KULT
A Rovatból

X-Faktor: A rap kiejtette az énekhangot az ország első számú énekversenyén. Érthetetlen…

Napi WTF.


Szombat este is volt X-Faktor, és most már úgy tűnik, egy olyan hét sem lesz, amikor Kiss Ramóna nem csillogtatja meg sokoldalú tehetségét. Korábban már énekelt, táncolt, és most a bevonuláskor kiderült: a harcművészetekben is jártas.

Ramóna szép és barátságos lány, aki nem ijed meg a színpadon, és élvezi, hogy ott lehet, de ennyi éppen elég is lenne. Minden más, amit ezeken felül a színpadon produkál, egyszerűen több a szükségesnél, és nem jó nézni.

Nem kétlem, hogy sokkal ügyesebb, mint a többi jelentkező, akit erre a műsorra castingoltak, de sokszor az az ember érzése, hogy túlságosan rátelepszik a műsorra.

Mellette látszik csak igazán, hogy egy párhuzamos univerzumnak mekkora szerencséje van a profi, szórakoztató és mégis mindig alázattal a háttérből(!) mókázó Till Attilával. Ramónának jelképesen annyi szerepe lenne, hogy kapcsolja a hívást A-ból B-be, vagy hiba nélkül elvigye a levelet a József Attila utcából a Szent László térre, vagyis közvetítse az információt. Ehelyett rengeteget beszél magáról, ráadásul teljesen érdektelen dolgokat. Hozzá ez a seregszemlék hangulatát idéző, önfényező revü a rendszeres tánc- és énekbemutatókkal, szerintem egyszerűen sok. Sőt, nem csak sok, hanem nagyon indokolatlan, és mivel nem képvisel kulturális értéket, maximum az időhúzásra jó.

Ha szuper műsorvezető, akkor az lenne a sok máz nélkül is. Egy kávé mellett érdekel, hogy kire szavaz és hogy a szülei ott vannak-e a közönség soraiban, nézőként nem.

Több tiszteletet a tévé előtt ülőknek, akik az énekesek versenyéért kapcsolták be a tévét, és nem a műsor háziasszonyának magánéletére, véleményére, szexizésére, vagy énekesi próbálkozásaira kíváncsiak!

A műsor 17.(!) percében lépett először versenyző a színpadra. Tóth Bettina a tőle megszokott rappel készült, melyhez a zsűri nagyon bólogatott, úgyhogy valószínűleg jó volt. Az ítészek kritikájából kiderült, hogy Puskás Peti barátnője imádja ezt a lányt, és Radics Gigi is hozzászólt valami olyat, amit tényleg csak abszolút hallással lehet felfedezni:

„Észrevettétek, hogy levágatta a haját?”

Igen, amúgy észrevettük.

Gáspár Laci kijelentette, hogy néhány éve még nem gondolta volna, hogy a tehetségkutatóban hasonló produkció szerepelhet, aztán sajnos nem folytatta, így nem derült ki, hogy mi történt a néhány év alatt, amitől annak mégis létjogosultsága lett az énekhangok versenyén. Kiemelte, hogy nagyon tetszik neki, hogy a lány több hangszínen is képes rappelni:

„Volt benne manusos hang, volt benne kutya és bocsi, de az jutott eszembe, amikor az Ördögűzőből visszabeszélt a csaj és több hangon beszélt vissza!"

– elmélkedett tovább az énekes.

Másodikként Ricco és Klaudia folytatta a fellépők sorát egy Gáspár Laci dallal, gyönyörű szólamokkal, pontosan kidolgozott előadással, nulla hamis hanggal és egy kevés modorral.

Puskás Peti elárulta, hogy korábban unalmasnak tartotta a produkciót, de mára megszerette. Radics Gigi hozzáfűzte, hogy nagyon szereti ezt a dalt,

ByeAlex több hamis hangot hallott és nála „nem ütötte meg a produkció azt az ingerküszöböt”.

A folytatásban Gulyás Roland hisztizett egy kicsit az énekórán, mire énektanára otthagyta őt, jól megrendezett, Barátok közt stílusban. A hasonlóan szomorú kisfilmek szerkesztése szerintem továbbra sem jó ötlet, mert a nézők a legnagyobb jóindulattal és tisztelettel hajlamosak hazaszavazni azt, aki ennyire nem érzi jól magát ott, ahol van. Nagyon keveseknek esik le, hogy mindez csupán egy kis játék, egy szerkesztői koncepció annak érdekében, hogy a kisfilm tartson valahová és a hiszti után eljusson az énekes az önfeledt gyakorlásig. Az otthagyott versenyzőért a mozi mélypontján megérkezett a hős Radics Gigi, aki megmentette az estét azzal, hogy elvitte Rolandot énektanárához, hogy kibékülhessenek.

Útközben Roland nagyon elfáradt, de szerencsére a szponzor energiaitaltól és Radics Gigi szponzor(?)autójától megtáltosodott és kibékült énektanárával. Lávcsika! <3

Radics Gigi valószínűleg nagy Alicia Keys rajongó, mert sokszor a haját is az övéhez igazítja, ám ami még nagyobb baj, hogy ezúttal Rolandnak is tőle adott egy dalt. Az énekes megoldotta, de nem volt testhezálló, na.

Gáspár Lackónak nem tetszett, mert szerinte unalmas volt, ByeAlex szerint a dal nem állt jól az énekesnek, mert ő „nem akkora frazírkirály”.

Puskás Petinek tetszett, és a kihagyott magas hangokkal kapcsolatban azt javasolta, hogy „bele kell menni a kockázatos dolgokba is”.

Berta Dániel és nagybőgője pörgött a színpadon ezek után, melynek végén ByeAlex azt mondta, hogy az énekes megérkezett a műsorba, de szerinte későn.

Radics Gigi szerint „iszonyatosan tehetséges zenész csávó”, de lapos volt a produkció.

(Ezúttal biztosan nem erről volt szó, de a „lapos”, a „nem jött át”, és a „nem volt benne lélek/fíling/stenk” általában olyan jokerkifejezések, amivel a ellenfél játékosát egy kicsit lehet gyengíteni anélkül, hogy az embernek túlságosan indokolnia kellene a kritika tartalmát. A „hallottam hamis hangokat” is ilyen, mert arra sem fogja azt válaszolni senki, hogy ő meg nem hallotta, mivel ha tényleg voltak, akkor az ciki.)

„Volt olyan pillanat, amikor kifejezetten azt vártam, hogy mi lesz, mi történik, vége lesz, vagy mi van”

- fogalmazta meg kritikáját Radics Gigi.

Gáspár László szerint Dani megtalálta a stílusát a blues-os hangszerelésben.

ByeAlex mentoráltja, Serena Rigacci énekelt a folytatásban, aki Radics Gigi Úgy fáj című dalát hozta angolul, olyan lazán kiénekelve a legnehezebb hangokat is, hogy parádé. Nekem nagyon tetszik benne az, hogy nem vágja az énekesektől gyakran megszokott szenvedő arcot éneklése közben annak érdekében, hogy nyomatékosítsa, hogy mekkora hajlítást készül éppen végrehajtani. Ehelyett

tök unott fejjel úgy nyomja ki a legdurvább hajlításokat is, hogy kiderüljön: semmiféle fizikai fájdalmat nem okoz neki a legnehezebb részek eléneklése sem.

A végén mind a négy mentor állva tapsolt, Radics Gigi minden pillanatát élvezte a dalnak és tetszett neki, hogy a lány nem akarta ugyanazt csinálni, amit ő.

A második kör elején Ricco és Klaudia pörgette fel a tempót. Jó volt, profi volt, nincs itt semmi látnivaló.

ByeAlexnek nagyon tetszett, Puskás Peti szerint „tökéletes produkció volt”, Radics Gigi szerint nagyon jó, hogy lazán voltak „felöltözködve” és ez is hozzájárulhatott ahhoz is, hogy ilyen lazán tudtak lenni a színpadon.

Berta Dániel másodjára elővette a seprűgitárját és nagyon élvezte az előadást, ami nyilván jó hangulatú lett emiatt. ByeAlex szerint koleszos házibuli hangulata volt a nótázásnak, Radics Giginek úgy tűnt, hogy most jobban beleélte magát az énekes, mint az első dalnál.

Serena Rigacci másodjára átment trendibe és – habár ezt biztosan meg fogja kapni kritikaként egyszer -, de nekem nagyon tetszik, hogy ennyire unottan énekeli el még a legnehezebb fejhangokat is. A zsűri imádta.

Tóth Bettina magyarul rappelt, kiváló színpadkép mellett. Én beletekertem, bevallom, de újra csak hozzáteszem, hogy több általános iskolás énektanítványom imádja őt, úgyhogy a fiatalokat képes volt megszólítani, az egészen biztos. A zsűri állva tapsolt, Puskás Peti „remegett az örömtől”, és az este legjobb produkciójának nevezte a műsorszámot.

Kifejezetten jó, igényes és átgondolt a műsor styling-ja - írtam volna, de csakis Gulyás Roland előadása előtt, mert az övé nagyjából a gerendási italmérésben lett volna menő a 90-es években. Ettől függetlenül Gulyás Roland még mindig nagyon jóképű, szuperül énekel és jól állnak neki a balladák. Benne is az a jó, hogy nem modoros, és nem akar látványosan belehalni a balladákba.

Gáspár Lacinak hiányérzete volt, és azt kérte, hogy tegye bele a lelkét jobban az énekes, ByeAlex szerint nem volt jó a dalválasztás, de azért végig lekötötte az előadás. Puskás Peti azt javasolta, hogy a technikára való koncentrálás helyett inkább érzelmekkel kezdjék megtölteni a produkciót.

Az ismétlések után lezárták a szavazást, majd

Berta Dániel és Tóth Bettina párbajából a lány került ki győztesen, így Berta Dániel búcsúzott a versenytől.

Fura érzés látni, amikor az országos énekversenyen megver egy kiváló énekest egy rapper, olyasvalaki, aki bár nagyon trendi és magabiztos, és manusos és kutyahangon is tud rappelni, de ne menjünk már el amellett, hogy mégsem énekelt a műsor alatt egy eltévedt hangot sem.

Szerencsére nem a továbbjutás feltétele a boldogságnak, reméljük, hogy Dani nekiáll egy jó kis élő zenekart összerakni, és jövő héttől akár már koncertezhet is a rockabilly bandájával és a seprűgitárjával.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk