben
November 5-én és 6-án különösen heves harcok folytak a Magaslati úton és a Tettyén szállót rommá lőtték. A környező házakat lőtték a szovjetek, mivel úgy gondolták, hogy itt bújnak meg a szabadságharcosok. Nem tévedtek, közül néhányan meghaltak, többen megsebesültek.
A mecseki összecsapásokban részt vevő dr. Domján Mihály beszámolója szerint irtózatos harcok folytak a Mecsekben és a megtorlás is borzasztó volt:
A pécsi mentősök azonban önfeláldozó munkával szállították a sérülteket a pécsi kórházakba, ahol az elsötétítés után gyertyafénynél az önzetlen ápolónők segítségével látták el a sebeiket, és operálták őket. Sajnos így is többen életüket vesztették. A tettyei harcosok a Kőbányánál vették fel a harcállást, majd a hegy felé forduló tankok és gyalogos katonák elől a turista utakon felvonultak a Dömörkapuhoz.
A tettyei harcok elől a Dömörkapuhoz vonultak vissza a szabadságharcosok, a nagyobb biztonság reményében. Itt már megkezdődött az újraszerveződés Dr. Horváth Géza orvos volt tartalékos tiszt vezetésével, aki a GAZDA fedőnevet használta. November 6-án hajnalban ide érkezett Kubicza János "BÉLA", akit 1939-ben a Ludovikán avattak hadnaggyá, majd a II. Világháborút századosként fejezte be. Így ő volt az alakuló csapat legnagyobb valós katonai tapasztalatokkal rendelkező tagja, aki ráadásul az egész Mecseket jól ismerte. Ezért is bízták meg a csapat katonai vezetésével.
Tettye - Fő gyülekezési pont, jelentős ütközetek helyszíne
Dömörkapu volt az ideiglenes főhadiszállás
Egy járőr jelentette, hogy a Pécsbánya, és a Hird közötti szakaszon a szovjetek tüzelőállásokat vettek fel, valamint a Kozári erdészházhoz harckocsik vonultak. A helyzetet értékelve – kisebb viták után – "BÉLA" határozott fellépésére a csapat elindult Vágotpusztára, ahol is kialakították a főhadiszállást.
Idézet Kubica János "BÉLA" visszaemlékezéséből:
November 6-án délután érkeztek meg Vágotpusztára, az előre kiszemelt főhadiszállásra. Itt kezdődött meg a több irányból összegyűlt szabadságharcosok katonai rendbe állítása, majd némi kiképzés. Kb 300-an lehettek fent Vágotpusztán. Néhány golyószóró, géppuska, valamivel több puska, kevés lőszer és egy Csepel teherautó állt a rendelkezésükre. Kizárólag a magyar és a szovjet hadseregben rendszeresített anyagokból.
Megszervezték a biztosítást, figyelést, jelszót használtak. Innen úgynevezett vállalkozásokat indítottak. Részben az ellenség összeköttetési, és utánpótlási vonalai ellen irányultak támadások, részben a felderítést szolgálták. Egyik fő feladat volt fegyverek és lőszer felkutatása, élelem beszerzése és beszállítása. Speciális esetben például egy közeli szanatóriumból gyógyszer beszerzése is tervben volt.
Vágotpuszta
November 10-én már sejteni lehetett, hogy a szovjetek pontosan tudták a szabadságharcosok tartózkodási helyét. Ezért délután összeült a "haditanács" és eldöntötték, hogy áttelepülnek Kisújbányára. November 11-én a "magasfigyelő" erős páncélos mozgást észlelt. Szürkületben indultak útnak. A Cifra-malom, és Árpádtető érintésével érkeztek meg Zobákpusztára. Innen a Hidasi-völgyön keresztül érkeztek Kisújbányára. Estefelé újabb egység érkeztek, akik elmondták, hogy indulásuk előtt a szovjet-ávós erők támadást intéztek Vágotpuszta ellen. Összesen kb. 200-an értek át Kisújbányára. A Keleti-Mecsekben is számtalan pontot érintettek a "láthatatlan" szabadságharcosok. Réka-kunyhót, ahol is egy őrs tanyázott Püspökszentlászló felől érte őket támadás, de elbújtak. Felderítések során Pécsváradra, és Mecseknádasra is eljutottak, sőt a pécsváradi rendőrség ellen, és ennek biztosítására, a völgyzáró hidak lezárására is vállalkozást szerveztek, amely az utolsó katonai akció volt a részükről.
November 15-én az összes körülményt figyelembe véve úgy döntöttek, hogy visszamennek Vágotpusztára. Zobákpusztai pihenés után Árpádtetőn keresztül éjfél előtt érkeztek meg Vágotpusztára. Több hírfoszlányt is kaptak, amiben a nemzetközi média a magyar szabadságharcot méltatta és hősként emlegették a forradalmárokat, de segítséget egyik nyugati ország sem küldött.
Még élt bennük a remény, de November 16.-ára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat nem siet a magyar forradalom segítségére, ezért a vezetők, Horváth Géza (a Gazda) és Kubicza János százados Vágotpusztán összegyűjtötték a maradék harcosokat, felmentették őket esküjük alól és feloszlatták a szabadságharcos csoportot.
VIDEÓ: Az utolsó segélykérés a magyar rádióban
Ennek ellenére egészen november 22-ig együtt maradt 58 fő, akik az őket üldöző szovjet csapatok elől menekültek Jugoszlávia irányába, többen el is hagyták az országot, de néhányan nem bírták az iramot és lemaradtak, míg mások a somogyi erdők felé menekültek. A szovjetek, majd később már a magyar rendőrség közbenjárásával lassan elfogták a még bujkáló ellenállókat és felszámolták a csoportokat.
1957 januárjában és februárjában az elfogott ellenállók kihallgatásai és tárgyalásai is megkezdődtek. Tavasszal a sikeresen elmenekült, még szabadon lévő ellenállók maroknyi csapata újra gyülekezni kezdett "Márciusban Újra Kezdjük" (MUK) jelszóval, de a szerveződésnek hamar vége lett, ugyanis március 14-én letartóztatták őket. A magyar szabadságharc utolsó reménysugara is kihunyt, a forradalom végleg elbukott.
Ha érdekes volt a cikk, ajánld a barátaidnak is!