KULT
A Rovatból

Visszanyalt a fagyi: Mia Farrow lejáratta magát a Woody Allen-féle bántalmazási ügyről szóló új dokuszériában

Az Allen kontra Farrow inkább "Mia verziója". Az azért kiderül, hogy élete legrosszabb alakítását nyújtja.

Link másolása

Alig vártam, hogy lássam az HBO-s dokumentumfilm-miniszéria első részét. Nem a szenzációhajhász énemet érdekelték a mocskos részletek, hanem a rég várt válaszra vártam. Az igazságérzetem követeli évek óta, hogy sok, számomra kedves film rendezőjéről megtudjam az igazságot, és helyre tegyem. Nem fogom az Annie Hallt kevésbé szeretni, ha megtudom, bántalmazó volt Woody Allen. De ha már évtizedek után a #metooval ismét előbújt az ügy, gondoltam, legalább megtudhatok valamit és eltehetem a megfelelő fiókba. Sok minden világosabb is lett. Egy titok még mindig megoldásra vár, és nemcsak az, hogy Allen bántalmazó volt-e.

Az ügy pár szóban: Mia Farrow és Woody Allen jó pár évig párkapcsolatban éltek, ám külön lakásban laktak, Farrow pedig egyedül nevelte saját és örökbefogadott gyermekeit - összesen 14-et - a nyolcvanas években, miközben alkotópárosként termékenyek voltak. Farrow évente kapott főszerepet Allen filmjeiben. Allen egyik legjobb filmje, a Férjek és feleségek épp akkor készült, azaz 1992-ben, amikor robbant a nagy Allen-Farrow botrány első felvonása:

Farrow januárban megtalálta Allen lakásában örökbefogadott, első éves egyetemista lánya, Soon-Yi Previn meztelen fotóit. Innentől következik az a történet, amit én tényleg Allen kontra Farrow-nak, azaz a két fél közötti harcnak neveznék. A dokumentumfilm azonban inkább Mia Farrow-ról állít ki bizonyítványt. Én címnek is ezt adtam volna: Mia verziója.

Farrow ekkor összeveszett Allennel, még azért befejezte vele a Férjek és feleségeket, Allen tovább folytatta kapcsolatát már felvállaltabban Soon-Yival, aki máig a felesége, majd 1992. augusztus 4-én állítólagosan szexuálisan molesztálta kedvenc nevelt - és hivatalosan is örökbefogadott lányát -, Dylant. Farrow épp nem volt otthon, de az akkor ott lévő egyik felnőtt vallomására hagyatkozva, valamit a kislánnyal készült videófelvételeket is felhasználva eljutott a hatóságokig. Allen válaszként gyermekelhelyezési perben szerette volna megszerezni három, számára legfontosabb gyermeke, Dylan, Moses és saját, vér szerinti gyermeke, Satchel felügyeleti jogát, de ezt 1993-ban elveszítette, mint ahogy elveszítette az esetkor 7 éves Dylan látogatási jogát is.

A dokumentumfilm címe azt sugallja, a két ember közti, immár egy életre szóló csatára tesz pontot, nyújt valamiféle lezárást, feloldást. De nem. Ezt nem hiszem el, mondtam magamnak az első tíz perc után, és innentől szigorúan a saját nézői benyomásaimat írom le. Már Mia Farrow első megszólalásakor azt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. És nem, talán nem véletlenül jutott eszembe a szintén óriási családot maga köré halmozó Angelina Jolie is, akiről szintén ismert sok sötét életrajzi történés, ugyanakkor kifelé családoltalmazó és humanitárius tetteire fókuszáló alakként kommunikálja magát. Mia Farrow-t is hasonlónak látom, különösen annak tükrében, hogy Mr. és Mrs. Smith, bocsánat, Mr. és ex-Mrs. Pitt között is gyermekelhelyezési huzavona ment évekig, melyből egyelőre Angelina került ki papíron és a nyilvánosság felé győztesen.

A "nyilvánosság felé" kifejezés főként akkor válik fontossá, amint mélyebbre tekintünk a sztoriban, és akármennyire is igyekeznek a 4 részes dokuszéria alkotói és Farrow, hogy a színésznőt és lányát kizárólagos áldozatokként állítsák be, néhol kilóg a lóláb. Civil véleményem szerint Mia Farrow minimum egy nárcisztikus személyiségzavaros nő, aki halkra vett, megcsukló hangjával, rájöttem, hogy kire emlékeztet: egy rossz színésznőre, aki élete legfontosabb alakítását próbálja nyújtani. Az én szememben csúnyán elbukta. Sehol egy könny, csak Allen ellen fordított szavak. Ezért érdemes végignézni a négy részt: mert gyakorlatilag egy látleletet ad arról, milyen egy manipulatív, nárcisztikus személyiség. Nem lepődnék meg, ha az alkotók is az áldozatai lennének, olyan ügyesen vezet meg mindenkit.

Az alkotók - két, egyébként Oscar-jelölt dokumentumfilmes - is felelősek azért, ami ebben a négy órában történik, mert feltehetően prekoncepcióval kezdték a forgatást, ami egy oknyomozó, két oldalt bemutató dokumentumfilm esetében nem szerencsés. De a legnagyobb Arany-Málnát Farrow-nak és a lányának adnám, akiknek végig nem tudom, hogy higgyek-e. És inkább nem hiszek. Sehol egy könny, viszont folyamatosak a sablonmondatok, mintha tudnák, mit kell mondani egy ilyen helyzetben. De ezek csak a szubjektív érzéseim, mindenki alakítsa ki magában, amit gondol.

Egy biztos: sem Mia Farrow, sem a dokumentumfilm nem tudta bebizonyítani nekem, hogy Woody Allen szexuálisan bántalmazta azt a hét éves gyereket, akivel kapcsolatban az elfogult film is csak annyit tud mondani és mutatni - Farrow mániákusan videózott a családban -, hogy Allen odavolt a kislányért,

reggelente együtt olvastak, sok időt töltött vele és rajongó apa volt. Majd hirtelen elkezdenek teljesen az ellenkezőjéről beszélni az interjúalanyok. A néző meg csak néz: akkor most mi van?

A vizuális bizonyítékok közt is van olyan, amit annak illusztrálására használtak, hogy Dylan traumatizált volt, csakhogy én inkább azt láttam, az anyára néz szomorúan, hiszen ő fényképezte... Az egyik videofelvételen, amit Mia készített, Dylan és Allen ülnek vidáman a vízparton, a kislány nevet, majd amikor észreveszi a kamerát, azaz az anyját, a tekintete elkomorul.

Komolyan azt gondolta Mia Farrow és a film alkotói, hogy ezt bekajáljuk?

Nem beszélve arról, mennyire árulkodóan, Allen megcsalási ügye után pattant ki a molesztálási ügy is. Szerintem nagyon jól tette Woody Allen, hogy nem nyilatkozott, mert nem tudott volna labdába rúgni Mia Farrow álszent vallomásai mellett. Holott tudjuk, komoly kártyalapok vannak az ő kezében is. Az első természetesen az, hogy a Dylanről Mia által készült videót a szakértők már az ügy elején nem tartották validnak, sőt, úgy értékelték, a gyermeket betaníthatták a vallomásra a videózás előtt.

Ebből a dokumentumfilm-szériából nem derül ki, mit csinált Woody Allen azon az augusztusi napon, vagy mit nem. A gyanúnk továbbra is ott lebeghet a levegőben egy-egy nyugtalanító részlet miatt. Az viszont biztos, hogy Mia Farrow egy olyan dokumentumfilmhez adta a nevét, az arcát, a mondatait, az igaz vagy igaznak vélt vallomását, ami nincs megalapozva. Vizuálisan sem, hiteles interjúalanyokkal sem. A barátnő nem ilyen interjúalany, egy rendőrnyomozó pl. az lenne.

Ha találkoznék Mia Farrow-val az életben, biztosan nekiszegezném a kérdést, miért a gyermekeit használta eszközül egy bosszúhadjáratban, ő, aki nem győzi hangsúlyozni végig, hogy mennyire odafigyelt a jóllétükre.

Akkor miért ültette le a kiskorú, tíz év körüli, és alatti gyermekeit egy asztal köré a megcsalási botrány kirobbanásakor és mesélte el nekik, hogy Woody meztelen, helytelen képeket készített az egyik nagykorú testvérükről? Ez nem traumatizálja a gyerekeket? Nem zavarja őket össze?

Ilyen információt egy egészségesen gondolkodó szülő nem közöl jó ideig, utána is óvatosan tálal, és nem használja a gyermekeit arra, hogy a felháborodásában támogassák. Ez egyszerűen nem gyermektéma. Én ezen a ponton háborodtam fel a legjobban. Mia Farrow ugyanis ezzel a manipulatív lépéssel komoly érzelmi hullámvasúton indította el a gyermekeit, kíméletlenül szembesítette őket egy kb. feldolgozhatatlan helyzettel.

Egyébként három gyermeke már nem él. Van köztük öngyilkos is, akár köze van Miához, akár nem. És számomra ez a motívum - és egy csomó más manipulatív cselekedete, melyekről ő maga tesz vallomást a kamera előtt - erkölcsileg egyenértékű bármilyen verbális bántalmazással. Mert egy gyermek - meg sok testvére - frusztrálása, folyamatos videózása 2 napon (!) keresztül - így készült Dylan állítólagos vallomásáról a felvétel - is bántalmazásnak tűnik, nem csak a "fogdosás". Sajnálom Dylan Farrow-t, akár fogdosták, akár nem, mert még mindig erről szól az élete. Ha belemanipulálták hét évesen a történteket, azért, ha nem tud meggyógyulni egy traumából, azért. És úgy látom, mindenképp áldozat - a dokumentumfilm pedig nem tudta megmutatni, melyik fél áldozata jobban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: