KULT
A Rovatból

Zöld ketchup, mérgező tampon és kölcsönözhető szexbaba: megnéztük a bukott innovációkat bemutató Kudarcok Múzeumát

Budapestre is megérkezett a Museum of Failure, ahol olyan termékeket mutatnak be, amik vagy a rossz tervezés miatt buktak el, vagy egyszerűen a vásárlók szeszélyeinek estek áldozatul. Most összeszedtük a legmeghökkentőbb találmányokat, és eláruljuk azt is, melyik városban volt óriási bukás maga a Kudarcok Múzeuma.


Megnyitotta kapuit Budapesten a Museum of Failure (MOX) kiállítás, ami olyan bukott innovációkat mutat be, mint a kávé ízű kóla, a 3D tévé vagy az azbeszt tartalmú cigaretta.

Vannak termékek, amik a rossz stratégia és tervezés miatt buktak el, míg mások egyszerűen a vásárlók szeszélyeinek estek áldozatul. A kiállításon találkozhatsz digitális katasztrófákkal és orvosi balesetekkel is. Mi már láttuk a tárlatot. Mutatjuk, mi vár rád, és azt is eláruljuk, melyik városban volt óriási bukás a Kudarcok Múzeuma.

A Museum of Failure bemutatkozó szövege szerint a múzeum a sikertelen termékek bemutatásával egyedülálló betekintést nyújt az innovációba.

A tévedés része az innovációs folyamatnak, és minden fejlődés a múltbeli kudarcokból és hibákból való tanulásra épül.

A Kudarcok Múzeuma a világ minden tájáról származó, kudarcot vallott termékek és szolgáltatások vándorkiállítása, ami minden évben új műtárgyakkal bővül. 2017-es indulása óta a világ 12 városába utazott, többek között Washingtonba, New Yorkba, Párizsba, Sanghajba, Hollywoodba és Los Angelesbe is.

A Budapesti tárlat egy jól megközelíthető helyre, a Múzeum körútra költözött, pont a Nemzeti Múzeummal szembe.

A kiállítás egyik legérdekesebbnek tűnő része a rossz ízeket bemutató szekció. A megbukott ételek nagy részét hűtőben állították ki.

Láttunk zöld ketchupot a Heinz-től, a gyerekekből undort kiváltó Deluxe hamburgert a McDonald’s-tól, és kávé ízű Coca-Colát is.

A kiállításon természetesen helyet kapnak a tech óriások kudarcai is, például az érintőképernyőt elutasító Blackberry Storm és a futurisztikus Google Glass is. Ez utóbbinak nem csak az volt a hibája, hogy nem igazán működött, hanem az is, hogy „rejtett” kamerája adatvédelmi aggályokat is felvetett. Azokat, akik ragaszkodtak a viseléséhez, „Glassholes”-nak nevezték.

Az viszont meglepett, hogy a tárlat politikai, történelmi kudarcokat is bemutat. A Berlini fal egy darabját is kiállították, amit nem igazán értettem, mert természeténél fogva egyáltalán nem illett a kudarcra ítélt arcmaszkok és vízforralók közé. Illetve ilyen erővel bármely megbuktatott hatalom tárgyi emléke kikerülhetett volna a polcokra.

Külön szekció foglalkozik Donald Trumppal és a politikus/üzletember nevével fémjelzett termékekkel is.

A kiállításon érdekes módon olyan találmányokat is bemutatnak, amik annak idején nagyon is népszerűek voltak, bukásukat csak az idő okozta, illetve az, hogy nem tudták vagy akarták tartani a lépést a technológiai fejlődéssel és trendekkel. Erre jó példa a Blockbuster film- és videójáték-kölcsönző, ami 2004-ben 9000 üzlettel működött.

A DeLorean autó sokunk számára emlékezetes a Vissza a jövőbe című filmekből. A kiállításon megtudtuk viszont, hogy a típus az egyik leglátványosabb innovációs kudarc a történelemben. Luxus sportautóként hirdették, de rendkívül kis teljesítményű motorral rendelkezett, gyakran „kerekekkel rendelkező rémálomnak” nevezték.

A kedvenceim azok a termékek voltak, amiket orvosok javasoltak betegeiknek, és csak utólag derült ki, hogy súlyos mérgezést, sőt akár halált okoznak. Ilyen volt a Rely tampon, illetve a leszokás elősegítésére kifejlesztett cigaretta is.

Az egészségesnek reklámozott Kent Micronite cigaretta innovatív, titkos összetevője a rákkeltő azbeszt volt.

Szerintem nincs jobb játék a Lego-nál, így nagyon meglepett, hogy a kiállításon szembe találkoztam egy Technics helikopterrel. A leírásból kiderült, hogy a 90-es évek közepén a játékóriás a tapasztalt játéktervezőket fiatalabbakkal váltotta fel, akik nem vették figyelembe a gyártási költségeket. A Lego Fiber Optic-ot legyártani így többe került, mint amennyiért el tudták adni a készletet.

A kiállításon más bukott, sőt egyenesen morbid játékokat is láttunk. Barbie húgának Skippernek volt egy furcsa tinédzser verziója.

Ha a játék egyik karját elforgatták akkor megnőttek a mellei. Visszaforgatva pedig bizarr módon visszatért a serdülés előtti állapotba.

A szexualizált Barbie babánál talán csak az a kölcsönözhető szexbaba volt megdöbbentőbb, amit kifejezetten bérbeadásra hoztak létre. Minden kölcsönzés után fertőtlenítették és kicserélték az elhasznált, sérült részeiket, ám a szolgáltatást négy nappal a bevezetése után felfüggesztették hatósági nyomásra.

A kiállított kudarcok közt szerepel a Museum of Failure 2018-as hollywoodi kiállítása is. Mint írják, a helyiek elkerülték a turistaövezetben megnyitó múzeumot, a Hollywoodba látogatók pedig inkább filmsztárok viaszfiguráira voltak kíváncsiak „nem pedig a múzeumunk okos szellemi stimulációjára.”

És akkor itt essen szó a budapesti kiállítás pár saját kudarcáról is.

Alapvetően nagyon tetszik a kiállítás témája, hogy bemutatja a kudarcra ítélt találmányokat és azok történetét.

A kiállítási tárgyakat azonban csak számmal jelölték, nem volt mellettük információs tábla. A bejáratnál kaptunk egy 23 oldalas, összetűzött listát. Ezt lapozgatva tudtuk elolvasni a kiállított 181 találmány kudarcainak történetét, ami meglehetősen körülményes volt.

Több meghökkentő kinézetű tárgyat is láttunk a tárlaton. A kiállított innovációk nagy részét azonban nem forgalmazták Magyarországon, nem voltak ismerősek és a kinézetük sem figyelemfelkeltő, ezért sok felett átsiklott a szemünk, és nem vettük a fáradtságot, hogy kibogarásszuk a listából.

A találmányok között több szolgáltatás is szerepelt, amit nem sikerült vizuálisan jól megjeleníteni a tárlaton. A kihúzott kábelű monitorok ugyan szimbolizálhatják a megbukott technológiákat, de sokkal valószínűbb, hogy valami technikai probléma miatt nem kerültek áram alá a képernyők. Azt pedig már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a megbukott 3D tévé mellé nem a hozzá passzoló 3D szemüvegeket állították ki.

Nagyon meglátszik az épületen, hogy sebtében rendezték be a csütörtöki megnyitóra. Úgy tűnik, egy felmosás sem fért már bele az időbe. Az üvegek és padlók koszosak, több kiállítási tárgy is hiányzik a polcokról, és a kudarcról szóló motivációs idézeteket is igénytelenül helyezték ki.

Az egésznek nagyon lepukkant hatása van a hirdetéshez képest, ami még a korábbi, külföldi helyszíneken mutatja be a tárlatot.

Összességében bár tényleg érdekes a téma, az előző kiállítások installációit nézve csalódás a tárlat, pláne a 6450 forintos jegyárért.

Ha felkeltette az érdeklődésedet a kiállítás, további infókat a Museum of Failure honlapján találsz – ami szintén hagy némi kívánnivalót maga után. A weboldalon a kiállítás pontos címét is csak hosszas keresgélés után találtam meg: Múzeum krt. 37. Ahogy egy informatikus kollégám megjegyezte: a Museum of Failure a saját weboldalt is kiállíthatná.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Káosz, szerelem, olasz temperamentum - fergeteges Goldoni-vígjáték érkezik a Városmajor színpadára
Ha egy igazán lendületes, szórakoztató nyári estéhez keresel programot, ne menj messzire: a Miskolci Nemzeti Színház színészei igazi mediterrán életérzést varázsolnak a budai lombok alá. A Csetepaté Chioggiában friss szemlélettel, remek szereposztással és rengeteg humorral kel új életre.


A nyári színházi élmények egyik fénypontja lehet idén Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című darabja, amely a Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójaként érkezik Budapestre. Az 50-es évek Olaszországát idéző, klasszikus komédia élénk karakterekkel, pergő párbeszédekkel és igazi mediterrán temperamentummal érkezik.

Chioggia egy kis halászfalu, ahol a tenger, a halászat és az emberek indulatai határozzák meg a mindennapokat. A férfiak a tengeren dolgoznak, míg a parton maradt asszonyok pletykákkal, féltékenységgel és kiszámíthatatlan érzelmi reakciókkal tartják mozgásban a közösséget. Egy apró félreértés elég, hogy a falu teljes lakossága egy nagy csetepaté kellős közepén találja magát.

Goldoni zsenialitása abban rejlik, hogy a konfliktusok sosem öncélúak: az egymásnak feszülő érdekek, érzések és szavak végül mégis a megértés, a közösség és a szeretet felé mutatnak.

Az előadás különlegességét nemcsak az alapanyag, hanem az alkotói szemlélet is meghatározza. Rusznyák Gábor rendező, aki a díszletet és a dramaturgiát is jegyzi, érzékenyen, mai szemmel közelít Goldoni világához, miközben tiszteletben tartja a klasszikus formaelemeket. Azon gondolata, miszerint „ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, bizalmi légkör kell,” végigkíséri az előadást: érződik a színészi játékban, a színpadi tér használatában, sőt, a karakterek viszonyainak alakulásában is.

Az olasz miliőt költői egyszerűséggel idézi meg a színpadkép: egyetlen tér, amely hol halászfaluként, hol hivatalos közegként, hol otthonként működik. Ebben a sűrített világban zajlanak a veszekedések, szerelmek, kibékülések – az élet minden színe. A Városmajori Szabadtéri Színpad természetes környezete pedig tökéletes hátteret biztosít ehhez a hangulathoz:

egy meleg szellős, nyári estén, lombkoronák alatt nézni egy mediterrán vígjátékot – ez már önmagában is a nyár legizgalmasabb élményének ígérkezik.

A szereplőgárda kiváló: Lajos András, Varga Andrea, Mészöly Anna, Tegyi Kornél és Farkas Sándor vezetésével a miskolci társulat nagy energiával kelti életre Goldoni karaktereit. Figuráik túlzóak, de mégis ismerősek: olyan emberek, akiket akár a saját utcánkban is láthatnánk – csak éppen most olaszul beszélnek, harsányabbak, és még a legkisebb sérelmet is képesek drámává felnagyítani.

A Csetepaté Chioggiában üdítően emlékeztet arra, hogy a legnagyobb zűrzavar mögött is emberi vágyak, félelmek, szeretet és megbocsátás rejtőzik. A darab könnyed, mégis rétegezett: a nevetés mögött mindig ott húzódik az emberi természet kiszámíthatatlansága, a kapcsolataink törékenysége – és az a lehetőség, hogy mégis lehet jól csinálni.

Az előadás bemutatóját 2025. július 3-án tartják, és július 4-én lesz még látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Aki a nyári kánikulában egy sodró lendületű vígjátékkal hűsítené magát, és egy kicsit Itáliára vágyik Budapest közepén – annak ez az este garantált feltöltődést kínál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nyugdíjba vonul Csuja Imre: Muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit
A legendás színészt az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatták megható pillanatok közepette. Csuja a régi szerepeiben még színpadra lép, de új kihívásokat már nem keres.


Csuja Imrét az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatta a társulat. A Jászai Mari-díjas színész nyugdíjba vonul, de nem tűnik el teljesen a színpadról. Megtartja jelenlegi szerepeit, de újakat már nem vállal. Az Örkény Színház Facebook-oldalán számolt be a hírről.

A színész már tavaly bejelentette, hogy 2025-ben szeretne visszavonulni. Színházi szerepei mellett olyan filmekben és sorozatokban is játszott, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika 2. vagy A mi kis falunk. Csuja az Örkény Színház alapító tagja.

„Játszom a meglévő szerepeimet, de egy pár évig nem akarok újat vállalni. Tényleg végigvágtáztam az életemet, és most nem akarok panaszkodni, mert szerettem, ez a hobbim, jólesett csinálni. Csak arra is gondolok, most így, vénségemre, nem lehet mindent odaadni, muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit”

– mondta Csuja Imre.

Idén tavasszal viszont arról beszélt, hogy talán mégis folytatná, amíg Kossuth-díjat nem kap.

„Számomra is talányos, ki mi alapján nyeri el. Nem tudom, még mit kellene tennem a Kossuth-díjhoz, de azt gondolom, mindent elkövettem, hogy én is megkaphassam. Előbb-utóbb csak összejön. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hiányérzetem. Az a fakk még üres a szekrényemben” – fogalmazott akkor a színész.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A halálba vitte őket a milliomos álma – A Titan tengeralattjáró tragédiája mögött sötétebb történet húzódik, mint azt gondoltuk
A Titan: Az Oceangate katasztrófa egy feszültséggel teli, részletes dokumentumfilm a 2023-as tengeralattjáró tragédiáról, amely feltárja egy megalomán vállalkozó bukását és a háttérben húzódó vállalati hibákat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. június 20.



A Titan: Az Oceangate katasztrófa című 2025-ös Netflix dokumentumfilm szinte elkerülhetetlen alkotás volt. A 2023-as tengeralattjáró tragédia a közvélemény figyelmét hetekre megragadta: egy modernkori katasztrófa, amelyet valós időben követhetett a világ. A film nem csupán az események kronológiáját mutatja be, hanem átfogó képet ad a háttérben húzódó okokról, a vállalati kultúráról, és arról a megalomániáról, amely végül öt ember életét követelte.

A nyitány erős: a feszült zenei aláfestés és a vágások dinamikája gyorsan berántja a nézőt.

Még akkor is, ha pontosan tudjuk, mi lesz a történet végkimenetele, a feszültségkeltés működik, ami részben annak is köszönhető, hogy egy jól dokumentált eseményről van szó, sok archív anyag és visszaemlékezés állt rendelkezésre az alkotók számára. Emellett sok korábbi dolgozó állt a kamerák elé, hogy elmondják a történetüket. A kétórás játékidő alatt végig sikerül fenntartani a figyelmet, a dramaturgia tudatos, a tempó kiegyensúlyozott.

A film különösen erős abban, ahogyan bemutatja az Oceangate cég belső működését. Volt dolgozók – köztük mérnökök és a merülésekért felelős szakemberek – osztják meg tapasztalataikat, s teszik ezt megdöbbentő őszinteséggel. Egyesek nyíltan beszélnek arról, hogy már évekkel korábban látták az intő jeleket, és ezért döntöttek úgy, hogy elhagyják a céget. Volt, akit be is perelt a vállalat, mert fel merte vetni a biztonsági problémákat. A dokumentumfilm egyik legmegrázóbb része, amikor az egykori alkalmazottak tüzetesen mesélnek a cégben töltött időről, hogy mennyire toxikus légkörben kellett dolgozniuk, és arról, hogyan vált egy álom rémálommá. Stockton Rush, az Oceangate vezérigazgatója egyre inkább olyan karakterként jelenik meg, akinek ambíciói, már-már rögeszméi, felülírták a józan észt és ezzel nemcsak saját, hanem mások életét is veszélybe sodorta.

A film külön fejezetet szán a tengeralattjáró fejlesztésének és a tesztelések történetének.

Látjuk, hogyan épült fel a vállalkozás az ötlettől a megvalósításig, majd hogyan omlott össze a rendszer a túlzott önbizalom és a spórolás miatt. Ilyen például az innovációnak szánt szénszálas hajótest, mely elsősorban anyagi és súlycsökkentési okokból került előtérbe, ám végül ez vezetett a tragédiához. Különösen hátborzongató visszanézni az archív felvételeket, ahol Stockton Rush mosolyogva vezeti az eszközt egy vezetéknélküli videojáték kontrollerrel, mindezt abban a tudatban, hogy néhány hónappal/évvel később ez a szerkezet már nem tér vissza a felszínre.

A film kronológiája egy ponton visszaugrik a cég alapításáig, és innen követhetjük végig Stockton Rush ambícióit, amelyek egyfajta „tengeralatti Jeff Bezos” víziójába torkolltak. Az elképzelés, hogy hírességekkel, turistákkal merüljön a Titanic roncsaihoz, eleinte úttörő ötletnek tűnt, később azonban kiderül, hogy a megfelelő biztonsági háttér és szakmai kontroll teljes hiánya súlyos következményekkel járhat.

A tragédia utáni eseményeket, a mentőcsapatokkal történő keresést és a híradások levegőtartalék visszaszámlálását különösen megrázó nézni.

Hiszen már mi tudjuk, hogy a tengeralattjáró valójában már pillanatokkal a kommunikáció megszakadása után összeroppant a mélytengeri nyomás alatt. Ez fokozza a drámaiságot, bár olykor kissé túljátszott, de összességében hatásos, nem zavaró a túldramatizált amerikai pátosz.

Hiányosság talán, hogy az áldozatokat nem igazán mutatja be,

a fedélzeten elhunyt öt személy közül csak P.H. Nargeolet-ról, a híres francia felfedezőről kapun mélyebb ismertetőt, az ő lánya is megszólal. A többi utas – köztük egy üzletember apa és fia, valamint egy milliárdos vállalkozó – szinte teljesen háttérbe szorulnak, valószínűleg jogi megfontolásokból. Ez azonban azt eredményezi, hogy a néző kevésbé tud azonosulni az áldozatokkal, és a film szinte kizárólag a cégre, illetve annak bukott vezérigazgatójára koncentrál. Míg technikailag kiváló az alkotás, az emberi történetek hiánya csökkenti az érzelmi hatást.

A dokumentumfilm erősségei közé tartozik, hogy bemutatja a nemzetközi vizsgálat eredményeit, és választ ad a legfontosabb kérdésre is: miért történt a katasztrófa? Emellett egy, az utóbbi időben egyre több kritikával illetett nagyvállalat, a Boeing is előkerül. Ugyanis a mostanság inkább hírhedt cég segített a tengeralattjáró terveiben. A cég nem biztos, hogy örül annak, hogy egy történetbe került a tengeralattjáró katasztrófával. A Boeing is most súlyos minőségellenőrzési hibák miatt került reflektorfénybe, ami nem tesz jót a cég amúgy is megtépázott reputációjának.

Összességében a Titan: Az Oceangate katasztrófa egy megrázó, informatív és sok szempontból hatásos dokumentumfilm, amely alaposan bemutatja a háttértörténetet, és kendőzetlenül tárja fel a megalománia következményeit.

A nézőben azonban hiányérzet marad, főként az áldozatok emberi oldalának elhanyagolása miatt. A film így inkább egy vállalati bukástörténet, mintsem egy emberi dráma, de abban, amit vállal, kiválóan teljesít. Egy „őrült” milliomos híres akart lenni, ez sikerült neki, mely megtekinthető a Netflix kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Gengsztervilág: Véresen jó szórakozás a londoni alvilágból – A színészek játéka elsőrangú, a történet komplex, a rendezés letisztult és professzionális
A Gengsztervilág a SkyShowtime brutális gengsztersorozata, amely már az első részek alapján is lebilincselő karakterekkel, feszült történettel és meglepő színészi alakításokkal ragadja magával a nézőt. A modern londoni maffiaháború hátterében egy eltűnt fiú rejtélye húzódik.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. június 18.



A SkyShowtime legújabb sorozata, a Gengsztervilág már az első részek alapján is úgy fest, hogy az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb gengsztertörténete. Sőt, nem túlzás azt mondani: az elmúlt években kevés ilyen magabiztosan induló, lendületes és jól összerakott maffia-széria látott napvilágot.

Egy könyörtelen modern kori, londoni háború ez, ahol maffiacsaládok vívják halálos harcukat a hatalomért és a pénzért,

mindezt olyan profizmussal, hogy szinte sajnálja az ember, hogy eddig csak az első epizódok érhetőek el. A néző azonnal folytatná tovább, falná, mint egy jó házi bolognait: egyszerre laktató és addiktív. Szerencsére hetente érkeznek az új részek.

A történet középpontjában a Harrigan-család áll, akik vaskézzel uralják a londoni alvilágot. Conrad Harrigan (Pierce Brosnan) birodalma azonban meginog, amikor eltűnik egy rivális család sarja – Ritchie Stevenson (Geoff Bell) fia. A gyanú természetesen rögtön a Harrigan-klánra terelődik, és a bosszúszomjas Stevenson nem késlekedik. Módszerei brutálisak, és a következmények beláthatatlanok. A hatalmi viszonyok meginognak, a korábban kőbe vésett szabályokat eltiporják, és a nagy kérdés, hogy ki fogja túlélni a következő napokat? Ki fogja uralni a várost?

A sorozat első két részét Guy Ritchie rendezte, bár meglepő módon ez nem igazán érződik. Nincsenek az ismerős, túlhúzott montázsok, a már-már öncélú, vagánykodó stíluselemek vagy a megszokott rendezői fogások.

Ritchie itt inkább egy profi iparosként tette le a névjegyét, visszafogott, precíz munkát végezve. Ez pedig kifejezetten jót tett a sorozatnak. Azok, akik a rendező stílusától idegenkednek, most fellélegezhetnek, mert az első két epizód után más veszi át a stafétát. Ugyanakkor azok, akik Ritchie védjegyeit keresik, talán csalódnak, de ez legyen a legnagyobb baj. A Gengsztervilág ugyanis Ritchie megszokott stílusa nélkül is piszok jó lett. Sőt!

A sorozat igazi ereje a szereplőkben rejlik. A színészgárda egészen parádés. Pierce Brosnan hosszú idő után végre ismét igazán ütős szerepben látható. Egy hideg, számító és brutális maffiavezért alakít, aki nem ismer kegyelmet – és nem is ad. Az ír színész ritkán ennyire félelmetes, mint most a képernyőn. De még őt is felülmúlja Helen Mirren, aki Conrad felesége, Mavieve Harrigan szerepébe bújt. Mirren jéghideg eleganciával hozza a birodalom valódi irányítóját, bár látszólag a férj a főnök, de ismerjük a mondást, így minden döntés mögött ő is ott van. Mirren egyszerűen brillírozik szerepében.

És akkor jön Tom Hardy. Nos, Hardy annyira Hardy, amennyire csak lehet.

Ő játssza Harry Da Souzát, a Harrigan család intéző emberét, Conrad jobbkezét, ha úgy tetszik, véres öklét. Hardy annyira testhezállóan, ösztönösen hozza a szerepet, hogy az ember néha el is felejti, hogy ez egy sorozat, és nem a valóság. Aki szerette őt a Birmingham bandáiban, az most újra örülhet – csak itt még mormogósabb, még sötétebb és félelmetesebb. Érződik, hogy élvezte a karaktert, elképesztően jó benne, és nem csak a csekkért jött.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak. Paddy Considine (a Sárkányok háza rajongói örülhetnek) kiváló választás a Harrigan-birodalom örökösének szerepére. Anson Boon pedig a fiát alakítja, valami egészen zavarba ejtően. Az ő karaktere annyira tenyérbemászó, hogy az ember szinte örülne, ha pofon vágnák – és ez a színész teljesítményének ékes bizonyítéka. Joffrey Baratheon-féle gyűlöletfigurához tudnám hasonlítani, akit öröm nézni, mert tudjuk: előbb-utóbb nagy árat fog fizetni. Legalábbis reméljük.

A sztori nemcsak bandaháborús puskaporos hordó, egy nyomozós szál is feltűnik a háttérben.

Az eltűnt fiú ügyében Harry kezd el nyomozni, ám a Harrigan család egyre szorultabb helyzetbe kerül. Ez a bűnügyi szál jól fut a fő cselekmény vonalán, nem erőltetett, hanem természetes része a történetnek. Sőt, Harry feladatát a rendőrség is megnehezíti, ugyanis a bűnszervezet ellen éppen egy komoly nyomozás zajlik. Minden működik, a pofonok, az feszültség, az atmoszféra, tényleg beszippant.

Az akciók nem túlzóak, de annál hatásosabbak. A sorozat nem hollywoodi módon akarja túllicitálni önmagát, hanem földhözragadt, reális brutalitással mutatja meg az erőszakot. Korrekt módon véres is. Ez így van jól. Itt nem hősök harcolnak, hanem kegyetlen emberek, akikkel szemben mégis nehéz nem érezni valamiféle furcsa rokonszenvet.

A sorozat minősége persze nem meglepő, ha megnézzük az alkotóit.

Ronan Bennett neve már ismerős lehet a minőségi sorozatok kedvelőinek. Ő jegyezte többek közt A sakál napját is, szintén a SkyShowtime színeiben. Ott is hasonlóan érezhető az átgondolt történetvezetés és a jól kidolgozott karakterépítés. A Gengsztervilág pontosan tudja, mit akar mondani, és hogyan akarja elmesélni.

Az egyetlen fájó pont az, hogy jelenleg csak kevés epizód érhető el magyarul. Ez a sorozat ugyanis tipikusan olyan, amit az ember azonnal végig akar nézni. Minden rész végén ott a cliffhanger, az újabb kérdés, a feszültség fokozódása. Ritka, hogy egy sorozat már az első percektől ennyire magával ragadja a nézőt, de a Gengsztervilág ezt a bravúrt simán hozza.

A Gengsztervilág egy elképesztően szórakoztató, brutális, vérbeli gengsztersorozat, amely nem csak a műfaj rajongóinak kötelező darab.

A korhatár azért erősen 16+-os. A színészek játéka elsőrangú, a történet kellően komplex, a rendezés letisztult és professzionális. Ha ez a színvonal kitart a folytatásban is, akkor a SkyShowtime igazi klasszikust adott a nézőknek. Bár még csak két rész alapján ítélhetünk, az már most biztosnak tűnik: a Gengsztervilág feliratú vonatra érdemes felszállni. És kapaszkodni, mert ez a menet gyors, zajos és könyörtelen.


Link másolása
KÖVESS MINKET: