"Volt, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék" – 4 érdekesség, amit eddig kevesen tudtak a lovagokról
A múzeumokban láthatjuk a mázsás páncélokat, hatalmas kardokat, és ámuldozunk, hogyan bírták ezt egyáltalán megemelni a lovagok. De vajon tényleg olyan nagyszerű és hősies dolog volt lovagnak lenni? Tényleg olyan nehezek voltak a korabeli páncélok és fegyverek?
1. Hogyan lehetett lovaggá válni?
A lovagi cím egyrészt örökölhető volt, apáról fiúra szállt, bár ebben az esetben is alapos kiképzésen kellett átesnie a lovagpalántának. Kivételes esetben néhány országban alacsony sorból is lovaggá lehetett emelkedni, ha valaki rendkívüli bátorságot tanúsított a csatamezőn. Angliában például bárkiből lovag válhatott, ha volt évi 40 fontot jövedelmező birtoka. Valójában a lovagok egy szűk elitet képeztek, mert az életmód igen költséges volt. Franciaországban a 14. században a lovagok száma nem érte el a 3700 főt, vagyis a lovasságnak csak 12%-a volt lovag.
A lovagnak szánt fiúkat családjuk elküldte egy főúri udvarba, ahol arra oktatták őket, hogyan kell a fegyvereket forgatni, megtanították nekik az udvari viselkedés szabályait, például azt, miként szolgálják urukat a lakomaasztalnál. A középkor vége felé még írni-olvasni is megtanították őket. Egy jó lovagnak erősnek, kitartónak kellett lennie, így komoly testedzést végeztettek velük. Meg kellett tanulniuk bánni karddal, kopjával, úgy lovagolni, hogy a combjuk szorításával irányítják a lovat. Tudniuk kellett úszni, nyilazni, vadászni, sakkozni és verset írni.
Amikor az ifjút elég felkészültnek találták, fegyverhordozóként szolgált egy darabig. A lovaggá ütés nem volt életkorhoz kötve, bármikor megtörténhetett, ha az illető rendelkezett a megfelelő anyagi feltételekkel. A lovaggá avatás előtt a harcosnak meg kellett gyónnia, fürdőkádban ülve hosszasan tisztálkodnia, hogy jelképesen is megtisztuljon minden bűntől. Ezután más lovagok segítettek neki beöltözni a szertartáshoz, majd hosszas virrasztás következett. A lovaggá ütést mise előzte meg, felövezték a derekát, és aki felavatta, átnyújtotta neki a kardot, megcsókolta és könnyedén a vállára ütött. Néha előfordult, hogy tömegesen végezték el az ilyen szertartásokat, sőt az is megesett, hogy egy-egy csata előtt a hosszadalmas szertartás kihagyásával is hozzá lehetett jutni a lovagi címhez. Szokás volt ugyanis, hogy a parancsnok néhány katonáját lovaggá ütötte a csata előestéjén.
2. Mennyire volt nehéz a páncél?
Ha láttál már múzeumban lovagi páncélt, akkor van fogalmad róla, mennyi "alkatrész" tartozott a lovag felszereléséhez. A nagyobb városokban jól képzett fegyverkovácsok készítették a páncélokat - igen szép summáért. A lovagi páncél, pajzs, fegyverzet mellett egy lovagnak szüksége volt legalább két lóra és a lovakra való felszerelésre is: fejpáncélra, díszes takaróra, de akár a lova egész testét is beboríthatta sodronytakaróval. A több falu árát érő fegyverzetről többféle tévhit is él a köztudatban. A legnagyobb tévhit, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt hordtak.
Valóban nehéz volt a páncélzat, de nem annyira borzasztó, mint ahogy azt mi hisszük. A súlya ugyanis szépen megoszlott az egész testen, és bármilyen meglepő, a lemezpáncélt könnyebb volt viselni mint a régimódi páncélinget. Egy ügyes lovag megtanulhatott teljes páncélban egyedül, segítség nélkül felszállni a lovára. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy egy forró nyári napon többen kaptak hőgutát a fémdobozban vagy fulladtak meg a szűk sisakban mint ahányat az ellenség leterített.
A kézifegyverek sem voltak olyan nehezek, mint ahogy gondoljuk. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a harcosok kardja 6-7 kilót nyomott, valószínűbb inkább, hogy olyan kardokkal vívtak, amelyek 1,5 kilónál nem voltak nehezebbek.
3. Lovagnak lenni veszélyes munka volt
A lovagok élete tele volt veszéllyel. A régészeti feltárások azt mutatják, hogy alig ismerünk olyan lovagsírt, ahol a csontvázon ne lenne többféle sérülés. Volt, hogy a fél fogsorukat kiverték, a koponyákon több horpadást találtak, a lábszárcsontokon több vágás nyoma éktelenkedett. Szinte nem találtak olyan középkori harcost, akinek ne lett volna eltörve valamelyik bordája. Nem kellett ahhoz csatába menni, hogy megsérüljön a lovag: bőven elegendő volt, ha egy lovagi játék során lefordult a lováról. A korabeli orvosi eljárások nem sok jóval kecsegtettek: volt olyan lovag, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék...
A hadjárat sem volt olyan dicsőséges dolog, mint ahogy a lovagi irodalom leírja. Valójában kemény strapa volt, és többnyire csak az történt, hogy lovagoltak a dög melegben valami pusztaságban, az ellenség meg nem volt sehol. A lovagnak az év bármely szakaszában készen kellett állnia a hadjáratra, bár általában nyár végén került sor a legtöbb hadjáratra. Télen szakadt a hó, ősszel csak a sárt dagasztották volna az utakon, tavasszal pedig nem volt könnyű élelemhez jutni a meghódított területeken. Maradt tehát a nyár, amikor hőség volt, a páncél pedig igen kényelmetlen viselet volt a melegben.
A hadjáratokon nagy probléma volt az élelmezés, így a derék lovagoknak gyakran penészes vagy száraz kenyér jutott némi gyenge lőrével. A helyi vizet nem volt érdemes megkóstolni egy idegenbe tévedt lovagnak, mert az ismeretlen víruskészlet hamar kiűzte belőle a pocsék táplálékot. A hadseregek általában vittek magukkal sört vagy bort, így a fáradalmak elviselésének egyik módja a lerészegedés lehetett esténként.
4. Miből éltek a lovagok?
Bár a lovagi irodalom erőpróbákról, dicsőségről beszél, amelyért cserébe a lovag nem vár semmit, a valóság ettől igencsak távol állt. Csatába menni veszélyes, kockázatos volt, de mindig kecsegtetett a zsákmány és a váltságdíj reményével is. Ha egy lovag elég ügyes volt, védelmi pénzt szedhetett be az elfoglalt városoktól, falvaktól, kifoszthatta a legyőzötteket, és egész vagyonnal térhetett haza.
Külön üzleti lehetőséget jelentett, hogy a hadifoglyokért váltságdíjat lehetett kérni. Így aztán nem sok értelme volt a csatákban legyilkolni egymást, nemegyszer előfordult, hogy mindkét fél arra törekedett, hogy megkímélje az ellenség életét, és minél több, előkelőbb foglyot ejtsen. Az is megesett, hogy egy csata előtt, amikor a seregek parancsnoka azt fontolgatta, hogy megütközzön-e az ellenséggel vagy tárgyaljon, a lovagok könyörögtek neki, hogy harcoljon, mert anyagi gondokkal küzdöttek. A fogoly ejtésénél figyelni kellett arra, hogy ne sebesítsék meg nagyon az ellenséget, nehogy meghaljon a fogságban, mert akkor nem járt érte váltságdíj.
Időnként elképesztő összegek cseréltek gazdát, de olyan is előfordult, hogy a fogoly családja nem tudta kifizetni a kért összeget, így az első ár töredékéért szabadult végül a fogoly. A középkori viszonyok között lassú volt az alkudozás menete, így nem volt költséghatékony a foglyot sokáig fogságban tartani, ezért a szegényebb lovagok gyakran eladták a foglyukat egy gazdagabb lovagnak, aki aztán behajtotta a nagyobb összegű váltságdíjat.
A hadjáratok nyereségéből valójában nagyon kevés lovag gazdagodott meg. A szerencsésebbek földbirtokba fektették a pénzüket, mert az aranynak, drágakőnek könnyen lába kélt. Egy lovagnak azzal is számolnia kellett, hogy maga esik fogságba. Ha szerencsés volt, akkor a királya vagy a hívei, barátai, családja összeszedte a váltságdíjra valót. A kockázat azonban mindig nagy volt: lehet, hogy a beígért váltságdíjat nem fizették ki, a megszerzett földekre több pénzt kellett költeni, mint amennyit jövedelmeztek, a zsákmány egyharmadát minimum át kellett engedni a hűbérúrnak. Szóval szegény lovagnak gyakran tényleg csak a dicsőség maradt.
