Újra itt a világvége! – Több mint látványosan zuhan ránk a Hold a Moonfallban
A Föld lapos, az 5G veszélyes, a chemtrail-repülők mérgező anyagot permeteznek, a világot egy titkos elit irányítja, az 1969-es holdra szállás nem történt meg, az amerikai kormány már kapcsolatban áll az űrlényekkel, ja, és természetesen a Balaton nem létezik. Összeesküvés-elméletek, úgynevezett konteók, amelyekben, bármilyen könnyedén megcáfolhatók is tudományosan, rengetegen hisznek (na jó, talán a Balaton nélküliségben nem olyan sokan).
És ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a Moonfall (magyar címet nem kapott, de van hozzá egy szigorúan nem komolyan veendő tippünk: Holdeste) minden idők egyik legdrágább független filmje, hiszen nem áll mögötte egyetlen nagy hollywoodi stúdió sem, Emmerichéknek mégis sikerült ennyit összegyűjteniük, például Kínából, ahonnan 40 millió érkezett, valamint igény egy kínai színésznő szerepeltetésére egy kiemelt mellékszerepben (Michelle szerepében Wenwen Yu).
A 66 éves, stuttgarti születésű német direktor főként akció-, sci-fi- és katasztrófafilmjeiről vált ismertté, az 1992-es Tökéletes katona, valamint az 1994-es Csillagkapu után ugyanis A függetlenség napja világszerte óriásit kasszírozó csodájával ajándékozta meg a világot, és többnyire maradt is a város- és világromboló fokozaton (Godzilla, Holnapután, 2012, A függetlenség napja – Feltámadás). Csak ritkán tett kitérőt, s evezett komolyabb vizekre (A hazafi – 2000, Anonymus – 2011, Stonewall – 2015), próbálva bizonyítani, több ő holmi apokalipszis-megszállottnál és CGI-fanatikusnál. No, a Moonfall nem ilyen. Mármint nem komolyabb víz.
Újra megnyomta tehát a tömegpusztító gombot, és most nem is merészkedett nagyon messzire az űrben, „csupán” 384 ezer 400 kilométerre, egészen a Holdig. Több milliárd éve hűséges kísérőnkkel és az épp az űrben tevékenykedő három űrhajóssal (köztük Halle Berry Fowlerjével és Patrick Wilson Harperjével) ugyanis történik valami szokatlan egy furcsa mozgású „rajnak” köszönhetően. Az eredmény: sokmilliós kár, egy halott asztronauta és egy NASA-tól kirúgott, sokak által meghurcolt űrhajós hős. Mindennél azonban egy még nagyobb baj történt akkor, aminek csak 11 évvel később isszák meg a levét a Föld nevű bolygó lakói, miután a Hold letér a pályájáról, és vészesen közelít kicsiny sárgolyónk felé. Ha pedig belecsapódik, akkor viszlát, Dorothy, mert Kansas nincs többé (és minden másnak is lőttek)... Fowler, Harper, valamint egy összeesküvés-elméletekben utazó civil zseni, KC Houseman (a Trónok harca Samjeként magát sokak szívébe belopó John Bradley alakításában) veszik fel a harcot az égitesttel, és fedik fel annak sokkoló titkát.
A Moonfall kétségtelenül pofátlan, de őszinte film is. Gyorsan kész tények elé állít, és nem próbál átverni, azaz egy pillanatig sem hazudja magát fennkölt szórakozásnak. Roland Emmerich több mint harminc éve ontja magából a filmeket, így aki beül egy újabb rendezésére, pontosan tudja, mire számíthat. Persze ez nem mentség arra, ha 130 percen keresztül amúgy agyzsibbasztó történések zajlanak a vásznon, szóval kell hozzá nem kevés elrugaszkodottság és nyitottság. De ha készek vagyunk ennyire időre kikapcsolni agyunk zakatoló fogaskerekeit, egy látványos nonszenszben lehet részünk. Hogy ártatlan is lenne-e, az már erősen megkérdőjelezhető, hiszen, ha filmet forgatunk egy ennyire blőd összeesküvés-elméletről, és kimondjuk benne, hogy az addig idiótáknak bélyegzetteknek amúgy igazuk volt, azzal további táptalajt adhatunk jövőbeli ámokfutásaiknak. Persze aki hitelt ad egy Emmerich-filmnek, és a realitáshoz bármilyen kis mértékben hozzáköti, az vessen magára!
Persze korántsem csodálkozunk már erre rá tátott szájjal úgy, mint New York és a Fehér Ház felrobbantására 1996-ban, A függetlenség napja idején. A CGI-technológia azóta végbement fejlődése és túlzottan gyakori, illetve egyre kevésbé kreatív használata valamennyire immunissá tett minket többek között a városokat elöntő cunamik és az égből alászálló, hegyeket ízzé-porrá morzsoló meteoritok egyébként szépen kivitelezett látványára.
A Moonfall épp ezért biztosan nem kerül majd be a hasonszőrű filmek vagy akár Emmerich pályájának nagyjai közé, a jobb megítélésben pedig a vitathatatlanul hakni-üzemmódba kapcsolt Halle Berry és Patrick Wilson sem segítenek (talán csak John Bradley-ről érződik lelkesedés, nem véletlenül, eddig legnagyszabásúbb mozis szerepe ez). A direktor korábbi szösszeneteinek rajongói (furcsa is, hogy nem ő rendezte az Armageddont) azonban megtalálhatják a számításukat ezekben a blockbusterekben ínséges időkben, ezzel a kilencvenes és kétezres éveket idéző és már kihalóban lévő zsánerben fogant független filmecskével.