Van-e jövője az emberi fajnak, ha képtelen megváltozni? – olvassunk Jules Verne-t 21. századi szemmel
Amikor az ember elér egy bizonyos kort, és – legalábbis látszólag – több ideje lesz átgondolni életét, élményeivel együtt, gyakorta előkerülnek azok a könyvek és filmek, amelyek valamikor meghatározóak voltak számára. Okozhatnak az egykori kedvencek csalódást, de új felfedezéseket is, amelyeket az élettapasztalatnak, világszemlélet alakulásának is köszönhet az olvasó.
Gyermek és ifjú koromban nagy rajongója voltam Jules Vernének. Akkoriban szinte valamennyi jelentős regényét kiadták magyarul, ráadásul sokat az eredeti illusztrációkkal. A Nemo kapitányt, Alphonse de Neuville rézkarcaival, a mai napig néhány évente újraolvasom – és számomra nem lehet más a kapitány, mint James Mason, a bálnavadász Ned Land pedig Kirk Douglas Richard Fleischer 1954-es filmjéből. Érdemes lenne azoknak is elmélyülniük a regényben, akik napjainkban az óceánok biodiverzitásáért aggódnak.
De múlhatatlan emlék a Várkastély a Kárpátokban misztikus légköre, A 15 éves kapitány, amely diafilmen is megvolt, az Utazás a Föld középpontjába, amelynek hangulata bennem örökre összeforrt Rick Wakeman rock-oratóriumával, vagy a Két évi vakáció, amelyben a kalandregény mögött az író elveti annak a kegyetlen társadalmi szatírának a magját, amelyet végül William Golding valósít meg A legyek urában.
A 20. század rettenthetetlen akcióhőseinek is példát mutatott a cári futár Sztrogoff Mihály, már-már komikus figura Phileas Fogg és a makacs Keraban, akiknek semmi sem drága azért, hogy fogadásaikat megnyerjék.
Könyvtáram rendezése közben találtam meg egy szakadt papírkötésű könyvet, amit valószínűleg egy antikváriumban vásároltam annak idején: Az örök Ádám című novella-gyűjtemény az 1970-es években jelent meg, Timár György fordításában. És volt közöttük három, ami elképesztő módon szól korunkról, és arról, ami előttünk állhat.
A Doktor Ox hóbortos ötletében egy flamand „mintaváros” lakóinak élete bolydul fel a végletekig. Ott, ahol minden csigalassúsággal folyik, ahol az emberek között nincsen vita, a börtön üres, mindenki szokásainak rabja, egyik napról a másikra felpörög az idő, és eszeveszett tempóban kezd rohanni.
Kirobbannak az egymás közti ellentétek és sérelmek, a szomszéd kisvárossal még háborúba is lépnének egy nyolc évszázaddal korábbi viszály miatt. Kiderül azonban, hogy ez a bizonyos doktor Ox azzal az ürüggyel, hogy közvilágítást ad a városnak, valójában egy olyan vegyülettel tölti fel a város utcáit, házait, közüzemi tartályait, amelytől a levegőben oxigén-túltengés lép fel. Ki tudja, hová vezetne mindez, ha gyára nem robbanna fel, és doktor Ox nem pusztulna el asszisztensével együtt.
Pedig valójában a normális léthez nem kellene más, mint természetes, tiszta levegő. Vernétől nem állt távol a szellemes irónia, de ebből az írásból akár egy fergeteges komédia is születhetne, még ha valójában egyáltalán nem vicces, amit az emberek manipulálhatóságáról és végső soron ostobaságáról ír.
A XXIX. század egy újságíró egy napjának naplója, abból a világból, ahol már villámgyors a kommunikáció az emberek között - gyakorlatilag az író megálmodja az internetet, az online sajtót és videóhívásokat is. Néhány óra alatt el lehet jutni a világ egyik pontjából a másikra, a rendkívüli mértékben megnövekedett energiaszükséglet fedezetét a Nap, a szél és a víz adja. Még azt a nem is olyan távolinak tűnő távlatot is belengeti, hogy a műalkotások elvesztik értéküket, mert színes fotókon bárki megnézheti őket. Ha ez a találmány nem is, de a világ nagy múzeumaiban hirdetett virtuális séták ebbe az irányba mutatnak.
A világ ura pedig, aki a találmányok sorsáról dönt, nem más, mint az amerikai sajtókirály. De a szuperhatalmak közti versengés a világ felosztásáért még ekkor sem tűnik el, továbbra is Amerika és Oroszország a két fő szembenálló fél, akiknek területi követeléseik vannak egymással szemben még azután is, hogy gyarmatosították a világ többi részét.
Végül a címadó írás Az örök Ádám, amely az író halála után 5 évvel, 1910-ben jelent meg és nagy valószínűséggel fia, Michel fejezte be, azt az embereket régóta foglalkoztató filozófiai kérdést veti fel, hogy a Homo Sapiens civilizációja valóban az első-e a Földön, vagy pedig megelőztek bennünket mások is, és ha igen, mi maradt belőlük.
A történet sok ezer évvel a mi időnk után játszódik, egy olyan világban, amikor egyetlen kultúra, az Andart’-Iten-Su létezik egyetlen kontinensen, és amely ugyanúgy végigment különböző történelmi fejlődési korokon, mint a mi civilizációnk, de végre, sok-sok háború és népek leigázása után elérkezett a teljes béke kora.
Ekkor talál rá hősünk, egy orvos egy ősi üzenetre – ma úgy mondhatnánk, „időkapszulára” – amelyben egy évezredekkel korábban élt tudós elmeséli, hogyan öntötték el az óceánok az összes szárazföldet, és a túlélők csak több évi bolyongás után találtak rá egy sziklára, ahol új életet kezdhettek.
Itt szemtanúi lehettek a szárazföldi élet, egyben az emberiség újjászületésének, de azok, akik még emlékeztek az özönvíz előtti életre, a korábbi civilizációk által felhalmozott tudásra, nem vihették ezt tovább, mert minden erejüket lekötötte a túlélésért folytatott mindennapos küzdelem. Felbukkan a történetben az Atlantisz-legenda épp úgy, mint Noé bárkájának mítosza, a végkifejlet azonban egyértelmű:
Amikor napi szinten hallunk a szaporodó természeti katasztrófákról, a globális felmelegedésről, a tengerszint emelkedéséről, ma még ugyanúgy science-fictionnak tekintjük, mint Verne, akinek hősei csak sejtik az óceán végtelenségében, hogy hol lehettek egykor kedvenc városaink Párizstól New Yorkig, és nem törődünk azzal, hogy mi lesz akár 100 év múlva. És csak reménykedünk, hogy a nagy francia álmodozónak és mai ökológusoknak ez a disztópiája soha nem fog bekövetkezni, ahelyett, hogy tennénk ellene valamit.
„Az embernek megint elölről kell elkezdenie a felkapaszkodást a fény felé. Talán így járnak majd az Andart’-Iten-Su-k is. Meg az utána jövők is, addig a napig, amikor… Csakhogy eljön-e valaha is az a nap, amelyen az ember csillapíthatatlan vágya kielégül? Fölvirrad-e a nap, amikor az ember, megmászva a kaptatót, pihenőre térhet a végre meghódított ormon?... Így merengett Szofr zartog a becses kézirat fölé hajolva: e síron túli üzenet alapján elképzelte a világegyetemben örökkön örökké végbemenő szörnyűséges drámát és szíve megtelt szánalommal. Maga is vérezve a megszámlálhatatlan csapástól, amelyet az elevenek őelőtte már végigszenvedtek, meggyörnyedve ezeknek az idők végtelenjében fölhalmozott meddő erőfeszítéseknek a súlyától, Szofr-Aj-Szr zartog lassan eljutott a fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek” – így zárul az Örök Ádám.
Amikor az ember elér egy bizonyos kort, óhatatlanul eszébe jut, hogy ha eltávozik, mi marad utána, és nem is elsősorban a tárgyakra, felhalmozott vagyonokra, gondol, hanem például arra a tudásra, amelyet egy életen át gyűjtött az agyában, és amelynek csak egy töredékét tudja átadni.
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!
