XXI. századi életigenlések humorral, görbe tükörrel és romantikával
Több mint öt évtizedes meghitt kapcsolatban élek Olaszországgal, az olasz emberekkel és Itália kultúrájával. Az ország számtalan, sokféle természeti és történelmi szépsége, gasztronómiája mellett mindig is elbűvöltek lakói: közvetlenségük, a sokszor túláradó érzelmi kitöréseik, amelyeket azért nem kell mindig komolyan venni, de legalább ennyire humorral és öniróniával vegyes mély érzéseik, az egyszerű dolgok szeretete és megbecsülése. Nem véletlen, hogy Itáliában születtek meg a legszebb operák, meg a neorealista filmművészet is.
Bár már lassan két emberöltőnyire van Roberto Rossellini, Vittorio De Sica, a pályakezdő Luchino Visconti, Federico Fellini és Pier Paolo Pasolini kora, és nem tegnap születtek a híres „epizódos” filmek, vagy a „commedia all’italiana” legjobb darabjai sem, amelyekben Monica Vitti, Mariangela Melato, Nino Manfredi, Giancarlo Giannini parádéztak, a mai olasz filmművészet is merít ezekből a hagyományokból. És mindig nagyon értettek ahhoz, hogy látszólag „semmi” történetekből hozzanak ki valami nagyon emberit, ugyanakkor élvezetes mozit.
Az utóbbi hetekben a Duna televízió bőségesen merített az elmúlt évtized olasz filmterméséből, amelyek megerősítik a fentieket. Csak kettőt emelnék ki ezek közül: Paolo Genovese Jártál-e már a Holdon? (Sei mai stata sulla Luna?, 2015) alkotása, a nagyvárosi hajszolt sztáréletmód és a dolgokat egyszerűen, őszintén megközelítő természetközeli lét szembesítése, vagy Federico Biondi Dafnéja (2019), amelyben egy fiatal, Down-kóros nő húzza ki apját a gyász letargiájából a maga tiszta lelkével, gyermeki életörömével.
Szórakoztató, egyben elgondolkodtató élményeket kínált a 18. Közép-Európai Olasz Filmfesztivál is, amelyet Budapesten a Puskin távmozi-programjának köszönhetően a járványhelyzet ellenére sem kellett lefújni.
Giuseppe Bonito Utódok (Figli) című filmjének hősei egy harmincas házaspár, akiknek hatéves kislányuk mellé megszületik egy kisöcsi, és ezzel felborul jól felépített harmonikus életük. A történet ugyan hepienddel végződik, de keserves az út odáig, a szerelmes férj és feleség (Valerio Mastandrea és Paola Cortellesi) számtalanszor kerül közben önmagához és egymáshoz méltatlan helyzetbe, az egyes szituációk már-már kimerítik az abszurd, vagy legalábbis a groteszk fogalmát.
Közben görbe tükröt tart napjaink nemcsak olasz modern társadalmának, az általános értékvesztésnek, a magánélet és az önmegvalósítás lassan kibékíthetetlenné váló ellentétének, a hagyományos család széthullásának. Néhány évtizeddel korábban az olasz „Mamma” fogalom volt, filmünkben a nagymamának fontosabb, hogy elmenjen az uszodába, minthogy kis unokájára vigyázzon.
De megjelenik benne a nemzedékek egymásra mutogatása - a fiatalok szerint az idősebbek nagyra voltak 68-cal, de nem tanították meg az életre gyermekeiket, az idősebbek szerint pedig a fiatalok meghátrálnak minden nehézség elől – a 21. századi világfájdalom, a klímaváltozástól a megbízhatatlan politikusokig, egy olyan jelen és jövő, amelyben nem is érdemes újabb gyerekeket a világra hozni.