"Vannak pillanatok, amikor az ember erkölcsi érzéke közbeszól" – találkozás Cyril Gély-vel, a Diplomácia szerzőjével

Az 51 éves író munkássága nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Az utolsó éjszaka Párizsban címmel vetítették nálunk is az e darabjából készült Volker Schlöndroff-filmet, továbbá ő írta az első franciaországi fekete bohócról írt Csokoládé című film forgatókönyvét, és egy másik színművéből készült A másik Dumas, Gérard Depardieuvel a főszerepben. Gély nagy elismeréssel beszélt a Diplomácia budapesti előadásáról. Nemcsak a két főszereplő, Alföldi Róbert és a darabot egyúttal rendező Sztarenki Pál alakítása tetszett neki, hanem külön élményt jelentett számára, hogy a mennyire jól kihasználták a Szalon színpadának és nézőterének testközeliségét és így még jobban átjött a dráma minden feszültsége, mint egy nagyobb színházban. Ezután épp e nézőtéren ülve beszélgettünk a Diplomácia születéséről és máig érvényes kérdésfelvetéseiről.

- Hogyan talált rá erre a témára?

- 2001. szeptember 11 adta hozzá az első ihletet. Akkor az egész világ a tévé előtt ült, láttuk, ahogyan összedőltek a New York-i ikertornyok, és ezt valamennyien traumaként éltük át. Én úgy éreztem: hihetetlen, hogy 2001-ben még mindig el lehet pusztítani egy várost. Mintha régmúlt idők jöttek volna vissza.

Aztán belegondoltam, hogy bizony, ilyesmi bármikor megeshet. Gondoljunk csak napjainkban Aleppóra, Jemenre, vagy a világ más tájaira, ahol láthatóan minden ép ésszel felfogható indok nélkül romba döntenek városokat.

Azon gondolkodtam, hogyan lehetne beszélni erről a témáról. Körülbelül egy évvel később került a kezembe Dominique La Pierre és Larry Collins híres könyve, a Párizs ég?, amely napról napra követi Párizs felszabadításának két hetét 1944 augusztusában. Ebben is szerepel Dietrich von Choltitz tábornok, Párizs városparancsnokának találkozása Raoul Nordling svéd főkonzullal, akit a René Clément rendezte filmváltozatban Orson Welles alakított.

Choltitz alig három hete tartózkodott Párizsban, és azt az őrült parancsot kapta, hogy robbantsa fel ezt a csodálatos várost.

Hitler azért vezényelte őt ide, mert megbízott benne, mivel korábban már lerombolta Szevasztopolt és Rotterdamot is. Engem az érdekelt, hogy azon a napon, 1944. augusztus 25-én miért tagadta meg a parancsot. Ennek bemutatására a legjobb volt a tábornokot szembeállítani egy diplomatával.

- Volt-e valamilyen hiteles dokumentációja erről a találkozóról, vagy pedig a dialógusok csupán a képzelet szülöttei?

- Choltitz önéletrajzából kiderül, hogy e két hét alatt 4-5 alkalommal találkozott Nordlinggal, aki egész életét Párizsban élte le. E találkozások során a diplomata elsősorban arról akarta meggyőzni, hogy a Párizs melletti Fresnes-ben őrzött mintegy 3000 politikai foglyot ne deportálják Dachauba. Ebbe Choltitz végül beleegyezett. De sem az ő, sem Nordling memoárjában nincsen szó arról, hogy Párizs felrobbantásának tervéről beszéltek volna. Lehet, hogy soha nem került szóba közöttük, én viszont abból indultam ki, hogy „mi lett volna, ha…?” Tehát innentől kezdve az egészet csak kitaláltam, mint ahogyan nem létezik a Hotel Meurice titkos lépcsője sem, amelyen Nordling bejut Choltitzhoz. Erre az elemre a színpadi hatás miatt volt szükség, hogy Choltitz váratlanul találja magát szembe a diplomatával.

- Innentől kegyetlen pszichológiai játék folyik közöttük. Nordling először észérvekkel próbálja meggyőzni a tábornokot, aztán jön a dráma kulcsjelenete: a diplomata felidézi Ábrahám és Izsák történetét. Ekkor tudjuk meg, hogy Choltitz-ot családja megölésével fenyegetik, ha megtagadja a parancsot.

- A „Sippenhaft”-törvény, mely szerint az egész család felel egyik tagjának bűnéért, valóban létezett. Történetünk egy hónappal azután játszódik, hogy merényletet kíséreltek meg Hitler ellen, aki ezután vezette be ezt a törvényt. Choltitz is válaszút elé kerül: vagy lerombolja Párizst és családja megmenekül, vagy megadja magát, és feleségét, három gyermekét deportálják vagy kivégzik. Ugyanez vonatkozott akkoriban valamennyi német tisztre. És máris felmerül a kérdés: mit tennék én Choltitz helyében?

- A hatalom parancsa és az erkölcsi parancs közötti konfliktus már az ókori irodalomban is megjelent. És napjainkban is gyakran kerülünk e két tűz közé, háborúban és háborún kívül is.

- Erről szól valójában a darab, mivel tudjuk, hogy Párizst nem robbantották fel. Egyfelől az izgatott, hogy Nordling milyen fegyvereket vet be, hogy meggyőzze Choltitzot: adja meg magát, másfelől pedig az, hogy hol az a határ, ameddig végre lehet hajtani egy parancsot.

Még ma is akadnak, akik azzal próbálnak védekezni, hogy „parancsot teljesítettem”. De vannak pillanatok, amikor az ember erkölcsi érzéke közbeszól, és szembe kell szállni egy akarattal, ami nem az övé.

- Ön szerint olyan városok, mint Párizs, Róma vagy Firenze annak is köszönhették megmenekülésüket a II. világháború idején, mert tisztelték történelmi-kulturális örökségüket?

- Rómát és Firenzét Mussolini náci szövetsége mentette meg, Párizs pedig több mint négy éven át német megszállás alatt volt, és legalább 3000 német tartózkodott itt. A nagy pusztítások inkább ott következtek be, ahol nem volt tartós vagy semmilyen megszállás. Ezért szenvedett el súlyos károkat például London vagy Budapest. De Franciaországban is voltak városok, amelyek ugyancsak megszenvedték a bombázásokat, mint például Rouen, ahol jelenleg élek. Choltitz önéletrajzában több magyarázatot is ad arra, hogy miért tagadta meg a parancsot. Először is, amikor Párizsba érkezése előtt egy héttel találkozott Hitlerrel, egy kiszámíthatatlan őrültet látott maga előtt. Másodszor, tudta, hogy Párizs lerombolásának katonai szempontból sem lett volna semmi értelme, legfeljebb egy-két héttel késleltette volna a szövetségesek előrenyomulását. Harmadszor: gyönyörűnek látta Párizst.

És lehetett még egy oka, bár erről nem ír: lerombolta Szevasztopolt, Rotterdamot, kivégeztetett 40 ezer zsidót, de megkímélte Párizst és ez némileg enyhítő körülménynek számíthatott.

És valóban, miután letartóztatták, mindössze két évet töltött börtönben Angliában, és utána hazatérhetett családjához.

- Két ilyen szerep valóságos jutalomjáték a színészeknek. Hogyan talált rá Niels Arestrupra és André Dussolier-re?

- A Diplomáciát egy magánkézben lévő színházban, a Théâtre de la Madelaine-ben mutattuk be, és ilyen esetben minden a szerző dolga. Ha kész a darab, találni kell egy színházat, egy rendezőt és színészeket. Choltitz szerepére olyan színészt kerestem, aki megfelelő karizmával rendelkezik. Az első, aki eszembe jutott, Niels Arestrup volt és ő kapta meg először a darabot. Együtt gondolkodtunk azon, hogy ki lenne a megfelelő vele szemben, aki nemcsak gondolkodásban, hanem fizikai megjelenésében is más, mint ő.

Arestrup meglehetősen masszív alkatú, ezért egy finomabb, elegánsabb megjelenésű partnerre volt szükség, olyanra, akire színpadra lépésekor a néző azt mondja: semmi esélye.

Így esett a választás André Dussolier-re, aki ma Franciaország egyik legnagyobb színésze. Ez az ellentét a filmen is remekül működött, de ugyanezt láttam a magyar előadásban is: Pál és Róbert karakterei kitűnően ellensúlyozzák egymást.

- Elég ritka, hogy amikor egy színdarabból filmet készítenek, ugyanazok játsszák a főszerepeket.

- Ebben az esetben fel sem merült, hogy másokkal forgassunk! Van, amikor azért nem viheti a színész tovább a szerepét, mert kevésbé ismert a mozinézők előtt. Például az Írta: Dumas című darabomban Francis Perrin játszotta az írót, de a filmet jobban el lehet adni Gérard Depardieu-vel. Arestrup és Dussolier esetében nem volt ilyen probléma, bár nem volt könnyű összegyűjteni a filmhez szükséges 3 millió eurót. De érdemes volt: bárhol a világon bemutatták, mindenütt óriási sikert aratott. Volker Schlöndorffal, a film rendezőjével közösen megkaptuk a legjobb adaptált forgatókönyv César-díját.

- Emlékszik-e különleges reakciókra a nézők részéről egyes előadásokon?

- A színház ereje mindennap más, ezért a reakciók is kiszámíthatatlanok. Nemegyszer láttam, hogy a nézők sírtak az előadás végén.

Egyszer éppen csak elsötétült a színpad, a nézők kezdtek tapsolni, amikor egy nő felállt és elkezdte a Marseillaise-t énekelni.

Nekem egyébként egy színdarabban nem az a fontos, hogy válaszokat adjak, hanem sokkal inkább az, hogy a nézőkben kérdések fogalmazódjanak meg. Úgy érzem, hogy ez a Diplomácia esetében sikerült.

- A napokban volt egy új bemutatója Párizsban, és írt egy regényt is.

- A 2+2 című darabom igazi komédia, két házaspár körül zajlik, akik közösen vakációznak vidéken. Egy ilyen darabnál mindig megvan a kockázat, hogy nevet-e a közönség, mert a próbák alatt nem derül ki, hogy ülnek-e poénok. Szerencsére a premier közönsége nagyon jól szórakozott, remélem, így lesz a továbbiakban is, és lesz lehetőség a publikum reagálásai nyomán tovább csiszolni az előadást. Úgy gondolom, szükség van az ilyen darabokra, mert az emberek vágynak a nevetésre, hogy két órára elengedjék magukat és gondjaikat.

A regényem címe A díj (Le prix) és ismét egy történelmi eset áll a középpontjában. 1946. decemberében vehette át a német Otto Hahn a kémiai Nobel-díjat a maghasadás felfedezéséért. Neki köszönhetjük, hogy megszülethetett az atombomba… Már éppen a stockholmi ünnepségre készülődik, amikor kopognak szállodai szobája ajtaján és belép Lise Meitner, aki 30 éven át volt Hahn munkatársa, de, zsidó lévén, 1938-ban egy hónappal azelőtt kényszerült elhagyni Németországot, hogy a professzor eljutott a nagy felfedezésig. Lise nem gratulálni jön, hanem, hogy elszámoljon Hahn-nal, hiszen neki legalább akkora része volt a kutatásban, mint a professzornak.

Nemcsak kettejük közös múltjáról van szó, hanem arról is, hogy milyen szerep juthat egy nőnek egy tudományos munkakapcsolatban. Ha végignézünk a 20. század tudománytörténetén, sok olyan nővel találkozunk, akik megérdemelték volna a Nobel-díjat.

Elég csak Rosalind Franklinre gondolni, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a DNS struktúrájának felfedezésében, és a diadalt mégis férfiak aratták le, mert a férfiuralom a tudományban is meggyökeresedett. Íme tehát megint egy múltbeli történet, ami a mának is szól….

Cyril Gélyvel ezután még egymás anyanyelvének nehézségeiről beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy André Dussolier 1981-ben egy II.világháború idején Magyarországra menekült francia tisztet játszott Kovács András Ideiglenes paradicsom című filmjében, és figurájának civil foglalkozása műbútorasztalos volt. E magyar szóra szerelme, Frajt Edit tanította meg, és mielőtt végleg elváltak, a francia férfi már majdnem tökéletesen ki tudta ejteni. Gély megígérte, hogy megkérdezi Dussoliert, emlékszik-e még erre a magyar nyelvtörőre…