A Stranger Things utolsó évada furcsa ritmusban érkezik meg a Netflix kínálatába. Ha onnan nézzük, hogy a streaming óriás három részre szedte szét a lezárást, akkor logikusan most kellene a legnagyobb hajrának zajlania.
Az első négy epizód még simán elbírt egy „bevezetés” billogot: világépítés, helyezkedés, konfliktusok felvázolása.
A karácsonykor érkezett három résznek már egészen más lenne a feladata. Ezeknek az epizódoknak kellene elvezetniük a nagy, újévi, kétórás fináléhoz, amely elvileg mindent lezár. Ehhez képest a nézőben egyre csak az az érzés motoszkál, mintha a Duffer-fivérek nem igazán akarnák elengedni ezt a világot.
Szó sincs róla, hogy rossz epizódokat kaptunk, csak ezek a részek nem hordozzák magukban azt a súlyt, amit egy ekkora sorozattól elvárna az ember. Ugyan nem egy korszakzáró sorozat a Stranger Things, de mégis lassan 10 éve velünk van így elvárhatjuk a nagyobb téteket az utolsó előtti fejezettől.
Ehelyett olyan benyomást keltenek, mintha csak „még három Stranger Things-epizódot” néztünk volna.
Ha nem egy olyan sorozatról beszélnénk, amely egy teljes streamingkorszakot is szimbolizál eltekinthetnénk ettől. A Stranger Things az első igazán saját gyártású Netflix-sorozat, amelyet nem külső stúdiókkal készíttettek el, hanem teljes egészében házon belül. Ez a siker kövezte ki az utat mindannak, amit ma „netflixes sorozatként” emlegetünk. Most ne menjünk bele, hogy ez jó, vagy rossz dolog, de biztosan nagy hatással volt a streaming szolgáltató kínálatára.
Ha hideg fejjel próbáljuk összefoglalni, mi történt ebben a három részben, meglepően kevés konkrétumot lehetne felsorolni. Kétségtelen, hogy több fontos konfliktus lezárul, rejtélyekre kapunk magyarázatot, és a történet látszólag halad előre.
Mégis, minden válasz után újabb kérdések bukkannak fel, miközben a tét egyre nehezebben érzékelhető.
A sorozat továbbra is szívesen dobálózik áltudományos magyarázatokkal, hablatyokkal és kozmikus fenyegetésekkel, de ezek következményeit ritkán érezzük igazán a bőrünkön.
A legnagyobb gond talán az, hogy a szereplők körül (enyhe SPOILER) túlságosan vastagra sikerült az a bizonyos forgatókönyvi „golyóálló mellény”. Falak olvadnak, dimenziók csúsznak egymásba, kozmikussugárzás támad és szörnyetegek pusztítanak, de a főhőseink szinte sértetlenül sétálnak tovább.
Egy karaktert szó szerint mellbe szúrnak, majd a következő epizódban legfeljebb annyi a következmény, hogy fájdalmasan felszisszen egy mozdulatra.
Egy idő után ez a fajta következménytelenség kiüresíti a drámát, teljesen tét nélkülivé válik és elvesznek a döntések súlyai. Pedig ezt az évadot kifejezetten úgy reklámozták, mint ahol „most aztán tényleg mindennek vége” és „mindenki sírni fog”.
Nagyon úgy tűnik, hogy az alkotók az összes puskaport az utolsó, ünnepi eresztésre tartogatják, vagy legalábbis próbálok ebben reménykedni. A karakterívek kezelése is kissé összecsapott ebben a szakaszban.
Ilyen például Dustin (Gaten Matarazzo) figurája, akit mintha szándékosan tennék antipatikussá, hogy aztán egy későbbi megváltás- vagy megbocsátástörténettel ellensúlyozzák.
Ez a húzás azonban nem igazán áll jól a sorozatnak. Az ötödik rész kifejezetten lassan indul be, míg a hatodik, Shawn Levy rendezésében, már jóval feszesebb és eseménydúsabb, talán ez a legerősebb a három közül.
A probléma a „landolással” van. A 7. epizód furcsán súlytalan, hiányzik belőle az a bizonyos lezárás előtti feszültség.
Félreértés ne essék: vannak epikus pillanatok, nagy érzelmi csúcspontok, amitől még mindig működik a Stranger Things varázsa.
Csak éppen kevesebb jut belőlük, mint amit egy ilyen helyzet indokolna. A Netflix megjelenési stratégiája is kérdéseket vet fel: míg az első csomag egy látványosabb cliffhangerrel ért véget, ez a mostani etap szinte észrevétlenül csúszik át a várakozásba. Miért nem csak ketté vágták? Valószínűleg pénz, semmi más.
Aki belevág ebbe a második eresztésbe, spoilermentesen nagyjából arra számíthat, amit eddig is megszokott: hőseink bajba kerülnek, közepes vagy egészen korrekt CGI közepette, némi szerencsével és forgatókönyvi bravúrral megússzák a legrosszabb helyzeteket is. Nincs itt forradalom, csak a jól ismert Stranger Things-minőség. Egyelőre inkább bizakodó vagyok, mint lelkes.
A Duffer testvérek eddig bizonyították, hogy értik ezt a világot, és remélhetőleg képesek lesznek ésszerűen, méltósággal lezárni ezt az aranytojást tojó tyúkot.
A Stranger Things-nek nemcsak egy történetet kell befejeznie, hanem egy korszakot is. A nyolcvanas évek nosztalgiáját ők emelték popkulturális piedesztálra, és miközben a kilencvenes évek lassan újra divatba jön, stílusos lenne, ha ezt az érát valóban ők zárnák le. Január 1-jén kiderül, sikerül-e. Én drukkolok.
A Stranger Things utolsó évada furcsa ritmusban érkezik meg a Netflix kínálatába. Ha onnan nézzük, hogy a streaming óriás három részre szedte szét a lezárást, akkor logikusan most kellene a legnagyobb hajrának zajlania.
Az első négy epizód még simán elbírt egy „bevezetés” billogot: világépítés, helyezkedés, konfliktusok felvázolása.
A karácsonykor érkezett három résznek már egészen más lenne a feladata. Ezeknek az epizódoknak kellene elvezetniük a nagy, újévi, kétórás fináléhoz, amely elvileg mindent lezár. Ehhez képest a nézőben egyre csak az az érzés motoszkál, mintha a Duffer-fivérek nem igazán akarnák elengedni ezt a világot.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
45 év börtönre ítélték, 21 évesen idegösszeomlást kapott, és róla készült a leghírhedtebb rendőrségi fotó – 40 érdekesség a 85 éves Nick Nolte-ról
1992-ben a világ legszexisebb férfijának választották, 45 évesen lett először apa, és megpróbálta lebeszélni John Travoltát a színészi karrierről. Jöhetnek még ilyenek?
1. Nicholas King Nolte néven született 1941. február 8-án, a nebraskai Omahában. Apja, Frank öntözőszivattyú-értékesítőként dolgozott, anyja, Helen áruházi beszerzőként. Van egy nővére, Nancy, aki a Vöröskereszt egyik vezetője volt.
2. Ősei között vannak angolok, németek, skótok és svájci-németek.
3. Anyai nagyanyja Lucy Millicent Massure volt, aki az Iowa Állami Egyetem hallgatói önkormányzatát vezette, a nagyapja pedig Matthew Leander King, neves mezőgazdasági mérnök és feltaláló, aki az iowai Dexterben található Dexter Community House tervezéséről vált híressé, amely egy úttörő projekt volt, mivel a saját maga által feltalált üreges agyag építőcserepet használta hozzá. Emellett a repülés egyik vezető figurájaként is ismert.
4. Nicket 1962-ben hamis katonasági behívókártyák eladásáért 45 év börtönbüntetésre, valamint 75 000 dollár pénzbírságra ítélték. A fiatalkorúak büntetésének végrehajtásáról szóló törvény alapján felfüggesztették a büntetését, és a vietnámi háború ideje alatt próbaidőn volt. A bíró figyelmeztette, hogy ha bármilyen más bűncselekmény miatt letartóztatják, az eredeti ítélet feltételei szerint börtönbe kerül.
5. Játszott az Arizona Állami Egyetem futballcsapatában.
6. Karrierje Minneapolisban kezdődött, az Eleanor Moore ügynökségnél, nyomtatott hirdetések modelljeként.
7. Négy főiskolára járt, de egyikről sem szerzett diplomát, mindet otthagyta: Eastern Arizona College. University of Nebraska, Pasadena City College, Phoenix College.
8. Szerepelt a Clairol „Summer Blonde” nevű termékének nyomtatott reklámjában is, mint modell. A kampány olyan sikeres volt, hogy a cég később a fényképet a termék dobozán is felhasználta, ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy férfi szerepelt egy női hajfesték csomagolásán.
9. Az 1960-as évek közepén az Amerikai Légierő egyik kiképzőfilmjében szerepelt fiatal vadászpilótaként.
10. 1966-ban Luther Márton szerepét játszotta John Osborne Luther című darabjában. Ez volt az egyetlen előadás, amelyben az apja látta őt fellépni.
11. Körülbelül 14 évet töltött színházi turnékkal, mielőtt filmeket kezdett forgatni.
12. 1990-ig bezárólag súlyos alkoholista volt. Amikor az ismert színésznő, Katharine Hepburn egyszer azzal vádolta, hogy a város minden csatornájában feküdt már részegen, ő így válaszolt: „Még hátra van néhány.”
13. 45 évesen lett először apa, amikor harmadik felesége, Rebecca Linger 1986. június 20-án megszülte a fiukat, Brawley Nolte-t.
14. Brawley gyerekként az apja nyomdokaiba lépett, és fontos szerepet kapott az 1996-os Váltságdíj című thrillerben Mel Gibson elrabolt fiaként. Ezenkívül még apja két, akkortájt készült filmjében vállalt szerepet: az 1996-os Éj anyánkban (ebben Nick gyerekkori énjét játszotta), valamint az 1997-es Kisvárosi gyilkosságban. Ezután visszavonult a színészkedéstől.
15. Nick 2002 szeptemberében bejelentkezett a connecticuti Silver Hill Kórházba tanácsadásra, miután néhány nappal korábban ittas vezetés gyanújával letartóztatták a kaliforniai Malibuban. A vizsgálatok később kimutatták, hogy a színész a GHB, vagyis az úgynevezett „randidrog” hatása alatt állt. A letartóztatásakor készült híres rendőrségi fotója is. 2002. december 12-én három év próbaidőt kapott, illetve alkohol- és drogfüggőségi tanácsadáson való részvételre kötelezték.
16. A VH1 tévécsatorna „40 legmegdöbbentőbb híresség rendőrségi fotója” listáján az 1. helyen végzett a 2002-es képe – a hawaii ingjével és a hihetetlenül zilált frizurájával.
17. 66 évesen másodszor is apa lett, amikor a barátnője, Clytie Lane 2007. október 3-án életed adott a lányuknak, Sophie-nak.
18. Fontolóra vették a Superman/Clark Kent szerepére az 1978-as Supermanben, amit végül Christopher Reeve kapott meg. A legenda szerint Nolte a két személyisége között őrlődő skizofrénként akarta eljátszani a szuperhőst.
19Harrison Ford sok nagy szerepet „elcsaklizott” előle: Han Solót, Indiana Jonest, valamint Rick Deckardot is a Szárnyas fejvadászban (1982), mivel mindháromnál szóba került Nolte neve is.
20. Walter Hill az ő főszereplésével akarta megrendezni A szökevényt (1993), Nolte viszont állítólag azt mondta, hogy már elfáradt az akciófilmektől, és túl öreg hozzá. Így csodák csodája, ezt a szerepet is Ford vitte sikerre (Andrew Davis rendezésében).
21. Ő maga is elszalasztott (saját döntéséből) jó szerepeket, ezek többnyire Kurt Russellhez kerültek. Például Snake Plissken a Menekülés New Yorkból (1981) című filmben (nem érdekelte a téma). Vagy R.J. MacReady A dologban (1982). Az utolsó cseppben (1988) végül ő szerepelt volna Mel Gibson és Michelle Pfeiffer mellett, de végül visszalépett tőle, így jöhetett helyette újra Russell.
22. Nagy lelkesedéssel pályázott viszont Benjamin L. Willard kapitány szerepére az Apokalipszis mostban (1979). Amikor Harvey Keitelt kirúgták, Nolte azt hitte, övé lesz a karakter, Francis Ford Coppola azonban végül Martin Sheennek adta.
23. Nolte apja, Franklin Arthur Nolte a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren szolgált az elit amerikai tengerészgyalogosoknál. Leszerelése után hazatért a családjához, de Nick szerint más ember lett, és nem sokat beszélt. Az apjával konzultált szerepéhez, amikor a Pokolról pokolra (1978) című filmre készült, amelyben egy vietnami veteránt játszott.
24. Kb. 23 kilogrammot szedett fel a Hol az igazság? (1990) című filmben játszott szerepéhez.
25. Magas családból származik: az apja 198 cm magas volt, a nővére pedig 185. Ő maga 188 centisre cseperedett.
26. 1992-ben a People magazin a világ legszexisebb férfijának választotta.
27. 13 évig élt együtt Clytie Lane-nel, mielőtt 2016. szeptember 8-án összeházasodtak.
28. 1966-ban Helen Keller testvérének szerepét kapta a Phoenix Little Theatre A csodatévő című darabjában, Sheila Page mellett, aki aztán első felesége lett, és akivel nyitott házasságban éltek.
29. Az egyik legközelebbi barátja az író-rendező Alan Rudolph, akivel összesen négy filmben dolgoztak együtt: Afterglow (1997), Bajnokok reggelije (1999), Trixie (2000), Szexuális mélyfúrások (2001).
30. 1994-ben volt a karrierje csúcsán, abban az évben két filmjéért is 7-7 millió dolláros gázsit kapott: A zűr bajjal járért és a Csont nélkülért.
31. 2017. >november 20-án csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán, amit a 6433 Hollywood Boulevard címen lehet megcsodálni.
32. További szerepek, amelyektől elesett így vagy úgy: John McClane, Drágán add az életed! (1988); Dan Gallagher, Végzetes vonzerő (1987); John Rambo, Rambo (1982).
33. A 2018-as önéletrajzi könyvében azt írta, hogy korábbi színész partnere, Debra Winger „a maga módján gyönyörű”, de nem tetszett nek a viselkedése, amikor együtt dolgoztak A konzervgyári sor (1982) című filmen. Azt már nem magyarázta meg, miért döntött úgy később, hogy újra együtt szerepel vele a Végzetes érdekekben (1990), illetve nem tért ki a pletykákban szereplő románcukra sem.
34. A színésznő Navi Rawat (Gyilkos számok, 24, Ház a ködben, A dög) a menye: 2012-ben ment hozzá a fiához, Brawley-hoz, akinél amúgy 9 évvel idősebb.
35. Nolte-nak van egy saját produkciós cége is, a Kingsgate Films, amely olyan filmeket gyártott többek között, mint A vonzás szabályai (2002), a Sohaország (2005), a legjobb film Oscar-díját is elnyerő A bombák földjén (2008), A mintatanár (2011), a Kalandférgek karácsonya (2011), A hallgatás szabálya (2012), az Idegen földön (2013), illetve tavaly a netflixes Feszült helyzet (2025).
36. Bevallotta, hogy egy kicsit szerencsejátékozott, de sosem kattant rá nagyon, mert tekintettel kellett lennie a gyerekeire.
37. 21 évesen teljes idegösszeomlást kapott, erről így mesélt később: „A szüleim nem küldtek pszichiáterhez. Hagyták, hogy magam oldjam meg a problémát a nagymamám phoenixi házában. A nagyi 80 év feletti volt és szenilis, ezért sok időt töltöttünk együtt az ablaknál, és olyan dolgokat néztünk, amik valójában nem is voltak ott.”
38. Elmondása szerint 35 éves koráig az embernek nem kell semmiben profinak lennie. „Megpróbáltam tanácsot adni John Travoltának, hogy hagyja abba a munkát a Szombat esti láz után, de ő folytatta, és végül babák hangja lett. Aztán hirtelen jött a Ponyvaregény.”
39. 35 év után először szerepelt sorozatban, a 2011 és 2012 között sugárzott Befutóban (Dustin Hoffmannal). Állítása szerint a 70. születésnapja miatt vállalta el a szerepet. „Az ember a kortársaival akar dolgozni, és olyan kevés történet van, amelyben együtt lehet velük lenni.”
40. Összesen négyszer nősült (eddig): Sheila Page 1966-tól 1970-ig, Sharyn Haddad 1978-tól 1983-ig, Rebecca Linger pedig 1984-től 1994-ig volt a felesége. Ezt követően csak 22 évvel később, 2016-ban állt az oltár elé Clytie Lane-nel, akivel máig együtt vannak.
1. Nicholas King Nolte néven született 1941. február 8-án, a nebraskai Omahában. Apja, Frank öntözőszivattyú-értékesítőként dolgozott, anyja, Helen áruházi beszerzőként. Van egy nővére, Nancy, aki a Vöröskereszt egyik vezetője volt.
2. Ősei között vannak angolok, németek, skótok és svájci-németek.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az egész amerikai kontinenst egyesítő népünnepély lett a Trump által nyíltan megvetett Bad Bunny félidei show-ján
Ritka az, ahol amerikai elnök ennyire ellenzi a legnagyobb amerikai események kiemelt pontját, de Bad Bunny félidei koncertje pontosan ezt a kitüntetést kapta. Politikai hadszíntér, republikánus ellen-halftime show-val. A Puerto Ricó-i énekes pedig a legszebben válaszolt minderre.
Már a bejelentés pillanatában tudni lehetett, hogy a 2026-os Super Bowl félidei show-ja nem csak a zenéről fog szólni. Bad Bunny, a Puerto Ricó-i reggaeton-király ugyanis az első olyan szólóelőadó, aki úgy kapta meg a világ legnézettebb 13 percét, hogy nem volt hajlandó angolul énekelni.
Minden üzenet, minden nüansz elsősorban a történetmesélésen alapult: azokon az embereken, akik igazán naggyá teszik Amerikát.
Itt pedig nem az Egyesült Államokra, hanem magára a kontinensre fókuszálunk, ezt pedig különösebb nyelvtudás nélkül is megérthettük.
Spanyol nyelvű világuralom a pályán
Benito (ahogy a rajongók hívják) nem bízta a véletlenre: a show-t a Titi Me Preguntó-val indította, és az ígéretéhez híven egy hatalmas latin fiesztát varázsolt a Levi’s Stadium gyepére.
A látványvilág brutális volt, és sikeresen adaptált díszleteket Bad Bunny az egyébként futó turnéjáról, az albumborítója is megelevenedett, de az igazi sokkot a vendégfellépők okozták.
Bár sokan Cardi B-t várták, Bad Bunny két hatalmas nagyágyút húzott elő: Lady Gaga váratlanul bukkant fel, hogy aztán Bruno Mars nélkül, egy latinosított verzióban kerüljön elő legutóbbi klasszikusainak egyike. Ricky Martin pedig egyfajta generációs hidat képezve csatlakozott, és a „LO QUE LE PASÓ A HAWAii” előadásával emlékeztette a világot a latin zene erejére, ami bölcs húzásnak bizonyult, ugyanis két ekkora név nyomatékosítja az üzenetet, az valamit biztosan jelenthet.
Bad Bunny pedig egy generációkon átívelő sztorit tálal, miközben minden tökéletes – pontosabban majdnem minden: Bad Bunny élő hangja kicsit hasonlít a felvételen valaki olyanra, aki életében először hallotta a dalokat, majd emlékezetből megpróbálta reprodukálni őket.
Sajnos a korábbi évek félidei show-jához képest hangban nagyon csúnyán alulmarad a 2026-os, de hát a Patriots sem szokott nulla ponton állni három negyeden keresztül.
A bosszantó jelenség mellett a katasztrófaturizmus és az objektív újságírás jegyében megnéztük az “ellenbulit” is, amely az “All American Halftime Show” nevében a republikánus szavazóknak készült,
a Kid Rock fémjelezte show pedig öreges, izzadtságszagú, erősen kínos élményként sújt le ránk.
Kiemelkedő megemlékezést kapott Charlie Kirk, akinek a legacy-ját próbálják őrizni, jelen esetben inkább kevesebb sikerrel.
Visszatérve Bad Bunnyra, olyan titkos meglepikkel szolgáltak, ahol a casual bulizó arcok között Pedro Pascal, Cardi B, Karol G és Jessica Alba is felbukkant.
Az, hogy ők nem voltak előtérbe helyezve, és a korábbi halftime show-khoz mérten a kameramunka is sokkal több szerepet kapott, ami különösen jó ízt adott az egésznek.
A show igazi súlyát nem a flitterek, hanem a puszta időzítés adta. 2026-ban, egy olyan politikai klímában, ahol a bevándorláskérdés és az amerikai identitás meghatározása körül izzik a levegő, Bad Bunny fellépése felért egy békés, de határozott tüntetéssel.
Azzal, hogy Benito egyetlen angol szót sem volt hajlandó énekelni, egyértelművé tette: a spanyol nyelv nem „idegen” többé az Egyesült Államokban, hanem a kultúra szerves része. Míg a stadionon kívül a Trump-adminisztráció szigorú bevándorlási intézkedései és az ICE (Bevándorlási és Vámhivatal) razziái tartják félelemben a latin közösségeket, a színpadon Bad Bunny büszkén hirdette:
„Nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek. Emberek vagyunk és amerikaiak.” Ez a mondat, amit már a Grammy-gálán is bedobott, a Super Bowl éjszakáján vált húsbavágóvá.
A Kid Rock-féle „ellenbuli” pedig pont azt a mély árkot mutatta meg, ami az országot kettészakítja: míg az egyik oldalon a „Faith, Family, Freedom” (Hit, Család, Szabadság) szentháromságára épített, kizárólag angol nyelvű patriotizmus dübörgött, addig a Super Bowl színpadán egy befogadóbb, multikulturális jövőkép jelent meg. Ez a 13 perc nemcsak szórakoztatás volt, hanem egy kulturális hitvallás amellett, hogy Amerika arca végérvényesen megváltozott.
Ugyanitt, a meccsből megelégedtünk volna sokkal kevesebbel, míg ezt a latin bulit tovább is bírtuk volna.
Az idei Super Bowlt, azaz az amerikaifutball-bajnokság (NFL) döntőjét a Seattle Seahawks nyerte, miután 29-13-ra legyőzte a New England Patriots csapatát. Ezzel története során másodszor lett bajnok.
Már a bejelentés pillanatában tudni lehetett, hogy a 2026-os Super Bowl félidei show-ja nem csak a zenéről fog szólni. Bad Bunny, a Puerto Ricó-i reggaeton-király ugyanis az első olyan szólóelőadó, aki úgy kapta meg a világ legnézettebb 13 percét, hogy nem volt hajlandó angolul énekelni.
Minden üzenet, minden nüansz elsősorban a történetmesélésen alapult: azokon az embereken, akik igazán naggyá teszik Amerikát.
Itt pedig nem az Egyesült Államokra, hanem magára a kontinensre fókuszálunk, ezt pedig különösebb nyelvtudás nélkül is megérthettük.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.
A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.
Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.
A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.
Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.
Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.
A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.
A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.
Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…
A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.
Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.
Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.
A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.
A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.
Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.
Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.
Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.
Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.
Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.
Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.
Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.
Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.
A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.
Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Hihetetlen figura ez a Timothée Chalamet. Azt már bizonyos, hogy nem csak egy szépfiú, és nem véletlenül kiáltották ki az új Leonardo DiCapriónak, Robert De Nirónak és hasonló legendás színészeknek. Még csak 30 éves, de már olyan filmek állnak a háta mögött, mint a Csillagok között, a Szólíts a neveden, a Lady Bird, a Csodálatos fiú, az V. Henrik, a Kisasszonyok, a Dűne első és második része (s idén érkezik a harmadik), a Ne nézz fel!, a Csontok meg minden, a Wonka vagy a Sehol se otthon. Fajsúlyos alkotások, sok-sok Oscar-jelöléssel (+ közülük kettő Chalamet-é a Szólíts a nevedenért és a Sehol se otthonért). Nem semmi ügynöke lehet az ifjú titánnak, hogy ilyen magabiztosan képesek együtt mindig belenyúlni a tutiba.
Ennyi azonban nem volt elég neki, Chalamet ugyanis a Marty Supreme-mel mintegy meg is koronázza eddigi, amúgy is elég patinás filmográfiáját.
Elöljáróban ennyit, lássuk a sztorit!
A forgatókönyv a rendező, Josh Safdie, valamint Ronald Bronstein (mindketten: Jólét, Csiszolatlan gyémánt) eredeti sztoriján alapszik, és egy Marty Mauser nevű fickóról (Timothée Chalamet) szól, aki az 1950-es évek New Yorkjában igyekszik a világ legjobb pingpongozójává válni. Ő úgy gondolja, hogy az, és a tehetsége meg is van hozzá, ám nem olyan egyszerű számára megmutatni, mit tud. Folyton bajba keveredik, a férjezett gyerekkori barátnőjével, Rachellel (Odessa A’zion) kavar, és mindig lóg valakinek, de önbizalma, pofátlansága és leleményessége nem ismer határokat.
A film eleji British Openen a döntőbe jut, ahol azonban az ismeretlen japán kihívó, Koto Endo (Koto Kawaguchi) rongyosra veri, a világbajnokságot pedig pont Tokyóban tartják, ahova nem olyan egyszerű kijutnia szponzor, pénz és kapcsolatok nélkük. Mindettől függetlenül valahogy mégis eléri, hogy felfigyeljen rá egy tollgyáros oligarcha (a valóságban is ismert üzletember és tévés személyiség, Kevin O’Leary alakításában), illetve az ő egykori hollywoodi filmsztár felesége, Kay Stone (Gwyneth Paltrow hat év szünet után tért vissza a mozik vásznaira, utoljára a 2019-es Bosszúállók: Végjátékban láthattuk).
Ha valaki látta Josh Safdie (és színész-rendező fivére, Benny Safdie) korábbi filmjeit, a Jólétet (2017) és a Csiszolatlan gyémántot (2019), az pontosan tudja, mire számíthat a Marty Supreme-től. Egy eszeveszett száguldásra, amely alapvetően nem következne egy efféle sztoriból.
Mégis, szinte levegőt venni sincs időnk, úgy sorjáznak egymás után az események, amelyek közepette Marty egyik kétségbeesett küzdelemből, hajszából a másikba esik, és amelynek során minden méltóságát félredobva próbálja elérni célját (hogy kijusson a vébére), épp úgy, ahogy Robert Pattinson és Adam Sandler a korábbi darabokban.
A Marty Supreme azonban talán még azoknál is jobb. Karaktertanulmányként éppúgy, mint korszakbemutatásként vagy pattanásig feszült akció-thrillerként (igen, ilyen vetülete is van ennek a pingpongos filmnek). Egyrész Marty kiváló karakter. Nem feltétlenül szimpatikus (vagy nagyon nem), miközben mindenen és mindenkin átgázolva próbálja elérni azt, amit akar, valószínűleg nincs olyan cselekedete, amely mögött ne lenne hátsó, számító szándék. A film valahogy mégis eléri, hogy ennek ellenére drukkoljunk neki, ebben rejlik egyik legnagyobb varázsa. Aztán persze kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és elő-előbukkannak Marty emberi vonásai is.
Aztán ott van a miliő, ami egészen elképesztő. Szó szerint harapni lehet az ötvenes évek atmoszféráját, ráadásul úgy, hogy a rendező főként a nyolcvanas évek zenéivel festi alá a történéseket.
Forever Young szól az Alphaville-től, Everybody Wants to Rule the World a Tears for Fearstől, I Have the Touch Peter Gabrieltől vagy a The Perfect Kiss a New Ordertől, illetve Daniel Lopatin is főként szintipopos, synthwave-es taktusokat használ eredeti filmzenéjében. Furcsa ez a mix, mégis csodálatos egyveleget kínál egy igazán egyedi filmélményhez.
A Marty Supreme összesen kilenc Oscar-jelölést gyűjtött be az idei akadémiai díjkiosztón, nem véletlenül. S bár ott a helye az összesben, igazán jól jött neki a legújabb, most behozott kategória, a legjobb casting, mivel csodásan sokszínű, hiteles és nem éppen ortodox arcokat válogattak be a kisebb, de fontos szerepere. Ott van például a már emlegetett Kevin O’Leary, aki eddig főként a Shark Tankből, az amerikai Cápák közöttből volt ismerős, a szoftver- és kriptovaluta-bizniszből érkezett üzletember első fikciós játékfilmes szerepében (Mark Ruffalo például azt vágta a fejéhez, hogy igazából önmagát alakítja, ami, tekintve a szerepét, nem túl hízelgő kijelentés).
Vagy a kutyamániás maffiózó Ezraként az ismert filmrendező, Abel Ferrara (A fúrógépes gyilkos, New York királya, A mocskos zsaru, Testrablók, A temetés, New Rose Hotel, Mária Magdolna stb.), a színházi rendező Glenn Nordmannként a színdarab- és forgatókönyvíró-rendező David Mamet (A postás mindig kétszer csenget, Az ítélet, Aki legyőzte Al Caponét, Glengarry Glen Ross, Amikor a farok csóválja… stb.),
illetve nekünk, magyaroknak a legkedvesebb meglepetés, a pingpongbajnok Kletzki Béla szerepében Röhrig Géza (Saul fia), aki egy nagyobb mellékszerepben bizonyíthatja, hogy Timothée Chalamet abszolút egyenrangú társa.
Mindent összevetve tehát a Marty Supreme egyértelműen az év legjobb filmje titulusára pályázik, és könnyen lehet, meg is szerzi azt. Bár nem mindenki tud majd együtt pörögni vele nem éppen közönségbarát felépítésével és stílusával, a hatása alól szinte képtelenség kivonni magunkat. Már a legelején hatalmasat szervál, s azt sokszor le is csapja, de mindig vissza is adja magának az újabb és újabb csavartakat. Ide-oda kapkodjuk majd a fejünket, épp, mint egy pingpongmeccsen.
Hihetetlen figura ez a Timothée Chalamet. Azt már bizonyos, hogy nem csak egy szépfiú, és nem véletlenül kiáltották ki az új Leonardo DiCapriónak, Robert De Nirónak és hasonló legendás színészeknek. Még csak 30 éves, de már olyan filmek állnak a háta mögött, mint a Csillagok között, a Szólíts a neveden, a Lady Bird, a Csodálatos fiú, az V. Henrik, a Kisasszonyok, a Dűne első és második része (s idén érkezik a harmadik), a Ne nézz fel!, a Csontok meg minden, a Wonka vagy a Sehol se otthon. Fajsúlyos alkotások, sok-sok Oscar-jelöléssel (+ közülük kettő Chalamet-é a Szólíts a nevedenért és a Sehol se otthonért). Nem semmi ügynöke lehet az ifjú titánnak, hogy ilyen magabiztosan képesek együtt mindig belenyúlni a tutiba.
Ennyi azonban nem volt elég neki, Chalamet ugyanis a Marty Supreme-mel mintegy meg is koronázza eddigi, amúgy is elég patinás filmográfiáját.
Elöljáróban ennyit, lássuk a sztorit!
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
