KULT
A Rovatból

Véget ért az Alapítvány első évadja. Vajon beletört az Apple bicskája Asimov mesterművébe?

Ki lehet jelenteni: igazi minőségi sci-fit kaptunk az Apple-től. Nem világrengető, de tisztességes próbálkozás Asimov világának bemutatására.

Link másolása

Az első két részről korábban már írtunk, akkor nagy meglepetés volt számomra a jó ritmusú, átgondolt, szórakoztató sci-fi.

Sajnos a folytatás már hagyott némi kivetnivalót maga után, de nem nevezném bukásnak.

A harmadik résztől fogva a történet több szálon fut,

illetve sokat ugrunk az időben is. Igencsak elegánsan oldják meg az idő szemléltetését, melyet az uralkodó öregedésén keresztül mutatnak be a nézők számára. Mint már a korábbi kritikában is írtam, Cleon császárból több klón létezik egyszerre, egy idős, egy fénykorát élő felnőtt és egy fiatalabb, ennek köszönhetően a galaxist érintő problémákat több oldalról meg tudják vizsgálni, és ésszerűen tudnak dönthetnek. Az idő múlását így meg tudják mutatni a Cleonok öregedésén át, első két rész gyermek Cleon klónja lesz a későbbi részek felnőtt uralkodója.

Ez a töredezett történetmesélés leginkább a Vaják-sorozatra emlékeztet, ahol szintén úgy ugráltak az időben, hogy nem volt teljesen egyértelmű, milyen évet is írunk, de a végére kitisztultak a szálak, és a történeti síkok egybeértek.

A forgatókönyvet ügyesen megírták, szórakoztató, de mégis sokszor elgondolkodtat.

A tényleges akció ugyan kevés, de az Apple nem sajnálta a pénzt: a látványvilág még mindig elképesztően gyönyörű. A helyszínek, legyen az Terminus pusztasága, vagy Trenton városbolygója – mindegyik élő-lélegző környezet. A zene és a látvány is epikus magasságokban van. Ritkán tudok ilyet mondani, de a produkciós dizájnért felelős Rory Cheyne mesteri munkát végzett, minden népet könnyű megismerni, köszönhetően az egyedi kosztümöknek, a helyszínek elképesztően részletgazdagok, Trenton egyszerre undorító és ámulatba ejtő, míg Terminus Alapítvány települése annyira kietlen, hogy a néző legszívesebben látni se szeretné az ott játszódó részeket.

A sok pozitívum mellett azért lehet érezni David S. Goyer negatív hatásait is a sorozaton. Ő az Alapítvány sorozat alkotója, írója és egy rész rendezője is. Egy-egy epizód túlságosan elnyújtott és sokszor logikátlan döntéseket hoznak a karakterek, amelyek nem jellemzők rájuk, csak azért, hogy konfliktust generáljanak.

Az átívelő szál úgy érzem nagyon erőtlen:

Asimov könyveiben a cselekmény gyakran ugrott pár száz évet, itt is valami hasonlót akartak elérni Gaal és Salvor történetével, ahogy keresik egymást évszázadokon át. De ez a szál sajnos nem volt annyira érdekes, mint a hatalmas Galaktikus Birodalom bukása és az ahhoz vezető út.

A színészek terén szerencsére a Raych Fosst játszó Alfred Enoch a harmadik résztől nem szerepel, őt tartottam az első két rész leggyengébb casting döntésének. A legnagyobb név a szereplőgárdában talán Jared Harris, aki nem sokat tud mutatni színészi képességeiből, pedig Harris egy zseniális karakterszínész.

Akik viszont számomra kiemelkedőt alkottak, az Lee Pace és Terrence Mann a két idősebb Cleon szerepében.

Olyan elemi erővel játszák a kegyetlen, gonosz, de mégis néha igazságos uralkodót, hogy futkosott a hideg a hátamon tőlük. A Salvor Hardint játszó Leah Harvey ügyes, de nem kiemelkedő, valamint Lou Llobell sem váltja meg a világot, a részükről az iparosmunka jó kifejezés.

Az Alapítvány története alapvetően nem rossz, van benne kellő mennyiségű rejtély és akció, rengeteg monológ és politika. A rendezés ügyes, de mégis hiányérzetem van. Egy ekkora produkciótól, ami ennyi pénzből készült, ilyen látványvilág mellett, valahogy többre számítottam.

Maga a politikai rész és a birodalom bukásával kapcsolatos szcénák elképesztően izgalmasak,

eltörpül mellettük az Alapítvány Terminus bolygóján játszódó „túlélő játék”, vagy Gaal és Salvor Hardin személyes drámája. Pedig a sorozat ez utóbbinak ad igazán teret, ezek a részek sokszor voltak unalmasak.

Mindentől függetlenül jó szívvel tudom ajánlani az Apple új sorozatát, hiába vérzik több sebből, technikailag szinte hibátlan, kissé lassú, de mégis epikus, high concept sci-fi sorozat, amiből valljuk be, mostanában hiány van. Az új Star Trek-sorozatok inkább az akció-sci-fi zsánerét erősítik, mint az elgondolkodtató, lassú, tudományos fantasztikumét. Vannak komoly gondolatok, lehet, hogy lassan fejtik ki őket, de az Alapítványban van potenciál.

Alig várom a következő évadokat, hogy lássam a Birodalom bukását

és az Alapítvány felemelkedését. A sorozat teljes első évadja, magyar felirattal elérhető az Apple TV+ kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: