Val Kilmer 1959-ben született Los Angeles-ben, anyja svéd háztartásbeli, édesapja pedig ingatlanbefektető. Nem sokkal később ki is alakult a nagy szerelem a filmezés iránt. Val és két testvére filmes pályára vágytak. Mivel édesapja jómódú volt, ezért viszonylag hamar jutott videokamerához és szinte az egész életét rögzítette.

Wesley kedvenc filmjeit forgatták újra, illetve kreatív kis házi színházat tartottak. Wesley-t Val egy igazi klasszikus filmeken felnőtt kreatív rendezőzseninek írta le, önmagát pedig mindig főszerepbe helyezte.

Val nagy álma volt, hogy színész lehessen, köszönhetően tehetségének és egy csipetnyi szerencsének felvették a New York-i Julliard-ra, ahol akkoriban

Ekkortájt váltak el a szülei, a gyerekek az édesapjukhoz kerültek, és Texasba költöztek. Az apa, munkája révén sokkal jobb életet tudott biztosítani gyermekei számára, köszönhetően, hogy sokkal jobb életet tudott biztosítani nekik munkája révén. A Julliardon töltött első évben szörnyű hírt kap otthonról, elvesztette testvérét, Wesley-t. Ekkor úgy érezte, nem csak a család veszített el egy pótolhatatlan személyt, hanem a világ is egy kreatív rendezőzsenit.

mégis, mint színész kifogásolhatatlanul játszott. Ezeket mi, külső szemlélők nem észlelhettük, hiszen egy jó színész igazi arcát a néző sosem látja, csak a karakterét, akiket játszik.

Val Kilmer klasszikus karakterszínész, akit olyan szerepekben ismerhetett meg a nézőközönség mint: a Top Secret Nick Rivers-e, a Willow Madmartigan-je, a Top Gun Iceman-je, a Doors film Jim Morrison-ja, vagy a Tombstone Doc Holliday-e, de volt Ő Batman, őrült bankrabló a Szemtől szembenben, de dolgozott együtt Marlon Brandoval a Dr. Moreau szigetében. Lehet nem a legelismertebb színész Mr. Kilmer, de

Igazán büszke lehetett a karrierjére, de sajnos a 2000 évek után alább maradtak a sikerek és az mindenkinek világos lett, hogy Kilmer nem a pénzt próbálja meg keresni, hanem próbálta a kreativitását kamatoztatni kisebb szerepekben. Legalábbis ő így meséli el. Ez egészen a Cinema Twain produkció kezdetéig tartott, ami régen dédelgetett álma volt. Egy egyszemélyes darabot írt és rendezett, ahol Ő játszotta Mark Twain-t, egy humoros előadás keretein belül. Több archív felvételt láthatunk ezekről az előadásokról, amik akkoriban nagy sikerrel futottak. Próbálta összeszedni a pénzt, hogy filmet is forgathasson a témához. Nagyon együttérzett Mark Twainnel, úgy gondolta nagyon hasonló életük volt, csak más médiumban alkottak, ez látszott is a színdarabon, nagyon szórakoztatóan tudta előadni a hatalmas írót, a nézők pedig imádták.

Aztán eljött a nap, melyre nem számított. 2015-ben, az egyik Mark Twain előadáson elment a hangja és torokdaganattal diagnosztizálták 61 éves korában. Időben megműtötték és gyógyulása nagyon gyors volt, de sajnos a hangja nem jött vissza. Egy ember, aki az arcából és a hangjából élt, képtelen lett a beszédre. Ekkor sem esett kétségbe és egyéb kisebb munkák mellett 2021-ben leforgatta cikkünk témáját, a Val című dokumentumfilmet Ting Poo és Leo Scott rendezők segítségével.

A filmben Valt fia szinkronizálta, akinek egyébként egészen hasonlít a hangja édesapjáéra. Itt visszatekint főszereplőnk az életére, elmeséli mennyire megrázta testvére halála, ez mennyire eltávolodott édesapjától, aki a történtek után erősen vallásos lett.

Az igazi Valt sose láthatta senki, mert ha kamera vette, akkor szerepet játszott. Márpedig Val Kilmer minden forgatásra vitte a maga kis kameráját és a szünetekben filmezett. Több ezer óra felvétele van egy raktárban. Ezt is gyakorlásnak érezte a szerepekhez. Kapcsolata gyermekei anyjával is valószínűleg ebbe rokkant bele, hogy folyamatosan próbált gyakorolni, még otthon, szabadidejében is készült.

Például a karrierje elején egy színdarab szünetében készített felvételek, ahol Val harmadik számú főszerepet játszott Sean Penn és Kevin Beacon mellet. Vagy a hihetetlenül balszerencsés forgatás képei a rettenetes Dr. Moreau szigetéből. Az elképesztő nyomás, amit a Mindörökké Batman forgatása alatt érzett. Hiszen, ahogy fogalmazott, minden gyerek Batman akar lenni, de elhihetjük neki, nem akarja mindenki eljátszani Batmant egy filmben. Amikor ő játszotta Batmant, még ahhoz is segítséget kellett kérnie, hogy felálljon a gumiruhában, kicsit úgy érezte magát, mint egy mélytengeri búvár. Senkit nem hallott, alig látott, mozogni is alig tudott, fizikai és pszichológiai fájdalom volt az egész forgatás számára. Gyerekként rengetegszer láttam a filmet és ezekbe a dolgokba sosem gondoltam bele.

Nagyon érdekesek ezek a részek a filmben, de ugyancsak érdekes az életszemlélet-váltás, amit azután kellett meghoznia, hogy megműtötték. Olyan dolgok tűntek el az életéből egy pillanat alatt, ami mindenki számára természetes. A szilárd táplálék: egy egyszerű ebéd is lehetetlen a műtét óta, vagy az értehető beszéd: nagyon nehezére esik beszélni, egyfajta „nyelőcsőbeszédet” tanult meg, ami azt jelenti, hogy megtanították belégzéskor a levegő egy részét a nyelőcsőbe venni és úgy képezni hangot. Ez a hang teljesen eltér az eredeti hangjától és megfelelő körülmények nélkül érteni is nehéz.

Szeret festeni, hogy mások számára is ez minél elérhetőbbé váljon, nyitott egy művészeti galériát, ahol mindenki alkothat, festhet, verset vagy könyvet írhat, esetleg csak beszélgethet művészet által érdeklődő társaival.

Betegsége hatására közelebb került gyermekeihez és megpróbálja az életét pozitív energiákkal feltölteni. Gondol rajongóira, betegsége ellenére járt Comic Con-on és filmes találkozókon is. A dokumentumfilmben is végigkövetettjük milyen

Aláírásokat osztogat órákon át, miközben többször rosszul lesz, vagy elmegy egy Tombstone vetítésre, ahol mindenki őt ünnepli és végignézi egyik legszórakoztatóbb szerepét a rajongóival.

A film megmutatja a sikereket, a sikerek mögötti embert, a bukásait, majd pedig az újjászületését. Szép íve van a történetnek, még ha nem is lehet 100%-ig elfogadni, mert azért Val Kilmer az egyik producer, tehát nem pártatlan a történet, de szép.

Bár többen nyilatkozták a 2010-es években, hogy nehéz természet Kilmer, de ezen pletykák nem feltétlen igazak. Mutatják Robert Downey Jr. interjúját is, a Kiss Kiss Bang Bang kapcsán, ahol kiemeli, hogy Ő tudja milyen az, amikor elkönyvelnek zűrös és problémás színésznek. Val Kilemrrel ugyan ezt csinálhatták, bár azért Downey Jr. esetében is sok esetben igazak voltak ezek a kritikák, de Kilmerről nem lehetett hallani, hogy drogozik, vagy sokat iszik és bulizik, mint Downey-ról.

Valószínűleg a problémás korszakának felvételeit direkt nem használták fel, mert egyrészt betegsége miatt nem lenne etikus, másrészt nem is illett volna annyira bele a film hangnemébe.

Miután megnéztem a filmet, egyértelműen úgy érzem, sikerült neki. Csak ajánlani tudom a Valt mindenkinek, aki kicsit is szereti a színészt, vagy a filmvilág szerelmese.

Ha egyetlen filmet választhatsz most a moziban, ez legyen az. Ridley Scott veterán rendezőt nem kell bemutatni, ha mégis kéne, ezzel a négy filmcímmel tenném: A nyolcadik utas: a Halál, Szárnyas fejvadász, Thelma és Louise, Gladiátor. Négyszeres Oscar-jelölt.

Most egy olyan filmet csinált, amiről egyszerre jutott eszembe Thelma és Louise, a két, a hímsoviniszta világban önmagát kereső, ámokfutó barátnő és a Gladiátor. Mindét filmje klasszikus mára, Az utolsó párbaj is remélem, az lesz. Én elbeszélési technika szempontból máris felvenném filmes kurzusok programjába az elemzését.

Viszonylag ritkán adatik meg nekem, hogy ne tudjak sokat egy filmről előre. Az utolsó párbajt ameddig ment, eltartottam magamtól, mert tapasztalatom szerint az egyik legnagyobb nézői élmény akkor születik, amikor egy nagyon jó filmet úgy látunk, hogy SEMMIT nem tudunk róla. Ha véletlenül nem láttátok a trailert, ne nézzétek meg, csak nézzétek meg a filmet. Nem is mesélem el a sztorit.

A női megaláztatás sok oldalát ilyen cizelláltan és a problémában igazán elmélyülten kevesen elemezték még ki.

A középkorban játszódik, amit Ridley Scott tényleg úgy mutat meg, hogy elhisszük, ott vagyunk: a saras piactereken, a gyertyás csillárok között, a betegségekkel, háborúval, kosszal és istenfélelemmel terhelt és megáldott korban. Minden kockája autentikus, nem díszletszerű.

Affleck arrogáns, erkölcstelen földesúr, akinek még nézni is élvezet a pofavágásait, Damon az elkeseredett, görcsösen harcias lovag, akit ilyen jónak régen láttam.

Driver zseni, ő nem is okozott meglepetést, Comer pedig, a történet mértani középpontja, fantasztikusan játszik a történetszálakkal és a szerepe nyújtotta lehetőségekkel. Megalázott asszony vagy kihívó nő, aki a végzetébe fut? Scott elegánsan oszt igazságot, egyetlen felvillanó szóval a fejezetfeliratozásnál, és a nő történetével, ami magáért beszél.

Megtörtént események alapján készült Az utolsó párbaj. Az elbeszélőtechnikai csavart sem árulom el, hátha nem tudjátok. Magáért beszél Scott és a forgatókönyvírók dramaturgiai döntése. A szkriptért pedig az a Matt Damon és Ben Affleck felel - egy női forgatókönyvíróval, Nicole Holofcenerrel együtt - , akik Hollywoodba a Good Will Huntinggal robbantak be anno, és annak fantasztikus forgatókönyvével, amit szintén tanítani lehet. Hát most még magasabbra tették a lécet.

Véres, kegyetlen és önmagunkkal, kisszerűségeinkkel, egónkkal és magunknak mondott hazugságainkkal szembesít Az utolsó párbaj, ami még sokáig kísért a gondolatainkban, ha megnéztük. Onnan tudom, hogy zsigerileg hat, hogy minden erőszakjelenetnél automatikusan összeszorítottam a combjaimat. És szerintem nem én vagyok az egyetlen nő, aki így nézte.

Frank Herbert 1965-ben megjelent science fiction-regénye, a Dűne a műfaj egyik mérföldköveként vonult be az irodalomtörténetbe, és számos meghatározó filmet, könyvet, sorozatot, novellát stb. inspirált az elmúlt 56 évben. A sci-fi mozgóképes előretörése idején, vagyis a ’70-es években A vakond és A szent hegy chilei rendezője, Alejandro Jodorowsky éveken át dolgozott a Dűne nagyszabású filmes feldolgozásán, ám az elképzelése annyira nagyratörő volt (10-14 órában tervezte leforgatni bődületes költségvetésből), hogy a projektből végül nem lett semmi.

Az 1977-es Star Wars IV. rész – Egy új remény utáni sci-fi-hullámot meglovagolva, 1984-re mégis sikerült Hollywoodnak előállnia egy filmadaptációval, méghozzá az akkor épp feltörekvő David Lynch-csel a rendezői székben.

Lynch és csapata viszont felettébb bátor (és botor) módon egyetlen, 137 perces filmbe próbálták beleerőszakolni a sok száz oldalas, kiterjedt univerzummal rendelkező összetett sztorit. Az eredmény: kritikusi és nézői fanyalgás, anyagi bukás.

Ezután 16 évet kell ugrani a következő próbálkozásig, 2000-ben került ugyanis a tévék képernyőire egy háromrészes miniszéria, ami a hosszabb játékidőnek hála már jobban ki tudta bontani a történetet, sőt, két technikai Emmy-díjat is nyert, a regények rajongói mégis kénytelenek voltak tovább várni egy méltó, nagyívű és látványos filmváltozatra.

Ezt hozta most el nekünk Denis Villeneuve, aki sikeresen letette névjegyét a zsánerben az Érkezéssel és a Szárnyas fejvadász 2049-cel, s végre valóra válthatta álmát, filmre vihette hőn szeretett Dűnéjét. A kanadai direktor viszont csak azzal a feltétellel vállalta el a stáb irányítását, ha két epizódban mesélheti el Herbert sivatagi show-ját. És mivel a Warnernél erre azonnal belecsaptak a tenyerébe, így egy évvel az eredetileg kitűzött premier után (a Covid miatt 2020 őszéről csusszant idén szeptemberre – nálunk októberre – a bemutató) hozzánk is befutott az Atreidesek, a Harkonnenek és a fremenek csetepatéjának első fele.

Villenuve Dűnéjét nem véletlenül várták annyian, hiszen a rendező korábban már több ízben bizonyította, hogy ért a sci-fi nyelvén, és odafigyel a narratívára, valamint a karakterekre is, így Herbert regénye aranybánya lehet a számára.

Egy ekkora volumenű sci-fi-világ mozgóképes bemutatásánál általában nagy hiba, hogy egyből berántják a dolgok sűrűjébe a nézőt, aki csak kapkodja a fejét a sok furcsa név, lény, gépezet, bolygó és hasonlók közt, a rázúdított és számára ismeretlen információk tömegében pedig inkább már az elején elengedi az egészet, és páff, oda az érzelmi belehelyezkedés. Villeneuve azonban óvatosan, apránként és okosan csepegteti belénk az expozíciót, hogy a Dűne-szűz néző is felfoghassa, hol járunk, kik a felállított sakkbábuk, és mi forog itt kockán.

A forrásanyagban olvasottakat az alkotók természetesen ezúttal sem szóról szóra mondták fel nekünk, így aki netán rongyosra olvasta a regényt, készüljön fel rá, hogy a körülbelül 155 perc hosszúságú első részben hiába keresi IV. Shaddam császárt és a lányát, Irulan hercegnőt (a Lynch-filmben José Ferrer és Virginia Madsen játszották őket), ők ugyanis egyelőre nem tűnnek fel, az uralkodóról viszont sokat beszélnek.

Ráadásul azoknak sincs jó hírem, akik a két mentátot, Thufir Hawatot és Piter De Vriest istenítik a leginkább, mivel eléggé megkurtították a szerepüket a regényhez képest. Sőt, a ’84-es Dűnében Sting által kissé komikusan megjelenített Feyd Rautha Harkonnen sem teszi tiszteletét egyelőre Villeneuve-nél.

Jelentősen kibővített szerepet kapott viszont az Arrakis bolygó őslakosai, a fremenek közt ténykedő planetológus, Dr. Liet Kynes (Lynch-nél Max Von Sydow, itt Sharon Duncan-Brewster), aki fehér férfiból ezúttal fekete nővé vált.

Természetesen a karakter neme nem határozza meg a képességeit és tudását, ráadásul az általa közvetített modern üzenetek, például a bolygó gondozásáról, az erőforrások drágaságáról és okos felhasználásáról vagy a helyi közösségekkel való kapcsolatteremtés szükségességéről ma is aktuálisak, így érthető a hírvivő modernizálása is.

Több mint megkapó felmondása Herbert fejezeteinek, mondatainak és szavainak, épp csupán magát, Villeneuve-öt nem látni, nem érezni benne. Mintha nem lett volna vele igazán mondanivalója, csupán szépen és látványosan le akart volna vezényelni az ismert sztoriból egy monumentális, látványos és itt-ott művészi, ám mindenekfelett epikus sci-fit. Félreértés ne essék, a játékidő teljes hossza alatt

ám az Érkezés vagy a Szárnyas fejvadász 2049 friss gondolatiságát hiába keressük benne. Ráadásul nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy csupán egy félfilmet látunk, senki ne csalódjon tehát, ha a történet kellős közepén egy vágás és a végefőcím a jussunk. Anyagi siker esetén a folytatás viszont garantált, különösen érdemes tehát betámadni a mozikat.

Jövőre ismét Magyarországon koncertezik a Pet Shop Boys. A brit popcsapat 2022. július 6-án a Budapest Parkban lép fel.

Neil Tennant énekes és Chris Lowe zenei mindenes duója Dreamworld - The Greatest Hits Live című turnéja keretében érkezik a magyar fővárosba. A világjárvány következtében korábbról elhalasztott koncertsorozat jövő májusban Milánóban indul - közölték a szervezők kedden az MTI-vel.

Először 1991-ben játszottak a Budapest Sportcsarnokban, 2000-ben a fővárosi Kapcsolat-koncerten zenéltek a Felvonulási téren, 2004-ben a Sziget fesztiválon, 2006-ban a soproni VOLT fesztiválon, 2010-ben a zamárdi Balaton Soundon, 2014-ben a Budapest Parkban, legutóbb pedig 2018-ban a SZIN-en. A zenekar legutóbb 2019 szeptemberében adott koncertet, Londonban.

Az 1981 óta létező csapat több mint 50 millió albumot adott el eddig világszerte, háromszor nyert Brit Awardsot, hatszor jelölték Grammy-díjra, 42 Top 30-as kislemeze volt, közülük 22 a legjobb tízig jutott a brit listán, négy pedig első lett: a West End Girls, az It's a Sin, az Always on My Mind és a Heart. További hatalmas slágereik közé tartozik a Go West, az Opportunities (Let's Make Lots of Money) vagy a What Have I Done to Deserve This?.

A Pet Shop Boys eddig tizennégy stúdióalbumot készített, a legutóbbi, a Hotspot tavaly jött ki.

Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire: ezekben a zenei projektekben Nóvé Soma a közös pont, aki párhuzamot von közéjük a maga muzikális kíváncsiságával.

Experimentális, egymásra épülő, szerteágazó ötletek, készülő nagylemezek és egyedi vonások között kalauzolt minket, amikor a héten startoló BUSH kapcsán beszélgettünk.

- 2020 januárjában jött ki a MORDÁI első nagylemeze, de az ötlet már korábban is létezett. Mesélj egy kicsit az eddigi utatokról!

- 2018-ban jött ki a Népdalok című lemez, amit még a saját nevem alatt jelentettem meg. Azon három dal volt, ami nagyjából megalapozta a MORDÁI zenéjét – ebből kettő rajta is van a zenekar első nagylemezén. Miután kihoztam ezt a kislemezt, sokan kérdezték, hogy mikor lesz ebből koncert, illetve én is azt éreztem, hogy érdemes ezt átültetni zenekari kontextusba is. Főként azért, mert már ott is elég részletes hangszerelés volt, nemcsak gitárral játszottam fel a dalokat, hanem azokban is volt dob, szaxofon és nagyjából minden, ami a MORDÁI-ban is benne van. Tehát a kislemez megjelenése után elkezdtem zenészeket keresni a projekthez, és ebből az anyagból kiindulva kezdtünk el új számokon dolgozni, utána pedig koncertezni is, ami nagy löketet adott a formációnak.

- Most pedig már a második lemez készül.

- Igen, most írjuk a második lemezünket, ami remélhetőleg 2022 elején meg fog jelenni.

- Mennyiben fog hasonlítani az elsőre, vagy mik lesznek a különbségek? Nem tudom, melyikkel spoilerezel kevesebbet.

- Nagy különbség, hogy az első lemeznél a zenekari tagok nagy része más volt, más volt a zenekar összetétele, mint most. Pár zenész kilépett a formációból, így ez most egy új felállás – emiatt mindenképp más lesz a hangzás.

- És a dalok tekintetében?

-Olyan szempontból lesznek mások, hogy az első lemezzel a Muzsikás együttes repertoárját követtük, tehát mondhatni, hogy népdalfeldolgozások átdolgozásai voltak. A második lemezzel jobban törekedtünk arra, hogy ne csak egy adott forrásból táplálkozzon, hanem egy kicsit szerteágazóbb legyen, egy színesebb skálán mozogjon.

- De mindenképpen adott szövegekkel dolgoztok, hiszen népdalokat gondoltok újra. Mennyire tudjátok ebben kifejezni saját magatokat? Vagy ez a projekt nem erről szól?

- Ez érdekes, mert azt hiszem, azokban a népdalokban, amiket eddig feldolgoztunk, nincs olyan szóhasználat, ami nagyon idegen lenne tőlem. Ráadásul eléggé alaptémákat, tematikákat dolgoznak fel, ezért nem érzem azt, hogy valaki más gondolatait vagy szövegeit énekelem.

Azt gondolom, hogy az is a lényege a népdaloknak, hogy azonosulsz velük, hogy a saját dalaidnak érzed őket, és én ezt érzem a MORDÁInál is. Azokban a népdalokban, amiket most dolgozunk fel, valószínűleg egy-két szót át fogunk írni, mert nem tudok pejcsikókról meg hasonlókról énekelni, azt nem érezném önazonosnak. De ezek csak finomhangolások, az biztos, hogy nem fogunk teljesen saját dalszöveget írni a MORDÁI-számokhoz.

- Tény, hogy nem sokat változott az, hogy mi foglalkoztatja az embereket, az utóbbi akár száz évben, és hogy mik azok a témák, amikről dalok születnek.

- Nem, és azt gondolom, hogy nem is nagyon fognak. Amikről a népdalok szólnak, azok örökérvényű dolgok.

- Egyszer azt mondtad, hogy a népzene sok mindennel kombinálható – és ti ezt ki is használjátok, mivel jazzes és rockos elemeket is beépítetek a dalaitokba. Nem érzed mégis azt, hogy a népzenei alapok bekorlátoznak zeneileg?

- Szerintem a korlátok inkább szabadságot adnak, mintsem hogy elveszik azt. Például, ha kitöltesz egy matektesztet, az nem egy univerzális, 100%-os tudást mutat, de az adott teszten belül tudsz 100%-ot teljesíteni. Azaz mindig egy kontextuson belül tudsz 100%-ot hozni, viszont ha nincsenek kereteid, akkor nincsen egy olyan szerkezete a dolognak, amin belül tudsz teljesíteni. Én mindig törekszem arra, hogy legyenek olyan pontok, olyan korlátok egy adott projektben, amik letisztázzák azt, hogy mit akarok épp csinálni. Nem érzem azt, hogy lenne olyasmi, amit meg akarnék csinálni a MORDÁI-ban, és mégsem tehetem meg a műfaji vagy stilisztikai korlátok miatt.

- Ez másban is megnyilvánul?

- Jó példa erre az, amit akkor tapasztaltam, amikor a MOME-ra jártam. Az is azért működött jól, mert adtak támpontokat – ami eléggé hasonlít egy korláthoz. Ha tehát elmész egy ilyen iskolába, és nem tudod, hogy hol kezdd, nem tudod, hogy hogyan akarod kifejezni magadat, akkor van szükséged korlátokra. Ezeken belül megtanulod, mi a legadekvátabb módja annak, hogy megmutasd, mi van benned. Aztán egy idő után, ha elegendő projektet csinál az ember, akkor megformálódik az, hogy mi a zenei vagy művészeti identitása.

- Neked ebből az identitásból több is van? Arra gondolok, hogy egészen más például egy MORDÁI-dal, mint egy Samurai Drive-dal, ami szintén a te nevedhez fűződik.

- Valószínűleg azért csinálok ilyen sokfajta projektet, mert sok ötletem van, és ezek közül mindegyik egy kicsit más valamivel kísérletezik.

Mert attól még, hogy valami nem avantgárd, az lehet kísérletező. Szóval, sokszor azt nézem, hogyan tudok fuzionálni olyan dolgokat, amelyeket nem hallottam együtt addig. Szerintem akkor születnek új dolgok, ha különböző világokat párosít az ember, mint például a MORDÁInál.

- Nem érzed azt, hogy ez a sokféle zenei projekt szétdarabol? Vagy épp ellenkezőleg, inkább építenek?

- Nem érzem ezt, sőt, talán még örülnék is, ha még inkább különböznének. Azt érzem, hogy ha dolgozom egy projekten, akkor abból sokat tanulok, és akkor a következő projektbe – ami mondjuk egy másik zenekar – mindig át szoktam emelni a tanulságokat és a tapasztalatokat. Így inkább olyan, mintha egy nagy legóvárat építenék, semmint hogy többet egymás mellett: ezek egymásra építenek, nem pedig egymás rovására mennek kreatív szempontból. Mindenesetre vannak köztük hasonlóságok is, lehet érezni, hogy vannak összekötő elemek.

- Szerinted mik a hasonlóságok? Az általános sötétebb tónus, például?

- Azt hiszem, igen, van egy hasonlófajta melankólia ezekben a projektekben, az biztos, hogy nem nagyon szoktam nyári slágereket írni. (nevet) De szerintem az már önmagában is eléggé meghatározza az összefüggéseket, hogy van egy adott zenei ízlésem, és mindig adott dolgokból inspirálódom – ezek biztosan hatással vannak ugyanúgy a Middlemistre, a MORDÁI-ra és a Samurai Drive-ra is. Illetve amiatt is hasonlóak lesznek, mert párhuzamosan csinálom ezeket. Nem arról van szó, hogy megírtam egy lemezt egy zenekarral egy adott évben és két évre rá egy másik projekttel foglalkozom, hanem öt zenekarral (Middlemist Red, MORDÁI, Samurai Drive, The Night of the Vampire, szólóprojekt – a szerk.) foglalkozom egyszerre. Nincs olyan, amit szüneteltetnék.

- Melyik zenekarral teszed a következő lépést?

- A következő egy hónapban jelenik meg egy lemez a The Night of the Vampire formációmmal, amelyen a jazztrombitás, Chet Baker számait fogjuk feldolgozni.

- Ha már a többi formáció: egészen más a színpadi jelenléted egy MORDÁI- és egy Middlemist Red-koncerten. Ezt a dalok követelik meg vagy a közönség?

- Igen, a Middlemist Red koncerteken például gyakran mászom fel különböző helyekre, gyakran csinálok olyan dolgokat, amelyek a zenétől függetlenek. Ez azért van így, mert már olyan régóta zenélünk együtt, hogy kellett valami, ami plusz izgalmat okoz. Eközben a MORDÁI-nál nagyon koncentrálnom kell arra, hogy mindenki egyben legyen, hogy ne rontsuk el. Ez egy frissebb, újabb terep, így nagyobb felelősség is, pláne, hogy sokat cserélődnek a tagok, és így nekem kell összehúznom a dolgot.

- Miért gyakori a tagcsere?

- Azért, mert a MORDÁI-ban profi zenészek játszanak, ez a szakmájuk, a hivatásuk. Mindenki vagy zeneakadémiát végzett vagy konzervatóriumot, ennek következményeként ők is elég sok projektben benne vannak. Egyrészt azért, mert ők is kísérletező szelleműek, másrészt azért, mert itthon ez fontos ahhoz, hogy kiépíts egy egzisztenciát. A zenekarban hatan vagyunk, és a hat tag összesen nagyjából 15 vagy 20 zenekarban van benne egyszerre. Így előfordulhat olyan szituáció, amikor valakinek túl sok projektje gyűlik össze, vagy éppen bejött valami, ami prioritást élvez, és akkor kompromisszumot kell kötnie magával.

- Egyszer azt mondtad, hogy szerinted a MORDÁI külföldön sikeresebb lehet, mint a többi zenekarod, eközben Magyarországon egyelőre kevésbé „felkapott” ez a formáció. Szerinted ez miért lehet így?

- Azért, mert itthon ismerik a népzenét, a népdalokat, külföldön pedig nem annyira, és mindig azok a dolgok működnek, amik frissek, és ilyen szempontból izgalmasak is. Ha például kimész Németországba és egy indie-rockként aposztrofált zenekaroddal fellépsz, akkor azok, akik nem ismerik a neved, nem biztos, hogy elmennek a koncertedre. De ha azt látják, hogy Hungarian folk-jazz-rock, akkor lehet, hogy elmennek, akkor is, ha nem ismernek. Én is szívesebben meghallgatom valamilyen lengyel népzenei fúziós zenekar koncertjét, még akkor is, ha semmi közöm nincs hozzá, mint egy lengyel indie-rockzenekarét.

- Néhány külföldi showcase-en már felléptetél már a MORDÁI zenekarral. Ez milyen lehetőségeket adott nektek?

- Igen, voltunk az Eurosonicon és a Primaverán is showcase formában. Ezek viszont most mind online voltak, és azt hiszem, hogy ezek ebben a formában nem annyira működnek. Ahhoz, hogy mély benyomást keltsen egy zenekar, ott kell lenned a koncerten, nem elég, hogy a képernyőn keresztül nézed. De idén is jelentkeztünk az Eurosonicra, remélem visszahívnak. Ezen kívül most voltunk Oroszországban és Bécsben is, ahol már lehetett kapni valamiféle visszajelzést, amit a jövőben fel tudunk használni.

- Az október 21-én induló Budapest Showcase Hub-on most élőben is felléptek. Szerinted mi alapján esett rátok (is) a szervezők választása?

- Gondolom azért, mert ez eléggé exportképes zene. Biztosan végignézték, hogy kik azok a magyar zenekarok, akikben van potenciál ilyen fronton, és így kerülhettünk be.

- Mit gondolsz, mivel irányítja rá a figyelmet a magyar zenekarokra ez a showcase esemény?

- Elsősorban azzal, hogy nagyjából a fellépők 70%-a magyar. Emellett lehetőséget ad sok magyar zenekarnak, hogy megismerkedjenek szakmabeliekkel, akik lehet, hogy tudják segíteni őket.

- Te melyik koncertet vagy előadást várod leginkább?

Mi nem nagyon szoktunk az előadásokra elmenni, inkább a menedzserünk hallgatja meg őket, aztán együtt megbeszéljük a hallottakat. Ami a koncerteket illeti, nagyon szeretnék elmenni a Jazzboisra, az Amoebára, illetve Apey új projektje is érdekel.

A BUSH – azaz Budapest Showcase Hub – október 21. és 22. között tér vissza a magyar fővárosba, hogy itt hozza össze Kelet-Európa legizgalmasabb fellépőit. Egyedi hangzásvilágok, változatos stílusok, úttörő megoldások és izgalmas helyszínek várnak két napon át. A fellépők részletes listáját itt találod.