KULT
A Rovatból

„Voltak, akik fizikai rosszullétet éreztek olvasáskor” – Beszélgetés Dobray Saroltával a nagy sikerű Üvegfal című regényről

Egy örvényszerű házasság története a feleség és a férj szempontjából. Interjú egy regényről, ami nem ereszt.


Dobray Sarolta Üvegfal című könyve több, mint egy éve éli a saját életét, már a második kiadásnál tart, színpadi feldolgozásában Simon Kornél jeleníti meg Pétert, a férjet, Gryllus Dorka pedig Lénát, a feleséget, a hangoskönyv változatban pedig Balsai Mónit és Makranczi Zalánt hallhatjuk. A szerzővel a könyv kapcsán beszélgettünk.

– Mélybevágó, fejbevágó könyv: egy bántalmazó kapcsolat, egy házasság tíz évét meséled el benne a nő és a férfi szempontjából is. Ha irodalomról beszélgetünk, folyton feltűnik a diskurzus arról, mennyire fontos leválasztanunk a szerzőt a művéről, azaz mennyire beszéljünk rólad, mint íróról, a műhöz való viszonyodról, és mennyire inkább csak a műről.

– Az ember általában úgy ír regényt, hogy összegyúrja azt, amit a külvilágból megél, lát, megfigyel, a saját tapasztalataival. Több hasonló történetet hallottam, láttam magam körül. Nem tagadom, hogy nekem van ehhez közöm, saját tapasztalataim is akadnak róla. De az is igaz - és ezt biztos te is tapasztalod, - hogy annyi, de annyi ilyen sztori van körülöttünk… Ezekből a történetekből is építkeztem.

– Az Üvegfal tehát egy fikciós regény, azok kedvéért, akik még nem ismerik, bár az utóbbi évben egyre több szó esett róla.

– Igen, az. Persze örülök neki, amikor azt jelzik vissza, mennyire a valóságot tükrözi. Sőt, óriási megtiszteltetés, amikor bántalmazottakkal foglalkozó szakemberek és pszichológusok, pszichiáterek erősítik meg ugyanezt, és azt mondják, hogy a klienseik kezébe adják a könyvet. Gyakran érkezik arra vonatkozó köszönet is, hogy valaki tűpontosan a maga életére ismert a regényből, és így sikerült végre helyre raknia a saját helyzetének mozaikdarabkáit is. Sőt, van, aki lépni is tudott azóta, ami nagyon nagy dolog. Pedig eredetileg egyáltalán nem voltak ilyen átgondolt céljaim az Üvegfallal. Csak valahogy önálló életre kelt a dolog…

– Férfiaktól is kaptál visszajelzést, hogy felismerték magukat Péterben?

– Kevéstől. Volt, aki azt mondta, ő valóban inkább a bántalmazó oldalban ismert magára, és elgondolkodott. Ami nyilván azt jelzi, hogy nem a legsúlyosabb esettel állunk szemben, hiszen az igazán patologikus személyekre nemigen jellemző az önreflexió.

Tudok olyanokról is, akik elolvasták a könyvet, vagy elkezdték olvasni – mert például a társuk a kezükbe adta… - , aztán nem egyszerű nemtetszésüknek adtak hangot, amivel ugye semmi baj nem lenne, hanem kifejezett haragra gerjedtek, majd hevesen elkezdték szarozni az egészet. Ez ilyenkor legalábbis gyanús…

– Vagyis "jól" jelzett vissza az illető, aki nem fogja bevallani, hogy magára ismert, hiszen a nárcisztikus bántalmazó számára rettegés belenézni a tükörbe.

– Mondhatjuk. Az ilyen olvasó nem úgy lesz ideges, mint a többiek, akik elmesélik, hogyan szorult néha ökölbe a kezük olvasás közben, hogy folyamatosan beleszóltak volna a sztoriba, vagy tényleg meglocsolták volna egy kis hideg vízzel a hősnőt, Lénát. Őket nem felkavarja, hanem irritálja a könyv.

– Azért az egy jó visszajelzés, ha egy nagyon durva nárcisztikus elutasítja a regényt vagy a sztorit.

– Bizonyos szempontból igen.

– Hogy jött az ötlet, hogy a párkapcsolati bántalmazás témájában írj könyvet?

– A Nők Lapjában van időnként irodalmi sorozat, és Vékási Andrea, az akkori főszerkesztő nekem adta azt a megtisztelő lehetőséget, hogy én írjam a következőt.

– Ez mikor is volt?

– 2020-ban. Teljesen szabadon gondolkodhattam, ami első pillanatban nehéznek is tűnt: Úristen, mondtam magamban, az ölembe hullott egy ekkora lehetőség, mit kezdjek vele?! Persze azért voltak már a fejemben témák, illetve a regényírás, mint olyan is tervben volt vagy húszéves korom óta...

– Vannak félbemaradt regényeid?

– Igen, két kiadó is rendelt már tőlem regényt az Üvegfal előtt, csak aztán az életem úgy alakult, hogy nem tudtam megírni őket. Plusz Magyarországon elég nehéz összeegyeztetni a pénzkereső munkával a regényírást. És akkor egyik pillanatról a másikra jött az ötlet. Épp sétáltunk valahol, és egyszer csak azt mondtam, fú, tudom, mi lesz az! Hirtelen ott volt előttem, hogy milyen régóta foglalkoztat ez a téma, pláne az, hogy hogyan működnek egy ilyen speciális párkapcsolati dinamikában a párhuzamos valóságok. Hogy

az egész tulajdonképpen olyan, mint egy pszichothriller, ami ugyanakkor rengeteg ember számára a hétköznapi valóság. Ahogy a bántalmazók, és a pszichopaták – és a bántalmazó pszichopaták – is köztünk járnak,

csak a külső szemlélő számára gyakran épphogy csodálatos, felelősségteljes, áldozatkész, izgalmas stb. embereknek tűnnek. Ezt baromi izgalmas, aktuális és egyben fontos témának gondoltam, benne rengeteg új lehetőséggel.

– Bánki György pszichiáter a párod. Én elsőre nem is tudtam, kellemes meglepetés volt.

– Igen, ez nem titok. Fontosnak tartom, hogy Gyurinak nincs köze ahhoz, hogy épp erről írtam, bár látványos az egybeesés, hiszen ő köztudottan a téma szakértője. Amikor kitaláltam, hogy két szempontból írom meg a regényt, a férfi és a nő váltott szemszögéből, nyilván Péter fejezetei miatt aggódtam jobban. Hogy hogyan fogom tényleg jól és hitelesen, belülről megírni az ő külön valóságát, hogy ő mit él meg, az ő fejében mi van. Gyurinak pszichiáterként sok ilyen emberrel és sztorival volt dolga, és azt gondoltam, hogy ha elakadok, legfeljebb majd átlendít a holtpontokon. Végül az volt a nagy meglepetés, hogy nem akadtam el, és amikor odaadtam neki „lektorálásra” a kéziratot, egyetlen mondatra sem mondta, hogy ez szakmai szempontból ne lenne hiteles, vagy pontos, vagy életszerű. Ugyanakkor persze én is olvastam a könyvét, illetve más könyveket is a témában.

– Ezek szerint tetszett is neki.

– Hálistennek őszintén lelkes volt. El is mondta sok helyen, hogy szerinte bármennyi pszichológiai szakkönyvet elolvashat az ember, ilyen pontosan, belülről érezni valószínűleg sosem fogja azt, hogy mit jelent egy ilyen kapcsolatban élni. Hogy minden apró mozzanatban, jelentben benne van az egész hátborzongató dinamika. Mondanom sem kell, ez elég nagy dicséret volt tőle, hiszen az ő nárcisztikusakról szóló könyve gyakorlatilag már alapmű ebben a témában itthon. Szóval a lehető legjobb előolvasó jutott nekem…

– Ha már a formánál tartunk: két szál fut egymás mellett fejezetenként változva, a férfi és a női oldala ugyanannak a történetnek. Jó ez a kettősség: hogy egy eseménnyel kapcsolatban mennyire különbözni tud a szereplők narratívája.

– Párhuzamos valóságok ezek. Ezért is a cím: Léna és Péter között egy üvegfal van, de becsapós a dolog, hiszen ez azt az érzetet kelti bennük, mintha együtt lennének, látják is egymást, de valójában teljesen áthatolhatatlan ez a fal.

Lehetetlen elérniük a másikat. Léna is csak hosszú évek után kezd rádöbbenni – mert egy ilyen kapcsolatban a hasonló felismerésekhez sajnos mindig hosszú idő kell-, hogy tök felesleges állandóan megpróbálni elmagyarázni a nyilvánvalót a nárcisztikus másiknak,

kezdve onnan, hogy a fekete az fekete, nem fehér, és fordítva, és válaszokat keresni, hogy a másik miért bánik vele, úgy, ahogy, hogy gyakran miért hazudik még akkor is, amikor jobban járna az igazsággal. Nagyon nehéz eljutni arra pontra, hogy az ember elfogadja, hogy egyszerűen abba kell hagyni a magyarázkodást, a kérdésfeltevést, a megérteni akarást, mert nem fog célra vezetni. Persze ez csak akkor a helyes – és az egyetlen – megoldás, ha egy olyan komolyan személyiségzavaros emberrel állunk szemben, akinél nincs esély a fejlődésre, az önreflexióra, magyarul arra, hogy változni akarjon, és tudjon is. És ez megint iszonyú nehéz: eldönteni, hogy

ez melyik fajta kapcsolat, a menthető, vagy a menthetetlen? Olyan, ami nehéz, de érdemes akár vért izzadva is dolgozni érte, vagy olyan, ahol szó szerint életbevágó felismerni, hogy itt nincs értelme semmi küzdelemnek? Ahol, ha marad az ember, akkor csak lefelé vezet az út, a teljes széteséshez és megsemmisüléshez.

– A regényedben ez szépen megjelenik: azért menthetetlen a kapcsolat, mert ez a konkrét nárcisztikus nem változik. Sőt, ahogy rombolja a másik ember önbecsülését, az csak még sebezhetőbb lesz.

– Igen. Egyébként nincs olyan, hogy vegytiszta nárcisztikus, általában többféle személyiségzavar elegyéről van szó, másrészt ez is egy spektrum. Van olyan nárcisztikus, aki tud változni, van, aki nem is kártékony feltétlenül, aki nem rombol. Ha tényleg képes magán dolgozni és felismeri, hogy változnia kell, akkor segítséggel – ami általában hosszú évek kitartó terápiáját jelenti – ez sikerülhet is. De erről tényleg a szakemberek tudnak okosabbakat mondani.

– A súlyosan, patologikusan, személyiségzavaros, nárcisztikussal menthetetlen tehát a kapcsolat.

–Igen. Az általában menthetetlen.

– Ha spoiler nélkül beszélünk a regény végéről, annyit elmondhatunk, hogy az olvasó számára alsó hangon fojtogató lesz.

–Sokaknak épp reményt ad a vége. Azzal együtt, hogy nem úgy zárul, hogy Léna fogja magát, összecsomagol, elmegy és boldogan él Péter nélkül, amíg meg nem hal – hiszen az nem lenne életszerű. Éppen erről van szó: hogy ez sajnos nem így, nem ilyen egyszerűen működik, még akkor sem, ha sok-sok idő után eljut az ember a felismerésig, hogy ha marad, abba ő bizony végérvényesen tönkre fog menni. Pláne, ha gyerekek is vannak a képletben.

– A regény így végződik: "folyt köv", ami azt jelenti, hogy lesz folytatás?

– Igen, nagyon remélem. Hál' Istennek tényleg nagyon sokan várják.

– Annyit elárulhatsz, hogy szerinted a Lénának kábé mi a menekülési, gyógyulási lehetősége?

– Szerintem annyit érdemes tudni, hogy ezután jön csak számára a neheze, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy látszani kezd a fény az alagút végén. Már kifelé küzd, hogy kijusson a szabad levegőre.

– A szabad lélegzet olyan jó motívum, hogy drukkolok, Léna levegőt kap majd a folytatásban. Bárkiből lehet a te sugallatod szerint nárcisztikus áldozat? Mert e szerint a történet szerint igen is, meg nem is, mert kicsit azt is éreztem, hogy meglebegtetted a traumaismétlés motívumát is.

– Igen, ez is fontos aspektus. Szokták is kérdezni: vajon mindenki bele tud-e egy ilyen csapdába esni, illetve hogy bárkit bele lehet-e húzni. Szerintem behúzni szinte bárkit bele lehet azért, mert amint Lénáéknál is látszik: szinte mindig csodálatosan indulnak ezek a fajta kapcsolatok.

Péter, ha nem is feltétlenül tudatosan, csak valahogy mintha lenne egy ilyen hatodik érzéke, nagyon ügyesen le tudja tapogatni Léna legbelsőbb vágyait is, és az első pillanattól folyamatosan tálcán szállítja neki ezek beteljesítését, sőt még rá is tesz egy lapáttal. Csakhogy ugyanígy a gyenge pontjait is letapogatja, a sérüléseit.

Vagyis én azt gondolom, hogy szinte mindenkit be lehet csábítani egy ilyen sokat ígérő, álomszerű sztoriba, viszont ahhoz, hogy valaki ennyire mélyen beleragadjon, mint például Léna, és ne tudjon szabadulni, ahogy te is mondtad, kell a másik oldalon is egy megfelelő sérülés. Itt ugyanis nem az „igaz szerelem”, a szeretet a cement, nem én és te kapcsolódunk, hanem két trauma, sérülés akad egymásba elég durván, szinte szétszakíthatatlanul.

– Hogy azt kapom meg a másiktól, ami nekem mintázatilag a szükségletem, amit én hozok a saját anyagombólból. Ami azonban az áldozat hiánya, az közben egy betölthetetlen űr a nárcisztikus részéről, nem?

– Ez is két különböző kérdés: hogy a két ember hogyan választja ki egymást. Sokan azt gondolják, hogy egy bántalmazó olyan „áldozatot” választ magának, akit könnyű behúzni, vagyis aki eleve gyenge, bizonytalan, tehát akivel ezt meg lehet simán csinálni. De ez nem feltétlenül van így. Léna például egy szabad, magabiztos, népszerű csaj, amikor Péter megismeri őt.

Sokszor pont ez az izgalmas egy komolyabb nárcisztikusnak, mondjuk akár bántalmazónak, hiszen ő meg állandóan az alapvetően alacsony önértékelését próbálja felemelni, kompenzálni. Erre a legjobb módszer, ha egy „nagyvadat” sikerül becserkésznie…

Más kérdés – azaz pont, hogy ugyanaz - , hogy aztán épp az válik számára iszonyú ijesztővé, hogy az a vad nagy, pláne ahhoz képest, ahogy ő valójában saját magát látja, szóval muszáj lesz őt szisztematikusan „összetöpörítenie”, elvenni az önbecsülését, satöbbi.

– Léna anyja szerinted nárcisztikus? Úgy akartad megírni a figurát, hogy ott legyen ez a probléma a karakterben, vagy elkerülnéd a direkt diagnosztizálást? Hiszen sokan nem vagyunk pszichiáterek.

– Nem csak azért akartam, és akarom most is elkerülni a diagnosztizálást, mert sem én nem vagyok, sem az olvasók nagy része nem szakember, hanem mert – jó esetben - egy regénybe amúgy sem fér bele a direkt pszichologizálás. Nem gondolkodtam azon, hogy a Léna anyja kifejezetten nárcisztikus-e, de az érződik, hogy a problémának az anya-lánya kapcsolatban is ott van egy gyökere. Ebből is ered, hogy Léna nem tartja soha elég jónak magát, Péter pedig nagyon könnyen tudja használni vele szemben ezt a bizonytalanságát, mindig úgy fordítani a helyzeteket, hogy azokban végül Léna érezze magát hibásnak, és azt gondolja, hogy ő nem csinálta elég jól, ő nem figyelt eléggé. Hogy biztos ő nem szereti eléggé Pétert, pedig ez lenne a „kötelessége”.

– Miért döntöttél az egyes szám első személyű elbeszélés helyett a távolságtartóbb, legtöbbször egyes szám harmadik személyű elbeszélésforma mellett?

– Ezt el kellett dönteni. Dilemma volt. Adta volna magát, hogy egyes szám első legyen, hiszen az volt a cél, hogy belülről mesélje a sztoriját Péter és Léna is, hogy tényleg a fejükben járkáljunk. Aztán mégis az egyes szám harmadik mellett döntöttem, épp a furcsa kettősség-érzet miatt. Így kicsit el is tudja tartani magától az olvasó a történetet, miközben ő is nyakig benne van az egészben. Épp, ahogy Léna és Péter is – bár Péter kevésbé - próbál időnként kívülről ránézni önmagukra, miközben egyre inkább, és egyre menthetetlenebbül húzza lefele őket az örvény.

– Jót tesz neki, van benne valami ridegség is emiatt egyébként. A nárcisztikus kapcsolódásokban épp az üvegfal miatt, ahogy te elnevezted, mindig van valami erős nihilizmus. Az egyes szám harmadik miatt kicsit még thrillerszerű is lett.

– Sokan mondják ezt, pedig én először nem is gondoltam volna. Emlékszem, Gryllus Dorkának is ezt volt az első reakciója, amikor először olvasta a regényt, és megfogalmazódott benne, hogy ebből ő mindenképpen csinálni akar valamit: úristen ez, tiszta krimi!

- Mi az első red flag szerinted a sztoriban?

– Szerintem az első, amit Léna is érzékel, más, mint amit az olvasó, hiszen előtte sok mindent látunk Péter szempontjából, amiről Léna nem tud.

Például, hogy Péter már a megismerkedésük legelső mozzanatánál is hazudik. De fontos, hogy nem nettó gonoszságból teszi, egyszerűen azt gondolja, hogy megteheti és kész, azaz joga van hozzá, a saját boldogsága érdekében, hogy megkapja, amire vágyik. Ez is nagyon jellemző: ez az állandó „feljogosítottság”-tudat.

– És Lénának mi az első figyelmeztető jel, hogy személyiségzavarossal van dolga?

– Míg az olvasó sok mindent figyelmeztető jelnek láthat már a legelején, Léna ezeket sokáig nem veszi azoknak, vagy nem akarja. Sokan vagyunk így… Talán az első furcsaság, amit észrevesz, hogy Velencében, ahova a megismerkedésük után szinte azonnal elviszi őt Péter, hogy Péter kicsit átrendezte a bőröndjét, miközben ő a fürdőben volt. Mert szerinte Léna „nem praktikusan” pakol… Erre be is kapcsol Lénánál az önhibáztatás, és a másik felmentése: jaj, tényleg olyan bénán pakolok, és milyen cuki Péter, hogy ennyire figyel. Igaz, hogy egy pillanatra azért furán összeszorul a gyomra, de gyorsan el is hessenti az egészet. Sokszor igenis észreveszi az ember a jeleket, csak annyira működik az önigazolás, az illúzió megmentésére való törekvés, hogy az felülírja az egészséges éberséget.

Léna Velencében éppenséggel totál boldognak érzi magát, el sem hiszi, hogy van ilyen, hogy minden klappol, hogy itt ez a Péter, aki pontosan tudja, mire vágyik, aki okos, szórakoztató, férfias, gyöngéd, és őt, Lénát akarja a legjobban a világon.

Sőt, még a kezét is megkéri a világ egyik legromantikusabb városában… Ki akarna már az elején szétrombolni egy ilyen mesét egy-két bugyi miatt, ami átkerült a bőrönd egyik sarkából a másikba?! Mert ilyen apróságokkal indul az egész, amire könnyű legyinteni. Csak aztán szép lassan, szinte észrevétlenül sűrűsödnek meg, és lesznek egyre súlyosabbak a hasonló ügyek, de akkor már egész a mocsárban van az ember, és nagyon nehéz belőle kiszállni.

– Jól megrajzoltad a nárcisztikus bántalmazás skáláját: verbális abúzus, csönddel verés. Zsarolás, rejtett zsarolás, manipuláció, gas lighting - van itt minden. Melyik rész volt a legintenzívebb élmény számodra, aminek úgy kellett nekiveselkedni, hogy érezted, ez valódi írói kihívás?

– Talán a vége felé a karácsonyi jelenet. Amikor a gyerekek kerülnek egy ilyen sztori kellős közepébe, és eszközzé válnak, az borzalmas.

- Átérezhető olvasóként a női oldal, és a férfi oldal is. Ami ijesztő is: mert amikor az ember így belelát ebbe a nagy sötétségbe, megriad. Ugyanakkor nem fekete-fehér a bántalmazó lelke sem, nála ott is van egy trauma, az eltaszítottságtól való félelem.

- Nagyon szerettem volna, hogy ha amellett, hogy persze riasztó is, amit Péterből látunk, az is átjön, hogy ő nem egy nettó sátáni figura, aki baromira élvezi, hogy a legtalálékonyabb módokon kínozza Lénát. Nem élvezi, sőt, legalább annyira szenved, mint Léna, csak másképpen. Persze ez egyáltalán nem menti fel a felelősség alól.

- A segítő szándék is érződik az irodalmiság mögött: hogy szeretnél rámutatni, van ilyen, és hogy miért veszélyes.

- Eredetileg én tényleg csak egy jó regényt akartam írni, a direkt segítő funkció nem is nagyon merült fel bennem. A megjelenés után először fura is volt, hogy mennyi olyan reakció érkezik, ami tényleg csak a problematikára fókuszál, és arra, hogy mit jelentett az illetőnek a saját életében ez a történet. Azt is mondták már sokan, hogy olvasás közben fizikai rosszullétet éreztek, és néha kicsit le kellett tenniük a könyvet, hogy lélegzethez jussanak. Ez nyilván attól is függ, hogy ki mennyire érintett, és hogy miként. Azt írta valaki, hogy olyan érzése volt, mintha Léna és Péter egy egyre őrültebben száguldó autóban ülne, és az lenne a tét, hogy meg tudnak-e állni, vagy Léna ki tud-e szállni, mielőtt az előttük lévő betonfalba csapódnak. De az az érdekes, hogy egyre inkább úgy tűnik, sokkal többen tudnak ehhez a történethez, témához kapcsolódni, mint gondolnánk. Így vagy úgy szinte mindenki…

- A regény vége felé Péter ír egy levelet Lénának, egy őszinte, bocsánatkérő levelet, amit kitöröl, és ír helyette egy manipulatív, teljesen más verziót. Ez egy egyik nagyon pontos megjelenése a nárcisztikus manipulációnak.

- Van ilyen. Hogy pillanatokra őszinte, reflektív, megnyílik… aztán bezár. Aztán fél óra múlva, ha visszautalsz rá, és azt mondod neki, olyan jó, hogy elmondtad ezt, ő visszakérdez, hogy: Mit? Mintha nem is történt volna meg. És tényleg el is múlik belőle az érzés. Egy másik személyiség darabkája kinyílik, majd bezárul, nincs összeköttetés. Mint egy sziget.

- Nem derült ki számomra egyértelműen a regényből, de lehet, hogy ez szándékos, hogy a nárcisztikus képes-e valódi szeretetre vagy nem. Valódira, tehát a feltétel nélkülire.

- Ez tényleg központi kérdés, egyfajta rejtett központi kérdése a regénynek. És tulajdonképpen nem is tudom, hogy válasz születik-e rá, Mert egy ilyen kapcsolati dinamikában, sok minden érthetetlen. Az ember csak azt kérdezgeti folyton: de miért?!

Lénában is egyre gyakrabban és kétségbeejtőbben fogalmazódik meg ez a kérdés: hogy szerethet engem, miközben ilyeneket csinál velem?! Mert a bántások után persze jönnek a nagy bocsánatkérések.

Péter is gyakran mondogatja Lénának könnyes szemmel, hogy mennyire szereti őt, és nincs fontosabb ember számára az életben. És Léna ezt el akarja hinni, hogy valahogy racionalizálja ezt az őrületet. Hogy túlélje. És persze azért, hogy igazolja magát is, hogy miért marad benne. Mert legbelül minden ilyen kapcsolatba ragadt áldozat tudja, hogy ha azt mondja, vége, akkor jön csak a neheze. Ráadásul addigra valószínűleg már el is hitte, amit a másik folyamatosan el akart hitetni vele: hogy ő lényegében senki és semmi, hogy egyedül alkalmatlan az életre. Léna is közel van hozzá, hogy elhiggye ezt Péternek. De nagyon nehéz leszoknunk arról is, hogy válaszokat akarjunk kapni, hiszen az egy teljesen normális emberi törekvés, hogy össze szeretnénk rakni a képet. Léna is szinte már mániákusan teszi fel magának a végén a kérdést: ez az ember gonosz, vagy „csak” beteg?! A barátnője adja meg a választ: tökmindegy. Mert ha a hátadba vágja a kést, ugyanúgy el fogsz vérezni.

- A végén azt kell megérteni, hogy nem fogod megérteni.

- Igen. De általában hosszú vezet idáig. És ne legyenek illúzióink: ennek a hosszú útnak a végén, egy ilyen romboló kapcsolatban a mocsár mélyén már mindkét fél kapálódzik, rombol és bánt. Az áldozat is. Akkor is, ha világos, hogy ki itt a bántalmazó, és ki a bántalmazott. Szóval az ilyesmit mindenképp jobb abbahagyni, amíg nem késő, akkor is, ha félelmetes, és baromi nehéz. És nem kell szégyellni segítséget kérni hozzá.

- Az Üvegfal után új könyved is megjelent nemrég, Beűzetés a Paradicsomba címmel . Miért és kiknek ajánlanád, miért különleges és miért vagy rá különösen büszke? Nekem az a gyanúm, h továbbmész az érzékenyítés vonalon Nekem az a gyanúm, h továbbmész az érzékenyítés vonalon.

- Én erre könyvre nagyon büszke vagyok, sok év munkáját fogja össze, sok olyan igaz, fontos, hús-vér emberi történetet, amelyek mellett legtöbben elmennénk. Pedig minden egyes történetben, sorsban benne vagyunk valahogy mi is. Azt hiszem, ezekhez az igaz mesékhez – nem véletlenül ez a kötet alcíme – ugyanúgy mind tudunk így vagy úgy kapcsolódni, ahogy az Üvegfalhoz is. Nekem az az egyik mániám a sok közül, hogy ma, amikor minden értelemben a túlélésért küzdünk, és ebben az őrülten pörgő mókuskerékben egyszerűen nincs kapacitásunk, energiánk arra, hogy úgy igazán figyeljünk egymásra és magunkra, és ettől mind valamiféle magányosság érzéssel is küzdünk, iszonyú fontos valahogy rávilágítani, hogy igenis van kapocs köztünk. Hogy nem vagyunk egyedül. Csak tudatosan ki kell nyitni a szemünk és szívünk kicsit jobban.

A Beűzetés a Paradicsomba következő irodalmi eseménye 2022 december 6-án lesz a Lóvasúton.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Lehet, hogy egy vagyon hever a polcodon: 16 millió forintot is fizetnek egyetlen Dűne-könyvért
A popkulturális könyvsorozatok másodlagos piaca felrobbant, a gyűjtők Frank Herbert és Isaac Asimov első kiadásaira vadásznak. A filmes adaptációk miatt a kereslet az egekbe szökött.


Valami egészen fura történik a magyar könyvpiac egy szűk, de annál szenvedélyesebb szegletében: a sci-fi és fantasy rajongók mostanra már nemcsak rajonganak, hanem licitálnak is – méghozzá nem ritkán félmilliós összegekkel. A másodlagos piacon ugyanis elszabadultak az árak, különösen a kultikus státuszba emelkedett sorozatok esetében. Dűne, Alapítvány, Gyűrűk Ura, Witcher, Neil Gaiman

ha bármelyikből megvan egy első kiadás, netán sorozatban, magyarul, jó állapotban, akkor egy kisebb vagyonon ülsz.

És ha netán nemcsak ülsz rajta, hanem el is adod, akkor szinte biztosan többet keresel vele, mint az eredeti szöveg fordítója vagy szerkesztője valaha kapott érte.

Világszinten sem más a helyzet, az elmúlt hónapok aukciós eredményei sorra döntik a sci-fi és fantasy könyvek árrekordjait, miközben a díszkiadások a másodlagos piacon többszázezres, sőt millió forintos összegekért cserélnek gazdát.

A ritkakönyv-piac szerint a zsáner végleg kitört a perifériáról és elfoglalta a gyűjtői világ közepét.

A piac átrendeződését a legnevesebb aukciósházak is megerősítik. „Az aukció eredményei egy jelentőségteljes elmozdulást tükröznek… A science fiction és a fantasy már nem mellékes kategóriák. A ritka könyvekről szóló párbeszéd középpontjában állnak” – nyilatkozta Francis Wahlgren, a Heritage Auctions ritkakönyv-részlegének igazgatója a ház decemberi árverése után.

Frank Herbert 1965-ös Dűnéjének első kiadása, eredeti, 5,95 dolláros árat feltüntető borítóval december közepén 13 125 dollárért, azaz körülbelül 4,3 millió forintért kelt el.

Egy másik, kiemelkedő állapotú példányért novemberben már 24 000 dollárt (közel 8 millió forintot) fizettek,

egy szerző által dedikált kötet pedig novemberben 48 000 dolláros, vagyis nagyjából 15,9 millió forintos leütést ért el.

Isaac Asimov legendás Alapítvány-trilógiájának első, a Gnome Press által kiadott három kötetéért novemberben 14 400 dollárt (4,7 millió forintot) adtak, míg

az Én, a Robot egy 1950-es, dedikált első kiadása 20 000 dollárért (6,6 millió forintért) talált új gazdára.

„Nagyszerű napunk volt tegnap; óriási eredményeket értünk el a modern irodalom, az amerikanisztika és az eredeti műalkotások terén. Izgatottan várjuk, mit hoz a jövő!” – mondta Chad Reingold, a Potter & Potter aukciósház ritkakönyv-igazgatója az Antiques & Auction News-nak.

De más a helyzet a magyar könyvpiacon sem. A gyűjtői láz persze nem új jelenség, de az elmúlt 2-3 évben a trend egészen vad szinteket ért el. Míg korábban egy-egy ritkább könyvért 8-10 ezer forintot is szívesen kifizettek a fanatikusok, mostanra ez az összeg a tízszeresére nőtt – sőt, bizonyos esetekben ennek a sokszorosára.

A Dűne eredeti, 1993-as, Szukits-féle kiadásáért simán elkérnek 150-200 ezer forintot, ha pedig az egész hatkötetes sorozat egyben van, szépen megőrizve, akkor 500 ezer forint fölé is mehet az ár.

Nem vicc: ugyanennyiért már el lehet hozni egy karbantartott, használt Suzuki Swiftet is.

Az Asimov-féle Alapítvány sorozat sem marad el sokkal. A régi Kozmosz Fantasztikus Könyvek kiadások – különösen azok, amelyeknek borítója mára afféle retró dizájnikonná vált – szintén aranyáron kelnek el.

És nem csak az állapot vagy a ritkaság számít: van, aki pusztán azért hajlandó többet fizetni, mert az adott példányban „nem törött meg a gerinc”.

A modern, limitált példányszámú díszkiadások másodlagos piaca önálló ökoszisztémává nőtt. A brit Folio Society 500 sorszámozott példányban kiadott, eredetileg 495 fontba kerülő Dűne-kötete ma a gyűjtői piactereken jellemzően 1400–1900 dollár (460–630 ezer forint) közötti áron cserél gazdát, de az Alapítvány-trilógia hasonlóan igényes kiadásaiért is rendszeresen elkérnek 200-300 dollárt. A keresletet a gyűjtői közösségekben tapintható „kimaradástól való félelem” (FOMO) is fűti. „A FOMO manapság az egekben van” – írta egy gyűjtő egy online fórumban, miután a Dűne-sorozat egyik újabb, dedikált díszkiadása perceken belül elfogyott.

A legfontosabb hajtóerő a folyamatos popkulturális láthatóság. A Dűne: Második rész tavaly tavaszi, elsöprő mozisikere – amely Észak-Amerikában 81,5 millió dolláros hétvégével nyitott – új rajongók tömegeit vezette el a könyvekhez, ezzel párhuzamosan pedig a gyűjtői étvágyat is feltüzelte.

Asimov esetében is ez a helyzet: az Apple TV+ Alapítvány-sorozatának tavaly szeptemberben berendelt negyedik évada garantálja, hogy a márka a következő években is a köztudatban marad, ami stabilan magasan tartja a könyvritkaságok iránti érdeklődést.

Egy Dűne első kiadás értékét az dönti el, hogy a Chilton kiadó 1965-ös nyomata-e, a borítón John Schoenherr eredeti grafikája látható-e, és a hátsó fülön a négy soros kiadói impresszum szerepel-e. A dedikáció, különösen, ha személyes üzenetet is tartalmaz, akár meg is duplázhatja egy kötet árát, ahogy azt a 48 000 dolláros példa is mutatja. Sorozatoknál, mint az Alapítvány-trilógia, a komplett, egységes állapotú, eredeti borítókkal rendelkező szett képviseli a csúcsot. A gyűjtők számára a hitelesített aukciósházak és a lezárt eladásokat listázó online piacterek jelentik a legbiztosabb támpontot, ahol a kínálati árak helyett a tényleges tranzakciók mutatják a piac valós mozgását.

A jelenség első ránézésre abszurd. Ezek nem középkori kódexek, hanem tömegtermékek voltak.

Csakhogy közben eltelt harminc–negyven év, a példányok elkoptak, eltűntek, költözések során kidobódtak, padlásokon rágta meg őket az egér. Az újranyomások pedig vagy elmaradtak, vagy teljesen más formában történtek meg: új fordítás, új borító, új tördelés, ami a gyűjtők szemében nem ugyanaz.

Számos klasszikus sorozatból sosem jelent meg teljes, egységes, új kiadás magyarul. A Dűnéből például van filmes borítós verzió, van díszkiadás, de egy rajongónak egyik sem pótolja az eredetit. Az Asimov-életmű is kaotikusan újrahasznosított:

egyszer az Európa, másszor a Delta Vision próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. Így aztán marad az antikvárium, a Vatera, a Marketplace.

A streaming szolgáltatók egymás után hozzák le a nagy nevű adaptációkat. A Dűne második filmje, a Vaják Netflix-sorozat, a Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi – ezek mind új generációkat húztak be a zsánerbe. Az újoncok meg persze szeretnék „papíron is birtokolni” a világot, amit a képernyőn megkedveltek. És ha már birtokolni, akkor lehetőleg azt, amit a hardcore fanok is elismernek.

A könyv ma már státuszszimbólum
 is. A gyűjtői példány mostanra nemcsak érzelmi, hanem presztízsértéket is képvisel.

Vannak, akik vitrinben tartják, mások posztolnak vele. Az algoritmusnak pedig mindegy, hogy cipő vagy könyv – ha sokat szerepel a feedben, nő az ára.

Ez a könyvpiac legkevésbé szabályozott szegmense. Antikváriumok, privát eladók, Facebook-csoportok, online aukciós oldalak – teljes ökoszisztéma épült ki, afféle digitális börze, ahol a megbízhatóságot és az értéket nem ISBN szám, hanem közösségi reputáció dönti el.

A kereslet ráadásul egyre csak nő. Egyes eladók már befektetési célból vásárolnak fel ritkább köteteket, hogy aztán pár hónap múlva tízszeres áron visszadobják a piacra. Az sem ritka, hogy valaki „komplett Dűne-gyűjteményért” keres eladó lakást vagy épp iPhone-t.

És hogy mit csinálnak mindeközben a magyar könyvkiadók? Leginkább azt, amit az elmúlt 20 évben: széttárt karokkal figyelik, ahogy a másodlagos piac nyer.

Ahelyett, hogy újranyomnák azokat a könyveket, amelyekre kézzel fogható, fizetőképes kereslet van, inkább frissítik a borítót, vagy újrafordíttatják, sokszor teljesen szükségtelenül.

Pedig egy jó minőségű, egységes sorozatkiadás – normális tipográfiával, újratördelt szöveggel, igényes borítóval – nemcsak a gyűjtőket csalogatná vissza, de új olvasókat is be tudna vonzani. Ehelyett marad a posztmodern valóság: Dűne 1993-ból, 250 ezerért, vagy semmi.

Aki mostanában vág bele a sci-fi/fantasy gyűjtésbe, az vagy nagyon gazdag, vagy nagyon elszánt. De egy dolog biztos: egy használt könyv már rég nemcsak olvasásra való tárgy. Ez itt már nem könyvpiac. Ez relikviavadászat. És a relikviák ára – nos, az épp úgy emelkedik, mint a lakások ára. Csak gyorsabban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Váratlan fordulat: több tag is kilép a Neotonból
A rajongók még a Finálé-koncert hatása alatt voltak, amikor Lukács Andrea bejelentése hideg zuhanyként érte őket. A zenekar fiatalításra hivatkozik, de ennél többet nem árultak el.


Alig két héttel az MVM Dome-ban tartott, hatalmas sikerű Finálé elnevezésű koncert után váratlan bejelentés rázta meg a Neoton Família Sztárjai rajongótáborát. A zenekar egyik tagja, Lukács Andrea a Facebookon közölte, hogy ő és Lukács László nem folytatják a közös munkát a formációval – írta a Borsonline. A bejelentés szerint a zenekar a jövőben fiatalításra és kreatív megújulásra törekszik, amelyben ők már nem vesznek részt.

„Ezzel a Neoton korszakot részünkről lezártnak tekintjük”

– fogalmazott Andrea a közösségi oldalán.

A hír azért is érte sokként a közönséget, mert a január 10-i, MVM Dome-beli eseményt a szervezők és a zenekar is az eddigi legnagyobb Neoton-produkciónak harangozták be. A közel háromórás, karrierösszegző koncerten az összes nagy sláger elhangzott, a látványos fény- és hangtechnika, valamint az estére készített videók pedig lenyűgözték a közönséget. Az este különlegessége volt, hogy a koncert mellé egy pop-up tárlat is társult, ahol a rajongók eredeti dalszövegeket és hangszereket láthattak, Pásztor László pedig húsz év után ismét színpadra lépett a csapattal.

A Neoton Família Sztárjai a Finálé-koncerten Csepregi Éva, Végvári Ádám, Baracs János ‘Öcsi’, Lukács Andrea, Lukács László és Heatlie Dávid felállásában lépett színpadra. A döntés hátteréről és a zenekar további terveiről egyelőre nem árultak el részleteket, így az is nyitott kérdés, hogy a jövőben kikkel egészül ki a formáció, és a „fiatalítás” pontosan mit jelent a gyakorlatban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Az első pillanatban egymásba szerettünk” – Nagy-Kálózy Eszter 60 évesen árulta el, hogyan kezdődött minden Rudolf Péterrel
A színészházaspár 1990 óta alkot egy párt, kapcsolatuk a szakmai életükre is nagy hatással van. Közös előadásuk, az *És Rómeó és Júlia* több mint két évtizede van műsoron országszerte.


Január 25-én, vasárnap a magyar színház- és filmművészet egyik legmeghatározóbb alakja, Nagy-Kálózy Eszter betöltötte a 60. életévét. Az évforduló nem a nosztalgiáról szól: a színművész egy friss, tavaly decemberi premierrel, a Vígszínház Házi Színpadán futó Könnyűvel indul című darabbal ünnepli a jelent.

A Gyöngyösön született művész útja a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után, 1988-tól a szakma legfontosabb műhelyein keresztül vezetett. A Madách Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház után Budapest meghatározó társulataiban – a Radnóti, a Művész, majd a Thália Színházban és az Új Színházban – formálta a drámairodalom nagy női szerepeit. Később a Nemzeti Színház, majd a Centrál Színház tagja volt, 2021 óta pedig a Vígszínház társulatát erősíti. Szakmai elismerései között szerepel a Jászai Mari-díj (1992), a Kiváló művész cím (2014) és a Kossuth-díj (2017).

„Abból a színházból, amelyik nem előrefelé megy, nem keres új utakat, múzeum lesz”

– fogalmazta meg a Mandinernek adott interjúban. Ez a hitvallás vezeti, amikor fiatal alkotókkal dolgozik vagy formabontó előadásokban vállal szerepet.

A 2001-es Hamvadó cigarettavég című film főszerepe után Karády Katalin alakja és dalai végigkísérték a pályáját, amely 2024 januárjában egy önálló estben, a Ne kérdezd, ki voltam? című produkcióban csúcsosodott ki. „Bár Karády lemezei évtizedekig nem jelenhettek meg, a nevét, ahogyan a dalait is, vitték tovább a következő nemzedékek. Amikor a hetvenes években újra kiadták a lemezeket, az apukám, aki nagyon szerette őt, az egyiket megkapta karácsonyra.

Együtt hallgattuk, és a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor, hiába voltam tízéves kamasz, engem is elbűvölt; a hangja, a kék szeme, a szépsége, a nőiessége. Dúdolgattam a dalait, a tükörben nézegettem magam, hátha hasonlítok hozzá.”

– emlékezett vissza.

A tavaly decemberben bemutatott Könnyűvel indul című darabban egy nagymamát alakít, aki unokáját hordja ki a lánya helyett. Pass Andrea darabja a születés és az anyaság kérdéseit feszegeti, az RTL Fókusz című műsorában pedig a színésznő elárulta, a téma személyesen is érinti, mert annak idején neki is „nehezen jött a baba”.

Férjével és alkotótársával, Rudolf Péterrel 1990 óta alkotnak egy párt.

„Nem munka közben találkoztunk - egy közös ismerősünk mutatott be bennünket egymásnak. Az első pillanatban egymásba szerettünk. Én biztosan”

– mondta megismerkedésükről. A közös munkáról pedig így vallott: „…engem inspirál a Péterrel való munka.” Kétszemélyes előadásuk, az És Rómeó és Júlia több mint két évtizede van műsoron.

Filmes munkái között szerepel az Eszter hagyatéka, a nemzetközi sikert aratott 1945 és a Vándorszínészek. A színpadon túli világban is szerepet vállal, a Bókay Gyermekklinikáért Közhasznú Alapítvány jószolgálati nagykövete. A kis betegekről így fogalmaz: „Gyönyörű, megható és magától értetődő, hogy onnantól fogva minden miattuk és értük történik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Kiara Lord szerepeltetése szokatlan mélységet kölcsönöz A Nagy Ő-nek, amiben Stohl András valósággal lubickol
Közel sem a korábbi felnőttfilmes a legmegosztóbb szereplő A Nagy Ő új évadában, amelyben Stohl András keresi új párját. A színész-műsorvezető szemmel láthatóan nagyon élvezi, hogy ennyi csinos hölgy verseng érte, de felvetődik a kérdés: mennyire állhat készen egy új, komoly kapcsolatra valaki, aki most zárt le egy házasságot?


Stohl András a magyar showbusiness egyik legmegosztóbb figurája. Személyes megítélésének legalább három dimenziója van: a sikeres és tehetséges színész, a bármit bevállaló celeb és a botrányokba keveredő magánember. Azt, hogy korunk egyik legtehetségesebb színésze, majdnem mindenki elismeri, folyamatosan játszik színházban, és számos emlékezetes filmszerepe volt, van és gondolom, lesz is. Talán még a Pappa piát is megbocsátjuk neki.

Sokan bírálják, amiért rendszeresen szerepel a kereskedelmi tévékben akár műsorvezetőként, akár versenyzőként. Tévés karrierje az RTL-en (akkor még RTL klubon) indult, mint a Reggeli műsorvezetője, Alföldi Róbert oldalán, láthattuk a Való világban is, a TV2-n zsűrizett és versenyzett is a Sztárban sztárban. Kritikusai szerint aprópénzre váltotta a tehetségét. (Halkan megjegyzem, azért nem olyan apró az.)

Leginkább azonban a magánemberre neheztelnek részben viharos magánélete miatt, részben drogproblémái és a bűntetőügye kapcsán. Mondhatnánk erre, hogy csak rá tartozik, de hát Buci valahogy mindig tesz róla, hogy a magánügye bekússzon a médiába.

Nem volt ez másként most sem. Alig száradt meg a tinta a válási papírjain, amikor kiderült, hogy ő lesz a legújabb Nagy Ő – aminek egyébként egy ízben szintén volt műsorvezetője. Az időzítés felveti a kérdést:

mennyire állhat készen egy új, komoly kapcsolatra valaki, aki most zárt le egy házasságot?

A kérdésre saját bevallása szerint maga Buci sem tudja a választ. Igaz, ugyanígy felvetődhet a kérdés: mennyire komoly szándéka a műsornak, hogy a végén valódi kapcsolat jöjjön létre?

A Nagy Ő ugyancsak eléggé megosztó, nagyjából a szépségversenyekkel helyezik egy bugyorba az ellenzői. Micsoda szexista dolog, amikor egy műsor arra épül, hogy dekoratív hölgyek egy férfi kegyeiért versenyeznek? Szerencsére a mostani Nagy Ő-ben látott hölgyek egyike sem tűnik elveszett virágszálnak, szerintem ismeretlenül is tisztelhetjük őket annyira, hogy feltételezzük, tudják mit csinálnak.

Ami engem jobban zavar, hogy a Nagy Ő főszereplője mindig valami jólszituált playboy, aki kellően macsó de nem kőbunkó, és szemre is elfogadható. Noszály Sándor, Árpa Attila vagy Stohl András mind hasonló férfiideált testesít meg, talán Jákob Zoli aki kicsit "puhább" volt a sorban, de ő meg annyira gazdag, hogy az sok mindenért kárpótol. Mindenesetre én szívesen megnéznék egy olyan évadot, ahol a Nagy Ő egy Woody Allen típusú szorongásos, szemüveges balfék, aki lehet, hogy híres, lehet, hogy gazdag, de egy szép nő társaságában elbotlik a saját lábában.

Magyarországon egyetlen egyszer hölgy is volt Nagy Ő, Molnár Anikó. Ez vélhetően nagyon nem jött be, mert azóta sem próbálkoztak ilyesmivel.

A Nagy Ő műsorvezetője Lékai-Kiss Ramóna. Ez a harmadik évad, amit ő tart kézben. Az idei annyiban más, hogy Stohl Andrással kollégák és barátok, és ez meg is látszik a dinamikájukon. Sokszor leírtam, és még le is fogom, bármennyire is szeretik ekézni Ramónát, amiért kvázi a semmiből, civilként került be anno a Barátok köztbe és így a médiába, mára az egyik legfelkészültebb műsorvezető lett.

Fesztelenül mozog a kamera előtt, nem vét bakikat, és még szórakoztató is.

Stohl Andrással pedig tényleg úgy bánik, mint egy szerető testvér. Természetesen nem tudom, ez mennyire a valós dinamikájukat tükrözi, hiszen nem szoktunk együtt libát őrizni, mindenesetre hitelesnek tűnik.

Az első adás fő mutatványa a hölgyek érkezése. Idén 19–en érkeztek a Nagy Ő villájába, hogy meghódítsák Stohl András szívét. Újdonság a korábbiakhoz képest, hogy a hölgyek ezúttal álarcban érkeztek, ami mindig kétélű fegyver. Pozitív és negatív csalódásokat is okozhat, bár ezzel kapcsolatban Buci nem nyilatkozott később.

Az érdekesebb személyiségek közé tartozik a brazil Miriam. Sajnos sosem jártam Dél- és Közép-Amerikában, de kezdem azt gondolni, hogy egész más hőfokon élnek ott az emberek. Andrásnak saját készítésű répatortát is hozott. Ráadásul humora is van.

Amikor kettesben maradhatott Andrással, és bevallotta, hogy négy gyereke van, nevetve megjegyezte: „Nem volt tévé."”

Antal Ginára azonnal felfigyelt Stohl. A sajátos humorú hölgy közölte, unja már, hogy egyedül van, jó lenne valaki, aki vasárnap kihúzza helyette a kukát. Legalább őszinte.

A versenyzők közül kiemelkedik a felnőttfilmes Kiara Lord, akinek szerepeltetése műsorkészítői szempontból igazi főnyeremény. Önmagában garancia arra, hogy izzani fog a chat szekció. Különösen, hogy Stohl András nem hogy nem botránkozott meg Kiara szerepltetésén, kimondottan izgalmasnak tartja a helyzetet, főleg, miután a hölgy közölte vele, András szerepel a bakancslistáján.

Kiara jelenléte ad egy olyan moralizáló réteget is a műsornak, amitől kicsit mélyebbé válik a szokásostól, hiszen mindenkinek fel kell tennie magának a kérdést, hogy mit gondol erről az egészről.

Jó, ettől sem lesz magaskultúra, de mégiscsak valami.

Ami talán kicsit meglepő, bár pozitívum, hogy a konkurens hölgyek többsége abszolút elfogadóan állt Kiara személyéhez. Egyedül Melinda fogalmazta meg, hogy bár nem ítéli el, de azért nem ide való.

Mégsem Kiara a legmegosztóbb szereplő, hanem Princess Szabina,

aki úgy néz ki, mint Lendvai Ildikó 25 évesen, úgy vinnyog, mint Tereskova, és úgy öltözik, mint Barbie. Mesterkélt, de legalább idegesítő.

Szabina amúgy influenszer, de bevallom, nem merek rákeresni. Ötvenhez közeledve kímélni kell a szervezetemet minden fölösleges stresszhatástól.

Valójában a leginkább azon csodálkozom, mivel tudták elérni a műsorkészítők, hogy néha csöndben maradjon.

A hölgyek közül emlékezetes még a nagyon fiatal Réka. Amikor megérkezett, és közölte Stohllal, hogy 21 éves, a színész nem bírta uralkodni magát, és hangos nevetésben tört ki. Később neki is szegezte Rékának a kérdést: „el tudnád képzelni magadat egy 37 évvel idősebb férfival? Nem zavar, hogy van egy 32 és egy 29 éves lányom? Akkor te a mostohaanyukájuk lennél?” De a végső érvét már Réka sem tudta hárítani:

„Nyilván szeretnél majd valamikor anyuka lenni. Ez velem gyakorlatilag lehetetlenség.”

Végül Stohl korrekten megkérte a lányt, hogy menjen haza, és keressen egy korban hozzá illő fiút.

A Nagy Ő első adása körülbelül ennyit tudott. Még egyetlen érdekes mozzanatot emelnék ki, amikor András énekelt a hölgyeknek. Az Őrült nők ketrecéből énekelte az Ez vagyok én című dalt. A sláger világszerte népszerű, hiszen az önelfogadásról szól, ugyanakkor nehéz nem felidézni, hogy a musicalben Stohl lényegében egy transzvesztita előadót alakít. Éppen ezért ez a dal a NER-hez megannyi szállal kötődő TV2-n legalábbis pikáns választás. Lehet, ez is a repedezés jele?

Stohl egyelőre lubickol a szerepében, szemmel láthatóan nagyon élvezi, hogy ennyi csinos hölgy verseng érte. Próbál korrekt és visszafogott lenni, kérdés, ez meddig sikerül neki. Mindenesetre ha valamiért, miatt érdemes követni a show-t, mert érdekes, sokrétű személyiség – na és persze nagyszerű színész.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk