Újra rajthoz állt A menekülő ember, de Edgar Wrighttal is zsákutcába futott – Pedig lehetett volna ez az év akciófilmje…
Gyerekként imádtam az Arnold Schwarzenegger-filmeket. Volt valami egészen mitikus az óriásban: az izom, a humor, a stájer akcentus (bár ezt ritkán hallottam, mert Gáti Oszkárhoz szokott a fülem) és a lehetetlen szituációkból is kisétáló terminátori kisugárzás.
Vicces, hogy Jesse Ventura mindkét filmben együtt szerepelt Arnieval abban az évben. A menekülő ember így is ott volt a családi VHS-polcon, de valahogy kevésbé maradt velem. Most, évtizedekkel később, újranézve, kellemes meglepetést okozott: egy hamisítatlan, vértől és neontól csöpögő 80-as évekbeli akciófilm, ahol a szatirikus társadalomkritika csak annyira mély, amennyire egy izzadó testépítő válláról legördülő izzadságcsepp lehet filozofikus.

Persze pont ez az, ami miatt könnyen modernizálható alapanyag Stephen King könyve. Egy világ, ahol a média manipulál, a szegények szenvednek, a gazdagok meg tejben-vajban fürdenek... hmmm köszönjük ez valahonnan ismerős. Edgar Wright, a kockaközönség egyik kedvenc rendezője, aki nekünk adta a Vaskabátokat, a Haláli hullák hajnalát, a Scott Pilgrimet és a Baby Drivert is. Úgy tűnt, tökéletes választás a 2025-ös újraértelmezésre.
A lelkesedésem tehát adott volt, de sajnos Wright most kicsit elvérzett nálam. A Menekülő ember remake nem rossz film, de valahogy hiányzik belőle az a szikra, az a Wright-féle kreatív huncutság, ami eddig még a gyengébb munkáit is felemelte. Sokáig nem tudtam, mi a bajom a filmmel, aztán rájöttem: minden rendben van vele, csak épp semmi sem emlékezetes, vagy kiemelkedő.

A történet egy disztópikus nagyvárosban kezdődik, ahol a média mindent irányít. Vagyis inkább egy nagyvállalat: a gyanúsan Netflix logóval ellátott Network. A hírek a gazdagok kedve szerint torzulnak, a szegények fillérekért dolgoznak, az elit pedig a nyomor látványát is reality show-ként fogyasztja. Főhősünk, Ben Richards (Glen Powell), egy kétkezi munkás, akit azért rúgnak ki, mert kiáll a munkatársai mellett. Felesége kénytelen tripla műszakot vállalni egy sztriptízbárban (mint pincér természetesen), hogy eltartsa a családjukat. Ez idő alatt a lányuk beteg lesz, és mivel nincs pénz gyógyszerre egy sima megfázás is végzetessé válhat. Richards végül aláírja az ördögi szerződést: részt vesz A menekülő ember nevű tévéműsorban, ahol 30 napon át kell túlélni, miközben mindenki vadászhat rá.
Wright verziójában Richards nem egy igazságtalanul megvádolt rendőr, mint Arnie idejében, hanem a rendszer által kisemmizett munkásember. Ez a változtatás logikus és illik a modern társadalomhoz, de valahogy az egész film mégis steril marad. A düh, ami a főhőst mozgatja valós, de a körülötte lévő világ nincs eléggé kidolgozva. Nem látjuk, ahogy mindenki szenved. A szatíra, amit Wright mindig zseniálisan használt, gondoljunk csak a Vaskabátok túlzó brit idilljére, itt csak vázlatként létezik. Mintha félúton elfelejtette volna, hogy ez a film nemcsak üldözésről, hanem az elnyomás gépezetéről is szól.

Az akciójelenetek korrektek, tempósak, jól váltogatják a szűk terek és a nyílt utcai hajszák ritmusát. De hiányzik az a fajta vizuális bravúr, amit Wrighttól megszoktunk. Nem találunk olyan ikonikus pillanatot, mint amikor Simon Pegg a kocsmában sörrel a kezében veri szét a zombikat a Haláli hullák hajnalában, vagy amikor a Baby Driver zenéje szinte vezényli az üldözéseket. Itt minden működik, csak épp teljesen átlagos.
Egy biztos, a főszereplő menti, ami menthető. Egyszerre kisember és hős, dühös, de nem patetikus, kemény, de nem kegyetlen. Nem kell, hogy úgy nézzen ki, mint egy tank, ahogy Schwarzi, elég, ha elhisszük neki: ez az ember tényleg az utolsó tartalékait is felélte. Powell játékában ott van a kétségbeesés, az hogy családjáért egy hegyet is elmozdítana, és bár nem mindent bír el a forgatókönyv, ő becsülettel végigviszi ezt a karaktert.

A főgonoszok közül Bobby T (Colman Domingo) viszi a prímet: egy karizmatikus, manipulatív showman, aki annyira élvezi saját szerepét, hogy lassan elfelejti, mit is művel. Domingo lubickol a cinikus mosolyok és a tettetett empátia között. Dan Killian szerepében Josh Brolin már jóval kevesebb teret kap, a legtöbb jelenetét szerintem ülve, egy asztal mögött vették fel egy rögzített kamerába. Minden tiszteletem, a könnyű pénz, az könnyű pénz. Pedig Brolinból lehetett volna a modern „Killian”, a rendszer irányítója és háttérzsenije egyszerre, de itt sajnos csak statisztál egy jobb film árnyékában.
Mintha egy nyomtatott kiáltvány megváltoztatná a TV előtt zombivá vált társadalmat. A sztori siet, hogy eljusson a következő üldözésig, de közben elfelejti, hogy ezek a kis figurák adnának még teret és tétet az emberi oldalnak. Így úgy tűnik csak szegény Powell veszi fel azt a bizonyos kesztyűt egy elnyomó rendszer ellen, míg a mellékszereplők csak odadobnak neki egy-egy mentsvárat és történetet előre mozgató varázscsontot.

A legnagyobb csalódás mégis az antagonista oldal. A ’87-es verzió emlékezetes, túlzó, már-már groteszk gyilkosai: a láncfűrészes favágó, a jégkorongos pszichopata, vagy az operaénekes Villám Vili nagyon hiányzik. Érthető, hogy miért tették bele őket a 87-es verzióba. Wright realista irányba vitte a koncepciót: maszkos katonák, zsoldosok, civilek, akik pénzért vadásznak. Reálisabb, talán logikusabb is, de sokkal kevésbé izgalmas és maradandó. Egyikük sem ragad meg a nézőben, nincs ikonikus „rosszfiú”, akit utálni lehetne. Lee Pace maszkos, napszemüveges kommandósa, McConeja elképesztően gyenge. A nagy csavar, hogy ki is Ő, szinte úgy elmegy a néző mellett, mint a bénán célzó katonák töltényei Ben feje mellett.
Na és a nagy kés a szívembe, jön a befejezés, ami… nos, van belőle vagy négy. Komolyan. Mintha Wright és a stúdió nem tudta volna eldönteni, melyik működik, ezért mindet bent hagyták. A film eljut egy katarzisig, majd feloldja azt, majd megint, aztán még kétszer, míg végül a néző is csak fáradtan legyint: „jó, legyen vége”. Egyik lezárás sem elég bátor, vagy értelmes és logikus ahhoz, hogy ütős legyen, így a film a végére elveszíti a súlyát. Pedig szeretném szeretni. Tényleg. Van benne potenciál, jó színészek, remek ötletek, és Wright kézjegye is ott bujkál néhol, egy-egy vágásban, ritmusban, zenében. De a végeredmény mégis középszerű. Egy film, amit megnézel, elismerően bólintasz, majd másnap már alig emlékszel rá.

Ha rangsorolnom kéne a 2025-ös Stephen King-adaptációkat, Wright filmje valószínűleg csak a negyedik lenne a Hosszú menetelés, A majom és az It: Welcome to Derry mögött. Pedig utóbbi még csak nem is rendes adaptáció, hanem előtörténet.
Szóval, ha valaki megkérdezi, hogy újraélesztette-e Wright A menekülő ember legendáját, azt mondom: nem. Csak futott vele egy kört, de nem ért célba. Bár a futás szép volt, a célvonal túl messzire került, kifáradt és ledőlt kicsit pihenni.


