hirdetés

KULT

Véget ért az Alapítvány első évadja. Vajon beletört az Apple bicskája Asimov mesterművébe?

Ki lehet jelenteni: igazi minőségi sci-fit kaptunk az Apple-től. Nem világrengető, de tisztességes próbálkozás Asimov világának bemutatására.

Link másolása

hirdetés

Az első két részről korábban már írtunk, akkor nagy meglepetés volt számomra a jó ritmusú, átgondolt, szórakoztató sci-fi.

Sajnos a folytatás már hagyott némi kivetnivalót maga után, de nem nevezném bukásnak.

A harmadik résztől fogva a történet több szálon fut,

illetve sokat ugrunk az időben is. Igencsak elegánsan oldják meg az idő szemléltetését, melyet az uralkodó öregedésén keresztül mutatnak be a nézők számára. Mint már a korábbi kritikában is írtam, Cleon császárból több klón létezik egyszerre, egy idős, egy fénykorát élő felnőtt és egy fiatalabb, ennek köszönhetően a galaxist érintő problémákat több oldalról meg tudják vizsgálni, és ésszerűen tudnak dönthetnek. Az idő múlását így meg tudják mutatni a Cleonok öregedésén át, első két rész gyermek Cleon klónja lesz a későbbi részek felnőtt uralkodója.

Ez a töredezett történetmesélés leginkább a Vaják-sorozatra emlékeztet, ahol szintén úgy ugráltak az időben, hogy nem volt teljesen egyértelmű, milyen évet is írunk, de a végére kitisztultak a szálak, és a történeti síkok egybeértek.

hirdetés
A forgatókönyvet ügyesen megírták, szórakoztató, de mégis sokszor elgondolkodtat.

A tényleges akció ugyan kevés, de az Apple nem sajnálta a pénzt: a látványvilág még mindig elképesztően gyönyörű. A helyszínek, legyen az Terminus pusztasága, vagy Trenton városbolygója – mindegyik élő-lélegző környezet. A zene és a látvány is epikus magasságokban van. Ritkán tudok ilyet mondani, de a produkciós dizájnért felelős Rory Cheyne mesteri munkát végzett, minden népet könnyű megismerni, köszönhetően az egyedi kosztümöknek, a helyszínek elképesztően részletgazdagok, Trenton egyszerre undorító és ámulatba ejtő, míg Terminus Alapítvány települése annyira kietlen, hogy a néző legszívesebben látni se szeretné az ott játszódó részeket.

A sok pozitívum mellett azért lehet érezni David S. Goyer negatív hatásait is a sorozaton. Ő az Alapítvány sorozat alkotója, írója és egy rész rendezője is. Egy-egy epizód túlságosan elnyújtott és sokszor logikátlan döntéseket hoznak a karakterek, amelyek nem jellemzők rájuk, csak azért, hogy konfliktust generáljanak.

Az átívelő szál úgy érzem nagyon erőtlen:

Asimov könyveiben a cselekmény gyakran ugrott pár száz évet, itt is valami hasonlót akartak elérni Gaal és Salvor történetével, ahogy keresik egymást évszázadokon át. De ez a szál sajnos nem volt annyira érdekes, mint a hatalmas Galaktikus Birodalom bukása és az ahhoz vezető út.

A színészek terén szerencsére a Raych Fosst játszó Alfred Enoch a harmadik résztől nem szerepel, őt tartottam az első két rész leggyengébb casting döntésének. A legnagyobb név a szereplőgárdában talán Jared Harris, aki nem sokat tud mutatni színészi képességeiből, pedig Harris egy zseniális karakterszínész.

Akik viszont számomra kiemelkedőt alkottak, az Lee Pace és Terrence Mann a két idősebb Cleon szerepében.

Olyan elemi erővel játszák a kegyetlen, gonosz, de mégis néha igazságos uralkodót, hogy futkosott a hideg a hátamon tőlük. A Salvor Hardint játszó Leah Harvey ügyes, de nem kiemelkedő, valamint Lou Llobell sem váltja meg a világot, a részükről az iparosmunka jó kifejezés.

Az Alapítvány története alapvetően nem rossz, van benne kellő mennyiségű rejtély és akció, rengeteg monológ és politika. A rendezés ügyes, de mégis hiányérzetem van. Egy ekkora produkciótól, ami ennyi pénzből készült, ilyen látványvilág mellett, valahogy többre számítottam.

Maga a politikai rész és a birodalom bukásával kapcsolatos szcénák elképesztően izgalmasak,

eltörpül mellettük az Alapítvány Terminus bolygóján játszódó „túlélő játék”, vagy Gaal és Salvor Hardin személyes drámája. Pedig a sorozat ez utóbbinak ad igazán teret, ezek a részek sokszor voltak unalmasak.

Mindentől függetlenül jó szívvel tudom ajánlani az Apple új sorozatát, hiába vérzik több sebből, technikailag szinte hibátlan, kissé lassú, de mégis epikus, high concept sci-fi sorozat, amiből valljuk be, mostanában hiány van. Az új Star Trek-sorozatok inkább az akció-sci-fi zsánerét erősítik, mint az elgondolkodtató, lassú, tudományos fantasztikumét. Vannak komoly gondolatok, lehet, hogy lassan fejtik ki őket, de az Alapítványban van potenciál.

Alig várom a következő évadokat, hogy lássam a Birodalom bukását

és az Alapítvány felemelkedését. A sorozat teljes első évadja, magyar felirattal elérhető az Apple TV+ kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Tovább bonyolódik a Vígszínház-ügy: Wunderlich József elnézést kért a posztjai miatt

A színész most már azt mondja, hibázott, amikor kritizálta a színházat és Rudolf Péter igazgatót.

Link másolása

hirdetés

Ahogyan mi is írtunk róla, Wunderlich József csütörtök hajnalban tett közzé egy Facebook-bejegyzést, ami hamar nagy port kavart. A színész ebben arról írt, hogy a társulat többi tagjával együtt kiszolgáltatottnak érzik magukat, félnek és hallgatnak, miközben a színház nem törődik – a koronavírus járvány miatt veszélybe került – egészségük miatt. Nincsenek tesztek, nem használnak védőmaszkot, eközben pedig ellenőrzés nélkül fogadják a külsős szereplőket.

A poszt még nagyobb feltűnést keltett, miután a szerzője törölte vagy nem nyilvánosra állította.

Ezután pedig még egy bejegyzést közzétett: ebben azt részletezte, hogy az egyik kolléganőjét hogyan alázta meg a rendező, miután az elutasította, hogy Csehov Sirályának kedvéért meztelenre vetkőzzön a színpadon. Ebben az írásban számonkérte a színház vezetését is, amiért nem léptek fel ez ellen. Nem sokkal később ez a poszt is eltűnt.

Idő közben a színház igazgatója, Rudolf Péter is reagált a posztokra. A Telexnek azt mondta, hogy döbbenten olvasta Wunderlich írását, amit ő puszta pánikkeltésnek gondol, hiszen a színházban betartják a járványügyi protokollt. Az igazgató a színésznő ügyében a HVG-nek nyilatkozott, és elmondta: „a próbafolyamat során világossá vált, hogy a rendezőnek olyan határozott víziója van erről a szerepről, amiben nem tudtak kompromisszumra jutni a művésznővel”.

Mindezek után elérkeztünk a pénteki naphoz, amikor Wunderlich újabb posztot tett közzé – szúrta ki a Telex.

Hibáztam, amikor a színházat kritizáló mondataimat megosztottam a facebook-on.

Sajnálom, hogy így történt.

hirdetés

Végtelenül kétségbe voltam esve.

Elnézést kérek a színháztól.

Elnézést kérek Rudolf Pétertől.

Elnézést kérek az egész társulattól.

Ne haragudjatok.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Sír, nevet, belehal – Andrew Garfieldnak már oda is adtuk az Oscart a Tick, Tick… Boom!-ért

A színész olyasmit művel a tragikusan fiatalon elhunyt zseni szerepében, amit csak a legnagyobbak tudnak. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A Netflixen látható ez a remekmű, amit nem véletlenül hívok így, és őszintén remélem, hogy jobban megtalálja majd kultikus helyét, mint az életrajzi film főszereplője és művei a saját életében. Jonathan Larssonnak ugyanis nem sok idő adatott, erre utal a film címe is, mely egyik musicalének címe: magyarul anno Robbanás előtt címmel mutatták be itthon színházban. Vagyis a Tick, Tick… Boom! azt az időszakot mutatja be, mielőtt Larson karrierje hatalmasat villanva berobbant volna, egészen pontosan a halála előtti időszakot.

Most ironizálhatnánk Larson stílusához illően: pontosan melyik időszakot is? Hiszen az ember halála előtti időszaka az nem más, mint az élete. Ha ebből a roppantul pesszimistán egzisztencialista szemszögből nézzük. Tehát pontosítok:

azt az időszakot látjuk, amikor Larson épp hamarosan betölti a harmincat, azt gondolja, még semmit nem tett le az asztalra, ő egy senki és az óra csak ketyeg. Sajnos utóbbit jól érezte.

Lássuk, mi ebből az igazság: a számára legfontosabb musicalje, amit ezidőtájt 8 éve írt, épp még mindig nem készült el - de most ennek a csodás filmnek a score-ját, azaz filmzenéjét adja, és egyszerűen fantasztikus, semmi korábbihoz nem hasonlítható. De Larson hírnévre vágyott, sikerre, arra, hogy megmutathassa az embereknek, érti és látja őket.

Ilyen katartikus filmélményben ritkán van része az embernek, én is így éltem meg a Tick, Tick... Boom!-ot, ami nagyrészt köszönhető az egy ideje musicalfan berkekben már übernépszerű Lin-Manuel Miranda rendezőnek, akinek szintén ez az első filmje, ahhoz képest meg pláne le a kalappal előtte. És Andrew Garfield alakításának, akit ha kivennénk a filmből és egy középszerűen jó alakítást tennénk be helyette, egy remek kísérletként látnánk talán.

hirdetés
Mert nemcsak Miranda profi rendezése és egyedi univerzuma teszi nagyszerűvé a filmet, hanem, nekem, színészmániásnak különösen, Andrew Garfield játéka, aki maga Jonathan Larson.

Mindezt úgy éreztem, hogy korábban fogalmam sem volt róla, ki az a Jonathan Larson, csak rémlett, hogy volt egy menő musical, a Rent, de a nevét nem ismertem.

A The Social Network óta vártam, hogy Andrew Garfield kapjon egyszer egy olyan drámai szerepet, amiben minden színét és tehetségét meg tudja mutatni. Garfield egy olyan zsenit ábrázol teljesen lemeztelenedve, aki

szerethető és sajnálatra méltó egyszerre, és minden színészi pillanatával, a karakter művészi állomásainak és komoly alkotói válság-epizódjainak drámájával együtt szó szerint életre kel.

A többi szereplőre csaknem nem is maradt annyi muníció, mint Larsonéra, aki Garfield és a forgatókönyv által beránt minket egy géniusz világába, aki rohan, siet, mert mintha érezné, hogy közel a vég. Hidegrázás belegondolni, hogy a Rent első színpadra kerülésének estéjén jött el érte a halál.

Garfield táncol, énekel, sír, nevet, ahogy Larsson és ahogy a legnagyobb előadók teszik és tették, és megértjük általa és a film által, milyen az, amikor valakinek fontosabb az életénél az, hogy adjon, és hogy alkosson. Annyival fontosabb, és talán Larson utólag megbánta ezt, hogy miközben egyszerre ezerrel él, pillanatokra el is dobja magától az életet, a magánéletet, és olyankor csak ő van és a kotta, meg a zongora. Szó szerint meghal a művészetért (szerencsére ezt a film nem propagálja, nem érezzük, hogy ez menő lenne, csak a szenvedését). Ráadásul nem az öncélúért, hanem a nyolcvanas években, az AIDS tragikus fellobbanási korszakában alkotott és komoly ébresztő-harsonát fújt a társadalomnak. Remélem, magában mindenki megköszöni majd az alkotóknak a vége főcím alatt, hogy készítettek egy filmet erről a kivételes emberről és tehetségről, mert így posztumusz még jobban megismerheti a világ.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Így lesz vérszomjas démonná Lady Gaga Patrizia Reggianiként a Gucci-házban

Ridley Scott filmjének legnagyobb bravúrja a két színész alakítása, Adam Driver újra kaméleonként változik át Maurizio Guccivá.

Link másolása

hirdetés

Guccinénak először bejött az élet, aztán nagyon nem, jut az ember eszébe keserűen mosolyogva ezen a bizarr, valós események inspirálta drámán, miután felállt a székéből a moziban. Nem fogok spoilerezni arról, hogy egészen pontosan hogyan halt meg Maurizio Gucci (Adam Driver), de egyetlen kattintással felkutatható, miként lett a pénzéhség, a hatalomvágy, az egó és a családi ellenségeskedések áldozata viszonylag fiatalon ez az ember, aki még az utolsó tartópillére volt a Gucci-családból a Gucci márkának.

Hogy a Gucci miként vált a világ egyik legismertebb luxus-divatmárkájává és a brand története mögött milyen drámák húzódnak, eddig nem biztos, hogy tudtuk, Ridley Scott pedig ennek eredt utána, miközben egyértelműen az emberi természet visszásságait kutatta. És itt abból van elég bőven.

A két főszereplő, Patrizia Reggiani (Lady Gaga) és Maurizio Gucci, a neves és vagyonos Gucci-család sarjának találkozása igazi sikertörténetbe torkollt, csak épp nem a közös sikertörténetükébe. Pedig ígéretesen indult a kapcsolat: szenvedélyes szerelemként, melynek egyik résztvevője azonban naiv és introvertált (a férfi), a másik azonban a kezdetektől számító és sikeréhes volt.

Ebből rendszerint akkor alakul biztos kapcsolat, ha az egyik hajlandó alárendelni magát a másiknak - egy ideig így is alakult, Driver karakterének azonban voltak olyan emberi alapértékei, amik miatt egy idő után észrevette, hogy feleségéből hogyan válik kontrollmániás, a másikat birtokolni akaró pénzéhes démon, akinek soha nem elég semmi.

Az épp reneszánszát élő Ridley Scott rendező előző filmje intellektuálisan ugyan csavarosabb észjárású volt, mint ez, A Gucci-ház azonban pszichológiáját nézve pontos. Szépen, alaposan ábrázolja az emberek egymás melletti és egymáshoz képesti változását az évek, évtizedek során, és a személyiség torzulását is.

hirdetés
Gaga figurája van a fókuszban az utóbbi szempontból: nárcizmusa és etikai korlátainak megrendülése úgy lesz egyre erősebb az idővel, ahogy egyre inkább az lesz a rögeszméje, ha összefognak a férfival, együtt mindent elérhetnek.

Csakhogy ez a férfi nemcsak az anyagi világ iránt vonzódott, így egyiküknek egyszer csak sok lett az egyik, míg másikuknak kevés a másik, ahogy az lenni szokott. Ennek a lélektani folyamatnak a precíz bemutatásában - melyben nemcsak a rendező és az író, hanem a remek színészek is benne vannak erősen - komoly teljesítmény A Gucci-ház.

Bár kicsit hosszú, épp a két óránál éreztem, hogy már mocorognék a székben, mégis lebilincselő a történet. A film másik aspektusa ugyanis az, hogy a Gucci-ház családjának története olyan, mint egy szappanoperába oltott színmű. Van benne ármány, szerelem, őrület - Gaga fantasztikusan hozza a valóságtól egyre eltávolodó, monomániás asszonyt -, apa-fiú krízis, másik országba menekülés.

De a legjobb mégis a két színész: Adam Driver már megint teljesen "megfeledkezett" önmagáról, és egy olyan, ügyefogyottból nagy formátumú személyiséggé váló nemesi vérű figurát hoz, amit még soha, úgy, hogy az elején meg sem találjuk benne magát Drivert.

Ezt a fajta kaméleonságot nagyon kevés színész tudja, akárcsak Jared Leto, akit majd csak keresni kell, ha nem figyelünk, nem találjuk a filmben. Jeremy Irons és Al Pacino pedig szépen simulnak az öregek szerepébe, akárcsak Salma Hayek a megkérdőjelezhető értékrendű médiuméba, akinek kiemelt szerep jut a végső tragédiában (amúgy érdekes hasonlóság sejlik fel a Versace-gyilkosság és a Gucci-merénylet között). Ridley Scott ezúttal arról mesélt nagyon szórakoztatóan és elemzően, mi lesz, ha elkap a gépszíj, ha gazdag vagy, nincs megállás, és megáll az ész. Hát ez.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Találd ki, ki lép fel jövőre a Művészetek Völgyében!

Játékos videóval állt elő a fesztivál, a helyes megfejtők közül egyvalaki ötnapos páros bérletet nyerhet.

Link másolása

hirdetés

A Művészetek Völgye egy karácsonyi hangulatú, játékos videóval jelentette be 2022 első fellépőit, amelyben Lábas Viki, a Margaret Island énekesnője, Fekete Giorgio, a Carson Coma énekese, Palágyi Máté, a Bohemian Betyars hegedűs-énekese és Bodor Áron, az Esti Kornél frontembere activityznek. Az egyik feladvány megfejtése azonban a közönségre vár!

A fesztivál szervezői a Facebookon osztották meg karácsonyi videójukat, amelyben kreatív módon jelentik be jövő évi fellépőiket. A videóban a zenészek egymás zenekarának nevét húzzák ki Acitvityben: megtudhatjuk, hogyan néz ki a Margaret Island, az Esti Kornél, a Bohemian Betyars és a Carson Coma elmutogatva, lerajzolva vagy éppen körülírva.

Ők ugyanis már biztosan fellépnek 2022. július 22. és 31. között a Panoráma Színpadon. Az ötödik zenekar megfejtése azonban a közönségre vár, a helyes megfejtők közül egyvalaki ötnapos páros bérletet nyerhet.

A fesztivál karácsonyi akciójában most kedvezményesen szerezhetők be a jövő évi fesztiválbérletek is, amelyek mellé a zenekarok és a Völgy szuvenírjei közül lehet ajándékot választani a fa alá.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: