10 gyönyörű, kihalt állat, amire nem vigyáztunk eléggé
Az elmúlt évek során számos állatfaj tűnt el a Földről. Ez részben természetes evolúciós folyamat, nagyrészt viszont a felelőtlen emberi beavatkozás következménye. Rengeteg olyan állat is kipusztult, amelynek még sokáig helye lett volna a bolygón. Csak az elmúlt negyvenöt év alatt több mint az állatok fele eltűnt.
Íme 10 lenyűgöző faj, amit az elmúlt századokban az emberi rombolás következtében örökre elveszítettünk:
Kvagga
A kvagga egykor nagy számban előfordult Dél-Afrika. Abban különbözött a többi zebrafajtól, hogy a megszokott sávos minta csak a teste első részét díszítette. A középső részen a csíkok elsötétültek, a hátsó lábak pedig sötétbarnák voltak.
Mint oly sok más állatot, a kvaggát is a kihalásig vadászták 1800-as évek közepére. Bőrét lenyúzták és húsát háziállat-eledelként hasznosították. Az utolsó vadon élő egyedet valószínűleg az 1870-es évek elején lőtték le, az utolsó fogságban élő kvagga pedig 1883-ban múlt ki az amsterdami állatkertben.
Óriásalka
Az óriásalka a 14. századig költött az Atlanti-óceán északi medencéjében lévő kis szigeteknél. A legnagyobb alkafaj volt, magassága elérte a 75 centit, tömege 5 kiló körül lehetett, évente pedig egyetlen, hatalmas tojást rakott. A pingvinekhez hasonlóan kiválóan úszott, a víz alatt szárnyaival evezett és főként tengeri halakkal táplálkozott.
Már a 8. századtól intenzíven vadászták húsáért, tojásaiért és a pehelytollaiért. Sőt. amikor a kihalás közelébe sodródott, már a madárgyűjtemények értékes ritkaságaként is vadászták. Az utolsó óriásalka költőpárt 1844-ben látták, de kóborló példányok állítólag még 1852-ben is előfordultak.
Erszényes farkas
Az erszényes farkas Új-Guineában, Ausztráliában és Tasmaniában élt. Erszényes ragadozó volt, az erszényesfarkas-félék családjának egyetlen faja. Érdekesség, hogy az állkapcsait akár 120 fokos szögben is ki tudta nyitni, és beszámolók szerint két méter magasra is felugrott.
Az ausztrál kontinensről az ember által behurcolt dingó miatt halt ki. Utolsó menedékük Tasmania szigete volt, az európai bevándorlók viszont itt szervezetten kezdték irtani őket birkáik védelmében. Ráadásul 1886-tól az ausztrál kormány még vérdíjat is fizettet minden egyes kilőtt példányért.
Az erszényesfarkasok vadászatának hamar meglett az eredménye. 1910-ben a ritkuló állatfaj felkeltette az állatkertek figyelmét, akik sok pénzt fizettek az élve befogott példányokért. Ám az erszényesfarkasok fogságban nem szaporodtak. Utolsó fogságban tartott példányuk 1936-ban múlt ki. A sors fintora, hogy az erszényesfarkast abban az évben nyilváénítotték védett fajjá.
Fehérfarkú erszényes nyúl
Szintén Ausztráliában élt a fehérfarkú erszényes nyúl is, kifejezetten száraz, sivatagi körülmények között. Éjszakai életmódot folytatott, nappalt pedig a üregben töltötte.
A faj drasztikus állománycsökkenése a 20. század elején kezdődött. Ritkulását, majd kihalását a betelepített ragadozók, vörös rókák és az elvadult macskák okozták. Az ausztrál őslakosok még az 1960'-as években találkoztak a faj egyedeivel, de azóta ők sem látták, így mára nagy valószínűséggel végleg kihalt.
Bali tigris
A Panthera tigris balica meglehetősen apró volt a tigrisek közt, mindössze 190-230 cm volt a testmérete. Nevéből is következtethettek rá, hogy Bali szigetén volt honos. Itt évszázadokig élt az őslakosok mellett.
Amikor azonban megérkeztek az európaiak, addig vadásztak rá hol szórakozásból, hol állataik védelmében, míg végleg ki nem halt. Az utolsó példányt 1937-ben látták.
Vándorgalamb
A vándorgalamb Amerikai északkeleti részén volt honos, telelni Mexikóba és Kubába vonult. Több milliós csapata napi 160 kilométert is megtett.
Bár az amerikai őslakosok vadásztak rájuk, tömeges pusztulásukért az Európából érkezettek a felelősek. Az amerikai polgárháború időszakában vonuló csapataikra ágyúval vadásztak. 1899-re egyetlen vadon élő vándorgalamv sem maradt. Az utolsó madár, egy Martha nevű példány 1914 szeptemberében pusztult el a cincinnati állatkertben.
Gyomorköltő béka
A kis déli gyomorköltő béka Ausztrália esőerdőkkel borított hegyvidékén élt. Szaporodása pedig rendkívül különleges volt. Saját tápcsatornájában hordta ki a petéit negyven nap alatt. Eközben pedig csodás módon az anyaállat emésztőnedvei nem ártottak a fejlődő ebihalaknak.
Ha a kutatóknak lett volna idejük kideríteni, mi a béka titka, az az orvostudomány fejlődését is nagyban segíthette volna. A kis déli gyomorköltő béka azonban 1981-ben kihalt az egyre nagyobb teret hódító fakitermelések miatt.
Léteznek programok kihalt állatfajok újraélesztésére, de ezek még nagyon gyerekcipőben járnak. A gyomorköltő béka felélesztésével kapcsolatban is voltak már biztató eredmények. Ám a természetvédők szerint ugyanakkor félő, hogy ezek a programok rengeteg erőforrást vesznek el a ma élő és még megmenthető élőlények védelmétől.
Huja
A huja madár Új-Zélandon élt. Külsejének érdekessége, hogy a hímnek hosszú és görbe, a tojónak rövid csőre volt. A gyűjtők ezért is kedvelték ez a fajt.
A huja végül a divat áldozatául esett. A szigetre az 1830-as években érkeztek meg az európaiak, akik a huja szép farktollait kalapok, legyezők és táskák díszítő elemeiként használták. 1907-re ki is halt a madár.
Steller-tengeritehén
A Steller-tengeritehén a szirének rendjének legnagyobb faja volt. Nyolc méter hosszúra is megnőtt, súlya pedig hat tonna lehetett. Moszatokkal táplálkozott és a bering-tengeri Parancsnok-szigetek környékén élt. 1741-ben egy hajó itt járt szerencsétlenül, az egyik túlélő, Georg Wilhelm Steller német természettudós, készített először feljegyzéseket az állatról.
A Steller-féle tengeri tehénre ezután rendszeresen vadásztak húsa és bőséges zsírja miatt. A felfedezése után fél évszázad alatt, 1768-ra ki is pusztítottuk.
Dodó
A dodó az Indiai-óceán Mauritius nevű szigetén élt. A viszonylag nagyméretű, egy méter magas, röpképtelen galambfélék voltak. Életmódjáról viszonylag keveset tudunk, mivel alig maradtak fent róluk csontmaradványok és hiteles feljegyzések.
A dodó kihalása is a gyarmatosításra vezethető vissza. A holland telepesek 1638-ban költöztek az addig lakatlan szigetre. Ettől számítva a dodók alig több mint ötven éven belül, 1690-re kipusztultak.
A dodó az ember által feljegyzett elsőként kipusztított állat. A káros emberi tevékenység jelképévé vált.
Forrás, képek forrása: Wikipédia