100 éve született Básti Lajos
Éppen száz évvel ezelőtt született a XX. századi magyar színjátszás egyik legszebben beszélő, fejedelmi megjelenésű alakja: Básti Lajos, Kossuth-díjas színművész, Básti Juli színésznőnk édesapja.
Csomós Éva cikke
Még ma is a szép magyar beszéd elkötelezettjeként emlékszünk rá, kinek neve meghatározott színészi stílust jelentett, és akit tökéletes beszédtechnika, visszafogott színpadi mozgás, elmélyült karakterformálás, átgondolt játék, s nem utolsó sorban a megjelenés utánozhatatlan eleganciája jellemzett.
Bár születésének 100. évfordulóját országosan ma ünnepeljük, több – egyébként hitelesnek számító – forrás 1911. november 17-t tekinti valós dátumnak. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy a keszthelyi rövidáru-kereskedő, Berger Rezső fia eredetileg nem színésznek készült, sokkal inkább csalogatta a muzsika világa, ezért is tanult hegedűn játszani Árvai Tigris Jánostól, de író és orvos is szívesen lett volna, ez utóbbiból még egy szemesztert is hallgatott az egyetemen.
Aztán egy véletlen találkozás megmutatta számára az igazi irányt. Egy 1932-ben Keszthelyen nyaraló színiakadémiai növendék (Mányai Lajos) olyan hatással volt rá, hogy ősszel már jelentkezett is a Színművészeti Akadémiára, ahová Ódry Árpád egyetlen Ady-vers meghallgatása után fel is vette olyan tanoncok közé, mint Fónay Márta, Gobbi Hilda, Perczel Zita, Szörényi Éva, Gellért Endre, s akikkel 1935-ben szerzett diplomát, már Beregi Lajos néven. Neve később 1936-ban Básthy-ra módosult, míg végül 1942-ben végleges formát öltve Básti Lajos lett.
A diplomaszerzés után Bárdos Artúr Belvárosi Színházában kezdte pályafutását, amit daliás szépsége, kellemesen zengő orgánuma is meghatározott. S mint rendkívül jó megjelenésű férfi - mint fiatal amorózó, bonviván - kezdetben társalgási darabokban, operettekben szerepelt, mint ahogy a harmincas évek filmjeiben is ilyen jellegű szerepeket játszott (Méltóságos kisasszony, 120-as tempó, Pillanatnyi pénzzavar, Azúrexpressz).
A Vígszínházhoz 1937-ben szerződött, de a kor politikája miatt 1939-40-ben már alig kapott szerepet. 1941-ben még játszott a Magyar és az Andrássy Színházban, de azután a háború végéig nem léphetett színpadra. Amikor épp nem volt munkaszolgálatos, könyvkiadással és írással foglalkozott. 1945-ben Várkonyi Zoltán Művész Színházába került, majd a Nemzeti Színház szerződtette, amelynek - az 1968-72-es vígszínházi kitérőt leszámítva - haláláig a tagja maradt.
A háború után elmélyült karakterformáló készsége és nagyformátumú drámai ereje szerepről-szerepre bontakozott ki. A hallgatás évei alatt színészete beérett, s előnyös adottságaival is megtanult bánni. Használta, s nem kihasználta azt. Egy rádióinterjúban így beszélt: „ha a jó Úristen adott egy férfinek vagy egy nőnek egy jól használható, kellemes, hízelgő alaphangot, ennek iszonyatos veszélyei vannak, mert fiatal színésznél, amikor még nem alakul ki teljesen az egyéniség, amikor még vájja, vési, keresi a medrét és aztán majd a sodrát, valahol ez egy borzasztó jó védelem, egy kényelmes védekezési mód… minden színész-pedagógusnak fontos kötelessége, hogy ezt fékezze.”
35 évesen érte el a klasszikus szerepkört. A legnagyobb Shakespeare-szerepeket játszotta el pályája során: Hamletet, Leart, és a legszebb szerepeket: Don Pedrót A sok hűhó semmiértben (1946), Buckinghamet a III. Richárdban (1947), Orlandót az Ahogy tetszikben (1949), Banquot a Macbethben (1950), Brutust a Julius Cesarban (1963). Mindezt pedig olyan hatalmas szériában, ami csak keveseknek adatik meg. Ő maga is előszeretettel emlegette a játszási rekordokat: százszor volt Csongor, csaknem ugyanannyiszor Bánk bán, négyszázötvenszer Ádám Az ember tragédiájában, kétszázszor oreg Bolyai Németh László drámájában, százszor Hamlet, ugyanennyiszer Lear… A klasszikus szerepkörbe érkezés hős-színész ideált faragott belőle.
Nem hitt a műveletlen, pusztán ösztönös művészetben, de tudta, hogy a legnagyobb műveltség sem ér semmit, ha nem bújik meg mögötte az ábrázolandó valóságra ráérző művészi ösztön. Úgy tartotta, hogy az ösztönös ráérzés és a kulturált megértés benső vitájából kell kialakulnia a művészi megvalósulásnak. Ebben az időszakban rengeteget játszott, próbált, filmezett, nyilatkozott, tanult. 4-5 óra alvással beérte, hihetetlen energiák szabadultak fel benne akkoriban, ami a hallgatásban töltött évek visszahatása volt. Egyedül élt, teljesen alárendelve magát a színháznak. „Magánosan élek, nem házasodom, mert lelkiismeretes vagyok” – nyilatkozta 1945-ben, három évvel később (37 évesen) azonban ezt a fogadalmat megtörve feleségül vette a nála csaknem 20 évvel fiatalabb tüneményes, tehetséges Ferrari Violettát. 1954-ben felbomló házasságuknak nem is a korkülönbség, inkább kettejük igen eltérő temperamentuma vetett véget. Básti akkor már egy éve tanított a főiskolán, tanítványai között pedig ott volt az a Zolnay Zsuzsa is, akit egy évvel diplomázása után, 1956. október 5-én feleségül vett, s kivel életre szóló boldog házasságban élhetett.
Ő volt az egyik legszebben beszélő magyar színészünk, kinek fegyvere és vesszőparipája szintén a beszéd volt. Hangjának szépségét számos hangfelvétel és film őrzi. Igazi művésze volt a szép magyar beszédnek, ki saját zalai tájszólásának leküzdésével jutott el a főiskola beszédtanári posztjáig. 1953-1960 között színészek nemzedékei tanulták tőle a tiszta szövegmondást.
Az emberi nagyság felmutatásában színpadon, filmen és a különböző tévéműfajokban egyaránt maradandót alkotott. Hősei nem emelkedettek voltak a szó patetikus értelmében, hanem előkelőek. Egyfajta nemességet, a viselkedés kultúráját, a magára adó ember önérzetét testesítette meg, eleganciája pedig belső elegancia volt. A hozzá egykor közelállók úgy emlékeznek: mindig fegyelmezett volt, választékosan öltözött és beszélt.
A világ drámairodalmának szinte minden főszerepét eljátszotta, filmek és tv-játékok sorában nyújtott felejthetetlen alakítást. Legendás volt klasszikus versmondása, amelyet a Magyar Rádió archívuma őriz. Éveken keresztül a Színházi Dolgozók Szakszervezete elnöki tisztét is betöltötte.
Nagy művész volt, vitákat és indulatokat kiváltó személyiség. Lehetett szeretni vagy elutasítani, csak közömbösnek nem lehetett maradni irányában. Harcait látványosan de soha nem öncélúan vívta. A színházért csatázott.
Filmen a harmincas évek közepétől kezdve szerepelt. Több mint 30 film és számtalan televíziós produkció őrzi alakításait. A kezdeti „hősszerelmes” szerepek után 1945-öt követően jutott el a nagy formátumú jellemábrázoláshoz. (Merénylet, 1959, Iván Iljics halála, 1965 - tv-film). Az utóbbi filmben nyújtott alakításáért a Monte Carló-i filmfesztiválon Arany Nimfa-díjat kapott.
Humorát a Butaságom története (1965) valamint a Történelmi magánügyek, (1969) című filmekben csillantotta meg. Munkásságát a televízióban portréfilmben mutatták be (A főszerepben Básti Lajos, 1970). De a világháború utáni időszakban is sokat filmezett (Föltámadott a tenger, Merénylet, Nappali sötétség, Szemtől szembe, Utószezon, Kárpáthy Zoltán, A kőszívű ember fiai, Tanulmány a nőkről), majd a televízió is gyakran foglalkoztatta (Beszterce ostroma, Othello Gyulaházán, Volpone, Abigél stb.).
Lányát, Julit nem szánta a színi pályára, így az ő a tudta nélkül jelentkezett a főiskolára. Azóta megküzdött a színészóriás apa nyomasztó súlyával, s egyik vezető - Kossuth-díjas – színésznőnkké vált.
Básti Lajos művészetét 1955-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, egy évvel korábban Érdemes művész lett, 1963-ban Kiváló művésszé vált, két évvel később pedig SZOT-díjjal jutalmazták.
Hosszantartó betegség után 1977. június 1-jén halt meg, hatvanhat éves korában. Szerepeiben azonban máig itt maradt velünk.
Csomós Éva többi cikke:
