Vecsei H. Miklós: A zenészek között kevesebb acsarkodást és ármányt látok, mint a színházi világban

Vecsei H. Miklóst a legtöbben színészként ismerik, de az utóbbi időben egyre több zenei projektben is részt vesz. Az ő nevéhez fűződik továbbá a POKET zsebkönyvek megálmodása, amivel az olvasás népszerűsítése mellett kezdetek óta a közösségépítés is célja. A Művészetek Völgyében idén másodjára várja a látogatókat a POKET Udvar, ahol 10 napon át a zene és az irodalom találkozása köré szerveződnek a programok. Ennek apropóján beszélgettünk.

– Elég kevés interjút adsz, ez is tervben volt már tavaly ilyenkor, de végül csak most jött össze hosszas szervezés után. Van valami konkrét oka?

– Ha tudom, elkerülöm az ilyen helyzeteket. Néha munkaköri kötelesség és akkor nem tudok mit csinálni, mint például most, miután többször megkértek a Művészetek Völgye szervezői.

– Kifejtenéd kicsit, hogy miért?

– Elég sok dologból áll össze, mind magánéletileg, mind szakmailag. Először is, halálosan unom a mondataimat, meg en bloc az egész világ mondatait. Az összes hírt, műsort, politikust, satöbbi.

Ha ma visszaolvasom régi interjúimat, gyakran nem értek egyet azzal, amit akkor mondtam. Amit kellett, kimondták és leírták az előző kétezer évben, már nagyon régen tettekre lenne szükség, elsősorban mindenkinek a saját háza táján. El kell fogadnunk, hogy ahányan vagyunk, annyi valóságot érzékelünk, és ezt nem szabadna ütköztetni, hanem rá kell csodálkozni a többiekére. És itt dönthetünk, hogy acsarkodunk, vagy a párbeszédet válasszuk a megértés reményében. Ahogy József Attila írja, „ahány igazság, annyi szeretet.” Ezzel el lehet bíbelődni egy életen át csendben.

És itt jön képbe a többi tényező. Két évvel ezelőtt még azt hittem, hogy az emberek alapvetően egyformák. Hogy ha mindenkiben bízom, akkor majd nem csalódok magamban, ami a legpokolibb érzés. Csalódni magunkban. Színiiskolát vezettem, főszerepeket játszottam, dübörgött a POKET, mindenkivel jóban voltam, idillikus volt az élet, de egyszer csak megállt előttem, akit a világon a legjobban szeretek, és mondott egy mondatot, ami nagyon megijesztett. Gyerekkorom sötét időszakából ismerős, akkor még érthetetlen mondat volt ez. Elkezdtem nyomozni, és kiderült, hogy emberi gyengeségeim nem csak hibák, hanem egy viszonylag kellemetlen lelki betegség tünetegyüttese. Ezzel a helyzettel harcolok, és igyekszem magam köré gyűjteni azokat, akik mernek és tudnak a tükreim lenni, hogy kívülről is láthassam magamat és a cselekedeteimet.

Tavasszal pedig kiköltöztem az agglomerációba egy kis házikóba, próbálkozom a veteményes fogalmával is. Röviden ezekért nem látom értelmét, hogy én most interjút adjak bármiről.

Fotó: Kerekes Péter

– Több produkcióban kacsintgatsz a könnyűzene felé, van közös ested Beck Zolival és Szabó Balázzsal is. A Dalfutárban pedig elárultad, hogy sok magyar alternatív zenét hallgatsz. Nem gondolkodtál rajta annak idején, hogy színész helyett inkább zenész legyen belőled?

– Nem, mivel apukám nagyon sokat gitározott gyerekkoromban, nekem pedig ez a húgaimmal ellentétben valamiért nem tetszett. Ráadásul, ha énekeltem a Zsolti a békát, akkor meg kinevettek, szóval fel sem merült a zenei pálya lehetősége. A színművészetin aztán nagyon megszerettem az éneklést, az egyik legfontosabb dologgá vált az életemben, abszolút flow élmény, a gitártudás terén pedig igyekszem behozni a lemaradásomat. Összefüggésben van ez is a szavak szavatossági idejével, hogy elkezdtem tolódni a színház és a zene határterülete felé. Évek óta komolyan foglalkoztat a tudatalatti megközelítése, mozgásba hozása, valamint a ráción túli dimenziók megnyitása színpadon.

A zene egymagában tudja hordozni azt, amit a színház. És van egy félelmetes aspektusa számomra, mégpedig, hogy a zeneszerző tudja, mi az az érzés, amiből a zenéje születik, és tudja, hogy milyen cselekedet következik belőle. Én viszont, aki hallgatom, beleesek abba az állapotba, amiben a zeneszerző volt, de nem tudom, hogy ez miért történik, és még annyira sem tudom, hogy mi következik belőle. Fent hagy a levegőben, ott érzem, hogy tennem kell valamit, de nem tudom, hogy mit. Az állapotomnak úgymond nincs értelme, és ez félelmetes és gyönyörű. Ezért sem szabadna a zenét megalázni, háttérként használni. Mintha valaki élete legfontosabb történetét mesélné el, de mi nem figyelünk rá. Ebből persze az is következik, hogy érdemes-e olyan zenét csinálni, ami nem a legfontosabbról akar beszélni, és ebbe persze beletartozhat akár az üresség és a nihil is.

Fotó: Boltresz Attila

Fotó: Fejér János

– Ezek szerint nem hiszel már úgy a színházban, mint korábban?

– A színházat a legelemibb helynek éreztem arra, hogy reflektáljon a világra. Úgy éreztem, hogy a katarzis elkerülhetetlenül üti bele az emberek szívébe azokat a szavakat, amiket a Facebookon olvasva egy perc alatt elfelejtünk. Hogy nem az agyunk, hanem a szívünk fogja fel a dolgokat. Hogy ott csend van, hogy ott együtt lélegzünk és nevetünk, hogy a színészek egymásra figyelnek. Emberek figyelnek egymásra, milyen szép. De ennek mind alapfeltétele a jelenidő és a jelenlét.

Emiatt is próbálok olyan helyzetekbe csatlakozni, amelyek szavakon túliak. A színházat ugyanakkor nem mint egy intézményt, hanem mint egy életformát képzelem el. Amiben az utolsó utáni pillanatig is meg kell értenem a másikat, amiben nincsenek jók és rosszak, és egy betonúton kinövő fűcsomó fontosabb tud lenni, mint egy EU-csatlakozás. Talán önzőnek hathat ez a világlátás, de én ebben vagyok önazonos. Közel harminc év kellett, hogy az merjek lenni, aki vagyok. Ezek ijesztően egyszerű és szinte lehetetlen döntések.

Fotó: Kerekes Péter

– Mit adnak neked a zenés szereplések a színjátszáshoz képest?

– A színházi szerepléseimkor reggel már a szerepemmel kelek. Izgulok és az egész világom a szerepemmé zsugorodik össze. Nehéz összehasonlítani, de ezzel szemben a zenei fellépések sokkal szabadabbak és lazábbak. A cél persze, mindkettő esetében ugyanaz: a megérkezés. Ami a szakmákat illeti, a zenészek között kevesebb acsarkodást és ármányt látok, mint a színházi világban. Nem veszik magukat annyira komolyan, mint mi. Ez nekem remek terep ahhoz, hogy kiszakadjak a színházi buborék kettéosztottságából, ami mindig nagyon feszélyezett. A Vígszínházból is többek között amiatt jöttem el Marton László mesterem halála után, hogy szabadúszó lehessek és ne kelljen részt vennem az állandó harcokban. A zenészektől hihetetlen szabadságot, pozitivizmust, élni akarást tanultam, ezért is örülök, hogy némileg váratlanul, de beszakadhattam ebbe a közegbe.

– A POKET mozgalom jövőre lesz öt éves. Mi az eddigi mérlege?

– Bár a POKET első ránézésre olvasásnépszerűsítő projektnek tűnik, valójában sokkal inkább a közösségépítés a célja. Amikor A Pál utcai fiúk musicalt csináltuk, eleinte nem hittük, hogy sikeres lesz, mégis viszonylag rövid idő alatt több millió embert mozgatott meg. Ezután kezdtünk el gondolkodni azon, vajon mi a könnyező siker titka.

Ezeket az embereket szeretném megszólítani, akiknek már elegük van a kettéosztottságból, és szeretnének humanista értékek mentén új közösségeket építeni. Ehhez persze hinni kell abban, hogy lehetséges párbeszédet folytatni a politikán felülemelkedve, és egészen kis magokból is kinőhet valami nagyszabású dolog. A POKET nagyjából 40-50 ezres követőtáborára szerintem igazak a fentiek. Azt remélem, hogy akinek POKET van a zsebében, annak mindig eszébe jutnak ezek az alapelvek, ahányszor a kezébe veszi a kötetet. Nem véletlen, hogy az utóbbi nagyjából két évben minden könyv végén szerepel egy hitvallás is, aminek nagyjából ez a lényege.

– Mennyire veszel részt a könyvek szerkesztésében, a témák kitalálásában?

– Abszolút aktív vagyok, de szerencsére van egy szuper csapat körülöttem, hét ember, akik ezzel foglalkoznak. Velük együtt próbáljuk víz fölött tartani a POKET-et, attól függően, ki mennyi időt tud épp aktuálisan rászánni. Horváth Pannát emelném ki, aki egy személyben ezerszívű motorja a projektnek. Nem egyszerű feladat, de mindenki szerelemprojektként fogja fel, ráadásul nagyon sok erőt ad az is, hogy látjuk, mennyien szeretik és várják a köteteket. Szerencsére sokan érzik a szakmában is, hogy ez egy objektív és egymásról szóló kezdeményezés, ezért is örülünk neki nagyon, hogy Grecsó Krisztián és Beck Zoli, ha kérjük, ha nem, ott atyáskodnak a minőségünk és döntéseink fölött. Ez jó érzés.

– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?

– Először pont ifj. Vidnyánszky Attilával voltam 2010-ben, abban az évben, amikor felvettek bennünket a Színművészetire.

Ez az egyik első közös emlékem Attilával, egyúttal a Völgyről is. Azóta majdnem minden évben ott voltam, a fellépéseim után mindig igyekeztem maradni is kicsit, hogy legyen időm szétnézni. Az Ördögkatlan mellett ez a másik kedvenc fesztiválom, ahol leginkább otthon tudom magam érezni.

– Tavaly volt először POKET Udvar Vigántpetenden. Hogy állt össze a fejedben a 10 nap programja?

– Sok alternatív zenészt ismerek, aki érdeklődik az irodalom iránt, ezért sejtettem, hogy a két műfaj keresztezéséből össze lehet majd rakni a programot. A POKET csapat csinált napközben kvízeket, majdnem minden este volt egy színházi előadás és egy koncert, voltaképpen csak a dátumokat kellett egyeztetni. Szerencsére annyira erős a magyar líra és irodalom a nemzetközi átlaghoz képest, hogy ha az ember csak fél lábbal van a szakmában, akkor is könnyen megismer olyan alkotókat, akikkel egy irányba néz. Örülök, hogy össze tudtam hozni ezeket a barátokat egy udvar keretében.

– Milyen saját fellépéseid lesznek idén és mit emelnél még ki a programból?

– Senkit nem szeretnék kiemelni, gyakorlatilag az összes fellépőt felsorolhatnám. Beck Zolitól Szabó T. Annáig, Kollár-Klemencz Lászlótól Szabó Balázsig, Grecsó Krisztiántól Závada Petiig, Kemény Zsófitól Agócs Marciig, a Platon Karataevtől a Freeszfe-sekig csupa olyan ember jön, akik mindannyian nagyon fontos gondolkodók és alkotók számomra. Én több beszélgetést vezetek majd, visszük a Csoóri Sándor-estünket, amit Kiss Flórával és Mihalik Ábellel készítettünk, valamint a Magyar Írószövetség udvarában is részt veszek majd egy koreai irodalomról szóló előadáson.

– Mik a terveid a nyár további részére, illetve őszre?

– Már a fesztivállal párhuzamosan elkezdem forgatni a Semmelweis Ignácról szóló filmet, ezért külön most valószínűleg nem tudok fesztiválozni, ami időt lent töltök, azt a POKET udvarban töltöm majd. Október közepéig tart a forgatás, addig semmi mást nem vállalok, egy szeptemberi József Attila-estet leszámítva, amit a veszprémi Margit-romoknál játszom majd Balla Gergővel. Október második felében a már említett alkotócsapattal szeretnék egy hosszabb elvonulást, aminek keretében összerakjuk a következő műsorunkat. Pilinszky lesz a téma. Emellett Ratkóczi Huba barátommal elkezdünk összerakni egy Cseh Tamás-Bereményi-Csengey Dénes–estet, igencsak tudunk azonosulni velük. Végezetül pedig ifj. Vidnyánszky Attilával csináljuk a Pesti Színházban az Egy szerelem három éjszakája című darabot, ezek lesznek még az őszi munkák.

Már tényleg csak olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, ami a szívem közepéig megmozgat, és szeretném harminc év után a fókuszt áttenni magamról a testvéreimre. Itt az ideje.