Az alábbi levelet éppen 100 évvel ezelőtt, 1915. január 11-én írta egy fronton harcoló francia katona magyar barátjának, aki történetesen éppúgy a lövészárokban szolgált ekkor. A levél arról árulkodik, hogy háború előtt kezdődött barátságuk igen meghitt és szoros, és a szöveg tanúsága szerint az sem állt a két barát közé, hogy az I. világháborúban ellentétes oldalon harcoltak. A szerzőnek csak a monogramját ismerjük: D. A.
A levél a Nyugat egyik korabeli számában jelent meg, az alábbi bevezetővel: "A lövészárok-levelezés egy változata következik. Egy francia katona írta ezt a levelet régi jó barátjának, aki magyar katona. Kedves kezek közvetítették levelét, melyet oly közvetlennek s minden egyszerűsége mellett érdekesnek tartunk, hogy fordításban bemutatjuk."
A százéves levél
"1915 január 11-én
Kedves Barátom!
Köszönöm, hogy gondolt reám s arra, hogy híreket adjon magáról; már nyugtalan voltam maga miatt, most legalább egy időre megnyugtatott.
Mennyire szeretnék beszélgetni magával, nem félnék attól, hogy megsérthetném ebben a beszélgetésben, s biztos volnék abban, hogy maga nem sértene meg.
"
E pillanatban csak érzés és indulat vagyok, sem egyikről, sem másikról nem akarok magának beszélni, annyira félek mindattól, ami minket elválaszt. Életem története augusztus óta a háború története.
Londonban voltam éppen, a British Museumban körülbelül egy heti munkám volt még hátra, amikor haza kellett sietnem. Néhány nappal később ugyanaz a szakaszvezető lettem, aki voltam nemrégen azelőtt. Az angol hadsereget kísérem, mint tolmács. Mint tolmács mentem vele bámulatos visszavonulásában a belga határtól majdnem Párizs mellé (emlékszik, hol van Lagny). Hogyan tudtunk - hogyan tudtam - ellenállni oly rettenetes fáradalmaknak, nem tudom. Részt vettem a Mons körüli csatában, aztán a marne-i csatákban, mondom magának, gyönyörű volt; az eszeveszett menekülés után végre előrementünk. Először 44 év múltán, előre! Öregem, nem éreztem tovább fáradságot és Franciaország jó levegőjét tán soha sem volt olyan jó szívni, mint akkor. Emlékezem néhány reggelre a compiègne-i erdő erdőben, ahol elfeledtünk minden szomorúságot, gyászt, el az út melletti holttetemeket s csak arra gondoltunk, mily édes élni. Aztán jött az Aisne, az óriási ágyúk, a dörgésektől s golyósivítástól terhes levegő, megállás a folytonos előrehaladásban, s a lövészárkok.
Francia és belga katonák a lövészárokban az első világháború alatt
Ez idő alatt három vagy négyszer közelről láttam a halált, és sokszor láttam távolabbról. Jobban szeretem távolról látni, de ha engem is akar, nem leszek rossz társaságban. Tudja a jó Pégny halálát? Gondolom ismerte A. Fournier-t, a »Grand Meaulnes« szerzőjét. Ő is elesett az ellenség előtt. És hány más! Tharaudék valahol a lövészárkokban vannak, eddig közvetlenül nem kaptam tőlük híreket. Barrès az "Échos de Paris"-ba írja, majdnem mindennap bámulatos cikkeit.
S én magam, ugyanaz az egyszerű keresztyén lettem, aki voltam első áldozásom idején.
Voilà tout. (Ez minden - a szerk.) Mennyire szeretnék beszélgetni magával! Nem nagyon unatkozom, bár minden nagyon lassú itt. Anyám gyakran ír, s beosztásom nagyon elfoglal. A közhangulat általában jó, s folyton erősödik.
Adjon híreket Eötvös-beli barátainkról. Mit csinál a kedves B.? Tud-e valami hírt St.-ról?
Kedves barátom, igen-igen meleg üdvözleteimet küldöm magának és legeslegjobb kívánataimat. Velünk volt-e B.-vel s velem, amikor L. egy este széttörte előttünk az európai térkép mozaikját, aztán összeállítgatta kedve s kedvünk szerint, úgy játszott tartományokkal s országokkal, mint a sokszínű kőkockákkal. "Meglátja, így lesz, nemsokára" -mondta nekünk. Még aznap este följegyeztem ezt a beszélgetést. Mulatságos volt látni L.-t prófétaként, nadrágtartóval, cigaretta örökösen szájában, keleti nemtörődömséggel ült könyvtárában, mely értékes dokumentumokkal volt tele. Hol van most L.-ünk?
"
Mennyi mindent fogunk egymásnak elbeszélni egy csésze erős kávé mellett, vagy pedig egy pohár tokaji mellett (engedvén a maga magyar gusztusának).
Bien affectueusement à vous et bon courage! (Kb. "Maradok hűséges híve és sok sikert!" - a szerk.)
D. A.
Interpreter - British Expeditionary Force"
Ha tetszett a levél, nyomj egy lájkot!
Az alábbi levelet éppen 100 évvel ezelőtt, 1915. január 11-én írta egy fronton harcoló francia katona magyar barátjának, aki történetesen éppúgy a lövészárokban szolgált ekkor. A levél arról árulkodik, hogy háború előtt kezdődött barátságuk igen meghitt és szoros, és a szöveg tanúsága szerint az sem állt a két barát közé, hogy az I. világháborúban ellentétes oldalon harcoltak. A szerzőnek csak a monogramját ismerjük: D. A.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Anyám minden nap hazavárta”: 26 halott a császárfürdői HÉV-katasztrófában, a váltókezelőt 34 órával később már ki is végezték
A statáriális eljárásban elítélt Molnár Imre holttestét a család soha nem kapta meg, és évtizedekig a szégyen bélyegét viselték. A jogi rehabilitációra és az igazságtételre 43 évet kellett várniuk.
1952. december 26-án, hajnali 6 óra 39 perckor a budai Császárfürdőnél a fagyos sötétségbe és a sűrű ködbe fülsiketítő csattanás hasított. A Szentendre felől érkező HÉV-szerelvény nem a neki szánt fővágányon haladt át, hanem egy hibásan álló váltó a mellékvágányra terelte, egyenesen az ott várakozó esztergomi személyvonat gőzmozdonyába. A frontális ütközés ereje szétzúzta a HÉV első, favázas kocsiját, a roncsokba szorult utasok sikolyai keveredtek a fém csikorgásával.
A helyszínre érkező Cservenkai János, a HÉV akkori forgalmi osztályvezető-helyettese később csak ennyit tudott mondani: „Szörnyű látvány fogadott.”
A tragédiában huszonhatan vesztették életüket és ötvenheten sérültek meg, de a politikai dráma csak ekkor kezdődött: egyetlen nap alatt kellett találni egy bűnbakot, akit a rendszer példás gyorsasággal küldhet a halálba.
A katasztrófa gyökerei évekkel korábbra nyúltak vissza. Az 1945-ben felrobbantott újpesti vasúti hidat még nem építették újjá, ezért az Esztergom felől érkező MÁV-szerelvények nem a Nyugati pályaudvarra, hanem a szentendrei HÉV budai végállomására, a Császárfürdőhöz futottak be.
Ez a kényszermegoldás azt jelentette, hogy a két, teljesen eltérő rendszerű vasút egy szűk, ideiglenes csomóponton osztozott,
ami folyamatos manőverezést és rendkívüli figyelmet követelt. A forgalmi iroda és a váróterem egy közeli sarokház földszintjén kapott helyet, a vágányokat az utasok az Árpád fejedelem útján átsétálva érték el. Ezen a szűk keresztmetszeten kellett a reggeli csúcsforgalmat lebonyolítani.
Azon a végzetes reggelen az esztergomi vonat 6:27-kor érkezett. A menetrend szerint tizenhárom perc volt arra, hogy a gőzmozdonyt „körbejárassák”, vagyis a szerelvény másik végére helyezzék, és a poggyászkocsit is a helyére tolják, mielőtt 6:40-kor befut a szentendrei HÉV. A feladat a váltókezelőre, Molnár Imrére hárult. A bejárati jelzést az állomáson egy egyszerű villanykapcsolóval adták, a váltó helyes állását pedig egy petróleumlámpának kellett volna jeleznie, ami azonban kiégett, nem világított. Ráadásul
a szabályzat szerint két váltóőrnek kellett volna szolgálatban lennie, de csak Molnár Imre volt egyedül a fagyos, ködös reggelen. A rohanásban a váltót rossz állásban hagyta, és a HÉV-nek szabad utat jelzett.
A mentés és a helyszínelés még javában tartott, amikor a rendőrség és a MÁV szakemberei mellett megjelentek az Államvédelmi Hatóság nyomozói. Az ügyet azonnal elvették a vasúti szervektől, és a politikai rendőrség Fő utcai központjába szállították Molnár Imrét.
A Rákosi-rendszernek, amely alig egy héttel korábban törölte el karácsony másnapját mint munkaszüneti napot, kapóra jött egy szabotázsügy, amivel példát statuálhatott a „munkafegyelem” megerősítésére.
A kihallgatás során a váltókezelő először még tagadott. „A szerencsétlenséget nem szándékosan idéztem elő” – rögzítették első vallomását a Magyar Narancs által később feltárt jegyzőkönyvekben. Tíz órával később, a kimerítő és vélhetően erőszakos kihallgatás után azonban megtört. Egy újabb jegyzőkönyvbe már azt diktálták bele: „Beismerem… mert a népi demokratikus rendszer ellensége vagyok.”
Másnap délelőtt a Budapesti Katonai Törvényszék statáriális tárgyalásra tűzte ki az ügyet. A közveszélyokozás vádját szándékos rongálásra, szabotázsra minősítették át. Az ügyész halálbüntetést kért, a kirendelt védő mindössze annyit tudott felhozni, hogy a bíróság „megfelelő büntetést” szabjon ki.
A bíróság halálra ítélte Molnár Imrét. Kegyelmi kérvényét délután 16:15-kor elutasították, és 17:10-kor, alig 34 órával a baleset után, a Kozma utcai börtön udvarán kivégezték.
A sajtó napokig hallgatott. A Szabad Nép csak december 30-án közölt egy szűkszavú hírt a „szabotőr” kivégzéséről, a vasúti katasztrófa részleteiről egyetlen szót sem írtak.
A tragédia áldozatainak családjai és a sérültek magukra maradtak. A kártérítés esetleges és megalázó volt. Egy dunabogdányi özvegy visszaemlékezése szerint 1500 forint egyszeri segélyt kapott, másoknak a kabátjukon esett lyuk befoltozására adtak 20-30 forintot. Molnár Imre családja soha nem kapta meg a holttestet, és évtizedekig a szégyen bélyegét viselték.
„Anyám… nem hitte el, hogy apukát kivégezték, mindennap hazavárta”
– mondta el évekkel később a Magyar Narancsnak Molnár lánya, Petrás Ernőné. A baleset után felgyorsították a HÉV-kocsik favázas szerkezetének acélvázasra cserélését, és létrehoztak egy önálló Forgalombiztonságot Ellenőrző Osztályt.
Sem a családtagok, sem a vasúttársaság nem kapott hivatalos értesítést arról, mi történt Molnár Imrével. Ezzel párhuzamosan azonban a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala végrehajtási eljárást kezdeményezett vele szemben.
Mivel nem találtak lefoglalható vagyont – az ítéletben szereplő vagyonelkobzás tehát nem volt végrehajtható –, az ügy súlypontja 419 forintnyi „bűnügyi költség” beszedésére helyeződött át.
A tétel pontos összetétele nehezen rekonstruálható. Az 1952. december 27-i, az ítélet végrehajtását követő elszámolás még 74,80 forint „orvosi”, 178,20 forint „ítélet-végrehajtói” és 60 forint „egyéb” költséget rögzített.
1955. december 9-én a hivatal – „Varga” aláírással – szigorúan bizalmas levelet küldött a Fővárosi Bíróságnak. A levélben ez szerepelt:
„Értesítem a Bíróságot, hogy a nevezett a fenti számú ügyben jogerős ítélet marasztaló részének felhívás ellenére sem tett eleget, (...) ezért szíveskedjék a 419 Ft bűnügyi költség behajtása végett végrehajtási lapot kiállítani, s azt hivatalom fenti számának feltüntetésével a nevezett ingó és ingatlan vagyonára és keresetére leendő foganatosítás végett a bírósági végrehajtónak kiadni.”
A dokumentumban említett „nevezett” ekkor már közel három éve halott volt. Valószínűsíthető, hogy a levelet az 1952-ben bejelentett budapesti címére, a XVI. kerületbe küldték, de az irat a hozzátartozókhoz nem jutott el.
Nem sokkal később egy Komjáti nevű végrehajtó kereste fel Molnár korábbi szállásadóját, Singhoffer Endrét. Őt 1952. december 29-én az ÁVH – feltehetően rutinszerűen – már őrizetbe vette,
miután a Molnárral kapcsolatos házkutatás során két „indexes könyvet” és egy Független Kisgazda Párt-tagsági igazolványt találtak nála.
A helyszíni intézkedés nem hozott eredményt. A végrehajtó jelentésében úgy fogalmazott: „Molnár állítólag elköltözött (!!!) Békésszentandrásra”.
Komjáti csak egy 1956. január 27-én kelt levélből értesült arról, hogy a 419 forint Molnár Imrétől nem hajtható be. Február 17-én ezért azt kérte a bíróságtól, közöljék vele az örökösök elérhetőségét.
Néhány héttel később utasítást kapott, hogy keresse fel az özvegyet, amire április 8-án azzal reagált: „a végrehajtó örökösök után nem nyomozhat”.
Az igazságtételre negyvenhárom évet kellett várni. A rendszerváltás után, a levéltárak megnyitásával lehetővé vált a perújrafelvétel. A Fővárosi Bíróság 1995. június 26-án, a bizonyítékok és szakértői vélemények alapján jogerősen felmentette Molnár Imrét a szándékos rongálás vádja alól. Az ítélet kimondta, hogy a statáriális bíróság által megállapított tényállás nem felelt meg a valóságnak, és a baleset szándékossága semmilyen módon nem volt bizonyítható.
1952. december 26-án, hajnali 6 óra 39 perckor a budai Császárfürdőnél a fagyos sötétségbe és a sűrű ködbe fülsiketítő csattanás hasított. A Szentendre felől érkező HÉV-szerelvény nem a neki szánt fővágányon haladt át, hanem egy hibásan álló váltó a mellékvágányra terelte, egyenesen az ott várakozó esztergomi személyvonat gőzmozdonyába. A frontális ütközés ereje szétzúzta a HÉV első, favázas kocsiját, a roncsokba szorult utasok sikolyai keveredtek a fém csikorgásával.
A helyszínre érkező Cservenkai János, a HÉV akkori forgalmi osztályvezető-helyettese később csak ennyit tudott mondani: „Szörnyű látvány fogadott.”
A tragédiában huszonhatan vesztették életüket és ötvenheten sérültek meg, de a politikai dráma csak ekkor kezdődött: egyetlen nap alatt kellett találni egy bűnbakot, akit a rendszer példás gyorsasággal küldhet a halálba.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.
Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.
A II. kerületi Üdülő utcai villa, amely egykor Soproni Ágnes otthona volt, ma szellemjárta romhalmaz, és szomorú mementója az egész országot megrázó anyagyilkosságnak.
Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.
Négy nappal a gyilkosság után, 2000. március 13-án a színésznő fia, P. András jelentette be a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, hogy az édesanyja eltűnt.
Ezt követően a 21 éves fiatalember
egy televízió-műsorban könnyes szemmel kért segítséget édesanyja felkutatásához.
Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.
A rendőrség sajtótájékoztatón tette közzé, hogy a gyilkosság elkövetésével az áldozat fiát és annak barátját, a 26 éves L. Zsoltot gyanúsítják. Az ügy részletei szó szerint sokkolták a közvéleményt.
A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.
A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.
Az áldozat fia a Balatonra utazott, ahonnan anyja telefonjáról többször SMS-üzeneteket küldött a sajátjára, elterelő műveletként.
Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.
A nyomozás során kiderült, hogy a motiváció a nyereségvágy volt. P. András és anyja kapcsolata évekkel azelőtt megromlott, egyrészt anyagi, másrészt generációs problémák miatt.
A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.
A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.
Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.
Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.
"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én
olyan információ birtokába jutott, amely szerint egy "Pepó" gúnynevű személy meg akarja öletni az édesanyját.
A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.
Az ügy harmadrendű vádlottjának, D. Beátának pedig azért kellett a bíróság elé állnia, mert P. András neki is felajánlotta a 8 millió forintot a gyilkosságért. Ő sem tájékoztatta P. András terveiről a hatóságokat.
A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.
A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.
Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.
Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.
Az alábbi videón az elhagyott villa látható:
Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.
Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.
Az ország legbefolyásosabb embere egy hotelszobából irányította a nemzet sorsát, miközben nem volt sem felesége, sem saját háztartása.
Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.
„Pest maga országunk fővárosa, s a míveltségnek, kereskedésnek és tudományoknak fészke…”
– írta már évekkel korábban. A hotel nem csupán lakhely volt, hanem egy nyitott ajtajú, informális politikai szalon, ahol a délelőtti órákban bárki felkereshette, aki az ország sorsát a szívén viselte. Amikor 1854-ben Pestre érkezett,
a Pesti Napló diadalmasan közölte: „Deák Ferencz megérkezett s ezentúl állandóul Pesten fog lakni.”
A kortársak szerint Deákot a „szinte megdöbbentő józansága” tartotta távol a házasságtól. Nem volt aszkéta, kedvelte a nők társaságát, de hiányzott belőle az a szenvedély, ami egy ilyen kötelékhez kell. Ezt a távolságtartást ő maga is finom öniróniával kezelte. Egy baráti beszélgetés során, amikor a nősülés került szóba, mosolyogva zárta le a témát. „No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is” – rögzítette a pillanatot Eötvös Károly a Deák Ferencz és családja című művében.
A szállodai élet praktikus előnyökkel is járt: mentesítette a saját háztartás fenntartásának gondjaitól, így minden idejét és energiáját a közéletnek szentelhette.
A 72-es szoba világa a puritán egyszerűség és a szellemi pezsgés különös egyvelege volt. Nevelt gyámleánya, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona visszaemlékezései szerint a nappali központi eleme az íróasztal volt, amely felett Vörösmarty, Kisfaludy, Kölcsey és Berzsenyi arcképe függött.
A másik meghatározó bútor a dívány volt, amelyen üldögélve fogadta vendégeit. A lakosztály hamarosan fogalommá vált. „Pesten, Deák Ferenc szobája az »Angol Királynő« szálló hetvenkettedik száma alatt, volt az a hely, hova az ország előkelői, a nemzet művelt köre elzarándokolt…” A napirend egyszerű volt: a délelőtt a nyitott fogadóóráké, a délután pedig a bizalmas megbeszéléseké, amikor például gróf Andrássy Gyula érkezett egyeztetni.
Ha Deák magányra vágyott, a jelzés egyértelmű volt: a folyosó felől a zárban hagyott kulcsot egyszerűen bevette a szobába.
Amikor nem dolgozott, a gyalupad mellett talált kikapcsolódást, fafaragással, pipafejek és sétapálcák készítésével foglalatoskodott.
Egy ilyen életforma fenntartása komoly anyagi hátteret igényelt. Deák pénzügyi modellje éppolyan letisztult és racionális volt, mint a politikai stratégiája. Amikor 1854-ben eladta Kehida körüli, ezer holdas birtokát gróf Széchenyi István feleségének 55 000 forintért, az ügylet nem egyszerű adásvétel volt. A vételár egy részéből rendezte adósságait, a fennmaradó tőkéből pedig
a Széchenyi család évi 600 körmöci arany, azaz körülbelül 2912 forint életjáradékot biztosított számára.
Ehhez jött még hozzá az országgyűlési tevékenysége idején kapott évi 2100–2200 forintos képviselői tiszteletdíj.
A korabeli összegek mai értékének meghatározása két eltérő módszerrel lehetséges. Ha a forint vásárlóerejét vesszük alapul, egy 1867-es forint ma körülbelül 4758 forintnak felel meg. Ezzel számolva Deák teljes éves jövedelme mai áron 24–32 millió forint között mozgott, a kétszobás szállodai lakrész becsült éves díja pedig 2–5 millió forint körül lehetett. Egy másik megközelítés az aranyfedezet:
a 600 aranydukát körülbelül 2,09 kilogramm színaranyat jelent, amelynek piaci értéke a mai árfolyamokon meghaladná a 110 millió forintot.
A 72-es szoba azonban több volt, mint egy kényelmes lakhely; a modern magyar politika egyik legfontosabb műhelyévé vált. Itt formálódtak az 1861-es felirati javaslat kulcsmondatai, itt született meg a híres „Húsvéti cikk” koncepciója 1865-ben, és itt zajlottak a kiegyezéshez vezető legfontosabb háttéregyeztetések. Deák a puritán környezetben, a ceremóniákat mellőzve teremtett olyan légkört, ahol a lényegről lehetett beszélni. Jellemző, hogy 1867-ben Ferenc József koronázásának pompáját betegségre hivatkozva kihagyta, és a szobájában maradt.
Élete utolsó szakaszában egészsége megromlott. 1875 közepén elhagyta az Angol Királynőt, és nevelt gyámleánya otthonába költözött. A 72-es szoba csendes lett, a politikai zarándokhely bezárta kapuit. Deák Ferenc 1876. január 28-án hunyt el.
Képzeljünk el egy szobát a pesti belváros szívében. Nem egy palotát, nem is egy miniszteri dolgozót, hanem egy egybenyitott, kéthelyiséges szállodai szobát. Az egyik sarokban egy gyalupad áll, a levegőben „cabanos” szivar sűrű füstje terjeng. A falon költők arcképei lógnak, az asztalon pedig nem államiratok, hanem egy tölgyfa doboz. A díványon egy idősödő, köpcös úr ül, akihez reggeltől estig zarándokol a nemzet színe-java: arisztokraták, politikusok, újságírók. Ez a 72-es szoba az Angol Királynő szállóban, a lakója pedig Deák Ferenc, a haza bölcse. Itt, a forgács és a szivarfüst között születtek meg azok a gondolatok, amelyek elvezettek a kiegyezéshez és egy új korszakhoz.
Az ország legbefolyásosabb embere egy hotelszobából irányította a nemzet sorsát, miközben nem volt sem felesége, sem saját háztartása.
Deák Ferenc 1854. november 11-én, Szent Márton napján költözött végleg Pestre, hátat fordítva a zalai gazdálkodásnak. Pár nap után az Angol Királynőben telepedett le, amely a mai V. kerületben, a korabeli politikai és társasági élet epicentrumában állt, közel a mai Vigadóhoz. A döntés mögött egy tudatos stratégia húzódott: Deák felismerte, hogy a valódi befolyást csak a központból, a sűrűjéből lehet gyakorolni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Pontosan 360 éve, március 1-jén fejedelmi esküvő pecsételte meg nemcsak két fiatal, hanem az egész ország sorsát.
A 21 éves I. Rákóczi Ferenc Zborón vette feleségül a mindössze 17 esztendős Zrínyi Ilonát.
Ezzel a korszak két legbefolyásosabb családja, az erdélyi Rákócziak és a horvát Zrínyiek kötöttek szövetséget.
A menyegzőt országos jelentőségű eseményként szervezték meg, mely a kereskedelem és a politika közös érdekei mellett az országegyesítés terveit is szolgálta - írja a Rubicon Online. A vőlegény anyja, Báthory Zsófia uralkodói családból származó feleségről álmodozott fia számára, a menyasszony pedig apjával, Zrínyi Péter horvát bánnal és Aurorika húgával érkezett a Sáros vármegyei esküvőre.
A házasságból három gyermek született. Elsőszülött fiuk, György 1667-ben jött világra, de kisgyermekként meghalt.
1672-ben született lányuk, Julianna Borbála, majd 1676. március 27-én a borsodi Borsi kastélyában a várva várt fiú örökös, a későbbi szabadságharcvezető, II. Rákóczi Ferenc. A családi boldogság azonban nem tartott sokáig.
A legkisebb fiú születése után alig több mint három hónappal, 1676. július 8-án I. Rákóczi Ferenc elhunyt. Az ekkor csupán 27 éves Zrínyi Ilona özvegyen maradt gyermekeivel.
A tragédia után az özvegy elérte, hogy a gyermekei gyámja maradhasson. 1682-ben feleségül ment Thököly Imréhez.
Második férje elfogása után egyedül védte Munkács várát a császári seregek ellen. Ám 1688-ban kénytelen volt feladni Munkácsot.
A Rákóczi-gyerekek az uralkodó gyámsága alá adattak, azon kikötéssel, hogy a fejedelemasszony velük együtt rangjához illő kísérettel Bécsben fog lakni.
I. Lipót a gyermekek neveltetésének felügyelőjévé Kollonics Lipót akkori németújhelyi püspököt jelölte ki.
Miután a család 1688. március 27-én Bécsbe érkezett, Zrínyi Ilona gyermekeit elszakította az anyjuktól. A 16 éves Juliannát személyesen vitte magával az orsolyák klastromába, Ferencet pedig jószágigazgatója lakására.
Négy nap múlva az ifjú II. Rákóczi Ferencnek búcsút kellett vennie édesanyjától, és elvitték a a csehországi Neuhausba, hogy a jezsuiták ottani kolostorában neveltessék.
Zrínyi Ilona soha többé nem látta a gyermekeit.
II. Rákóczi Ferenc Emlékirataiban így emlékezett vissza az utolsó találkozásra: „bárcsak Uram elibéd vittem volna könnyeimet, melyek anyám utolsó ölelésekor szemeimből ömlöttek. Utolsót mondok, mert többet nem engedték, hogy lássam őt… mert igen nagy volt köztem és néném közt a gyengéd érzelem, amely mindkettőnk részéről anyánkban egyesült, ő pedig viszonozta azt.”
Zrínyi Ilonát Bécsben tartották túszként. 1692-ben Thököly Imrének sikerült egy fogolycserével kiváltania, ekkor hagyta el végleg az országot.
Férjével az Oszmán Birodalomba, Nikomédiába (a mai İzmitbe) költözött, és 1703-ban bekövetkezett haláláig soha többé nem látta sem hazáját, sem a gyermekeit. Hamvait fiával együtt 1906-ban szállították Magyarországra, és a kassai Szent Erzsébet-székesegyházban helyezték örök nyugalomra.
