KULT
A Rovatból

Ujjvérzésig gitározott gyerekkorában, majd ő lett kora legtöbbet kereső és legsikeresebb zenésze – Taylor Swift 35 éves

11 évesen még demókazettákat osztogatott a zenei kiadók recepciósainak, majd rájött, hogy csak úgy lehet sikeres, ha maga szerzi a dalait. A semmiből jött, 2023-ra pedig milliárdos lett.


Taylor Alison Swift 1989. december 13-án született a pennsylvaniai Readingben, de ő és az öccse, Austin Wyomissingben (szintén Pennsylvaniában), egy karácsonyfafarmon nőttek fel a szüleikkel: az apjuk, Scott Kingsley Swift a Merrill Lynch tőzsdeügynökeként, édesanyjuk, Andrea Gardner Finlay pedig befektetési alapok marketingvezetőjeként dolgozott. Vagyis a showbiznisznek se híre, se hamva. Illetve mégis, mivel Taylor anyai nagyanyja operaénekesnő volt Szingapúrban és Puerto Ricóban, s olyan darabokban lépett fel, mint A sevillai borbély, Az eladott menyasszony, vagy a West Side Story című musical.

Swift már fiatalkorában is a countryzenéért volt oda. „Olyan legendákat hallgattam, mint Dolly és Patsy Cline, vagyis olyan nőket, akik a countryzene esszenciáját jelentették” – nyilatkozta egyszer.

A gyermekverseket is szerette, olyan szerzőket, mint pl. Shel Silverstein és Dr. Seuss, majd észrevette, hogy a rímek hajlamosak megragadni a fejében. Az általános iskola negyedik osztályában megnyert egy országos versmondó versenyt az Egy szörny a szekrényemben című saját versével. Később egy helyi gyermekszínjátszó csoport tagjaként megkapta Sandy szerepét a Grease-ben, és észrevette, hogy a saját dala eléggé countrys hangzású. Ezt annak jeleként értékelte, hogy a countryzene lesz az ő útja.

Swift hamarosan elhatározta, hogy minél több hallgató előtt próbálja ki magát, ezért karaokeversenyeken, bárokban, fesztiválokon és vásárokon kezdett el fellépni. Az Amerikai Egyesült Államok himnuszát is elénekelte minden lehetséges helyszínen, beleértve egy Philadelphia 76ers-meccset is.

„Ezt nem így kell csinálni…”

11 évesen utazott először a Tennessee állambeli Nashville-be (persze szülői kísérettel), ahol naivan demókazettákat osztogatott a lemezstúdiókban dolgozó titkárnőknek. „Azt gondoltam, ha énekelni akarok, akkor lemezszerződésre lesz szükségem. Szóval szerzek magamnak egyet. Azt hittem, hogy ez ilyen egyszerű. Csináltam egy demókazettát, amin ismert dalokat énekelek, majd anyámmal elkezdtünk fel-alá járkálni a Music Row-n, és minden kiadónál a recepciósoknak osztogattuk a kazijaimat. Azt hiszem, egyetlen ember hívott vissza. Ő amúgy nagyon kedves volt, és csak annyit mondott: »Tudod, ezt nem így kell csinálni.«”

S bár Taylor akkor lemezszerződés nélkül tért haza, végre egy kis betekintést nyert a zeneiparba. Úgy döntött, hogy énekesként a lehető legönállóbbá kell válnia, ennek pedig az a módja, hogy ő maga is dalokat szerez. Megkapta az első gitárját, és elkezdett autodidakta módon tanulni, úgy, hogy naponta akár négy órát is gyakorolt, amíg az ujjai vérezni nem kezdtek. Ahogy a gitár- és dalszerzési képességei fejlődtek, Swift egyre többször utazott Nashville-be, hogy a legtehetségesebb feltörekvő szerzőkkel írjon együtt dalokat.

12 éves volt, amikor előadta a himnuszt a U.S. Open teniszbajnokságon, ahol felfigyelt rá Britney Spears menedzsere. Alig egy évvel később lemezszerződést ajánlottak neki az RCA Recordsnál, amit azonban visszautasított, mert csak mások által írt dalokat vehetett volna fel.

Ez idő alatt a szülei úgy döntöttek, hogy az egész családot Hendersonville-be, Nashville külvárosába költöztetik, vagyis közel a tűzhöz.

Tiniként a világ tetején

Swift nagy áttörésére végül 2004. november 4-én, vagyis majdnem 15 éves korában került sor a The Bluebird Café nevű helyen, ahol fellépett (feldolgozásokat és saját dalokat is előadott), és ahol felfigyelt rá a Big Machine Records egyik vezetője, Scott Borchetta. Taylor úgy döntött, hogy leszerződik az újonnan alakult kiadóhoz, és elkezdte felvenni első, Taylor Swift című albumát. 2006 nyarán, 16 évesen kiadta első kislemezét, a Tim McGraw című dalt, ami aztán ismertté tette a countryelőadók között. A dalhoz készült videóklipet Taylor maga rendezte, és több díjat is nyert vele. Az első albuma óriási sikert aratott, vitték, mint a cukrot, és a 2008-ban Grammy-díjra is jelölték a Legjobb új előadó kategóriában, de Amy Winehouse-szal szemben akkor alulmaradt.

Az első lemezének sikerére reagálva Swift 2007-ben egyszerre kezdett turnézni olyan előadókkal, mint Brad Paisley, Tim McGraw és Faith Hill. Majd 2008. november 11-én adta ki a második albumát, a Fearlesst, ami az első helyen debütált a Billboard listáján, és csak az első héten 592 ezer példányban kelt el. A Fearless nyolc egymást követő héten keresztül tartotta az első helyet, ezzel Swift lett az első női countryelőadó, akinek összejött ez a kunszt. „Azok, akik azt hitték, hogy Taylor Swift első lemeze volt a nagy dobás, készüljenek fel! Ő sokkal nagyobb lesz. Bár egy tinédzser írta ezeket a dalokat, mégis széles körben vonzóak, és ebben rejlik második munkájának zsenialitása” – ilyen és ehhez hasonló kritikák jelentek meg az albumról anno.

2008 végén a Nielsen SoundScan bejelentette, hogy Swift nemcsak az év legtöbb eladását produkálta, hanem ő lett az első előadó a történelemben, akinek két top 10-es albuma is volt az év végi albumlistán: a Fearless a harmadik, a Taylor Swift pedig a hatodik helyen végzett.

Rekord rekord hátán

2009-ben, húszévesen már olyan híres volt, hogy rábízták a Saturday Night Live című tévés szkeccsműsor házigazdájának posztját (a legnagyobb sztárok részesülnek e kiváltságban), egy évvel később pedig Guinness-rekordot állított fel harmadik stúdióalbuma, a Speak Now megjelenésével. A pop-country album, amelynek az összes dalát egyedül írta, minden idők leggyorsabban fogyó digitális albuma lett egy női előadótól, csak az első héten 278 000 digitális példányt adtak el belőle.

2012-ben Swift a lemezfelvételei és a turnéi révén az első helyre került a Forbes „30 év alatti legjobban kereső hírességek” listáján. A kiadvány szerint abban az évben Taylor 57 millió dollárt keresett, ami nagyrészt a Speak Now-turnéjának volt köszönhető. 2016-ban aztán ismét a lista élére került, ekkor már 170 millió dollárt keresett. Néhány évvel később, 2019-ben pedig a világ legjobban fizetett híressége lett minden korosztályból, 185 millió dollárral.

Swift eddig összesen 11 albumot adott ki, cím szerint: Taylor Swift (2006), Fearless (2008), Speak Now (2010), Red (2012), 1989 (2014), Reputation (2017), Lover (2019), Folklore és Evermore (2020), Midnights (2022) és The Tortured Poets Department (2024), s persze mindegyik óriási sikert aratott.

De a 2023-as év is igen fontos volt a karrierjében, ekkor került megrendezésre ugyanis a The Eras Tour című turnéja: az év márciusában indult, és gyorsan minden idők legnagyobb bevételt hozó turnéjává vált, amelynek köszönhetően Swift 2023-ban milliárdos lett. A Forbes becslése szerint az énekesnő nettó vagyona kb. 1,1 milliárd dollárra nőtt a The Eras Tourt követően: nagyjából 190 milliót keresett adózás után a turné első szakaszából, és további 35 milliót a hozzá tartozó, mozikban vetített, szintén óriási sikerű koncertfilm jegybevételéből.

A The Eras Tour révén Swift az amerikai gazdaságnak is igen jól jött, a Washington Post becslése szerint ugyanis 5,7 milliárd dollárral járult hozzá az ország gazdaságának fellendítéséhez. 2023 azonban itt még mindig nem ért véget Swiftnek, mivel a Time magazin őt nevezte meg az év emberének.

Emellett az eddigi karrierje során összesen 14 Grammy-díjat kapott, 52-szer jelölték, és négy alkalommal lett övé az év legjobb albuma díja, ez pedig még soha senkinek nem sikerült.

Macskaként lebőgött

A sikeres popsztárok, rockzenészek, énekesek stb. karrierjében gyakorta eljön a pillanat, amikor kipróbálják magukat filmekben, sorozatokban is színészként. Madonna, Björk, Mick Jagger, Justin Timberlake, Chris Isaak, Mariah Carey, Beyoncé, Tom Waits, LL Cool J, Meat Loaf, Elvis Presley, Mandy Moore, Ice Cube, David Bowie, Frank Sinatra, Mark Wahlberg, Cher, a lista szinte végeláthatatlan. S bár Taylor Swift, köszöni szépen, remekül elvan énekesnőként és dalszerzőként, s abszolút kielégíti őt a zenészi karrierje, azért persze ő sem mondott nemet néhány mozgóképes felkérésre. Lássuk, miben láthattuk/hallhattuk!

Első színészi feladatát a 2010-es Valentin nap című romantikus komédiában kapta 21 évesen, amiben egy elég vicces jelenete volt az akkoriban népszerűsége csúcsán lévő Taylor Lautnerrel. Ezután a 2012-es Lorax című animációs filmben lehetett hallani a hangját, mivel ő szinkronizálta az Audrey nevű karaktert. Majd jött a következő évben az Új csaj című sorozat, amelynek egyik epizódjában tűnt fel, egy Elaine nevű lányt alakított. A következő színészi kihívása pedig a 2014-es Az emlékek őre című sci-fiben volt, de ez is inkább csak egy vendégszereplésnek bizonyult, mivel néhány perc erejéig lehetett őt látni, Jeff Bridgesszel játszhatott együtt.

Majd egy szép nagy szünet következett, öt év, mire újra szerepet vállalt, bár ne tette volna! Igaz, szükség volt az énekesi tehetségére, csak sajnos a minden szempontból óriási bukásnak (és Arany Málna-győztesnek) bizonyuló Macskák (2019) című förmedvényhez írt alá, amelyben a Sam Mitsegél (Macavity) című dalt adta elő macska-ember mutánsként. Végül és eddig utolsósorban pedig David O. Russell szintén eléggé félrement Amszterdam (2022) című zagyvaságában lehetett őt látni Liz Meekinsként, akinek csúfos halála adja a krimiszerű sztori alapját. Mindebből látható, hogy Swiftnek egyelőre nincsenek komolyabb színészi ambíciói, mindenesetre jobban megválogathatná az esetleges feltűnéseit és cameóit is.

Úgy tűnik azonban, hogy jóval tehetségesebb rendezőként… Már 2008 óta, vagyis 19 éves korától fogva ő maga rendezte a videóklipjei nagy részét, olyanokat, mint az I’m Only Me When I’m with You, a The Best Day, a Mine, a You Need to Calm Down, a Lover, az All Too Well, az Anti-Hero, a Karma vagy az I Can Do It with a Broken Heart.

Sőt, az All Too Wellhez rendezett egy 15 perces rövidfilmet is Sadie Sink (Stranger Things) és Dylan O’Brien (Az Útvesztő-filmek) főszereplésével, amiért odaáig volt a szakma is, kapott érte egy csomó díjat, és egy ideig úgy tűnt, Oscar-jelölést is érdemelhet érte (végül nem kapott).

Rövid szerelmek

Taylor Swift december 13-án töltötte be a 35. életévét, eddig még azonban sosem volt férjnél, és gyermeke sem született. Pasiügyekből azonban kijutott neki bőven, egy időben csak úgy falta a celebeket. Olyan szerelmei voltak eddig, mint például Joe Jonas (2008-ban), Taylor Lautner (2009-ben), a zenész John Mayer (2009-től 2010-ig), Jake Gyllenhaal (2010-től 2011-ig), Harry Styles (2012-től 2014-ig), a Kennedy-klán egyik tagja, Robert F. Kennedy szenátor unokája, Conor Kennedy (2012-ben), az énekes Tom Odell (2013-ban), a DJ Calvin Harris (2015-től 2016-ig), vagy maga Loki, vagyis Tom Hiddleston (2016-ban).

Ahogy látható, ezek mind rövid kapcsolatok voltak, maximum egy-két évig tartottak. Az első nagy, hosszú távú szerelem így csak 2016-ban, Taylor 27 éves korában érkezett az életébe, ekkor jött össze ugyanis a színész Joe Alwynnel (Billy Lynn hosszú, félidei sétája, A kedvenc, Eltörölt fiú, Két királynő, Az utolsó szerelmes levél, A kegyelem fajtái, A brutalista), akivel hét éven át egy párt alkottak. Arról voltak híresek, hogy nagyjából semmit nem lehetett róluk tudni. Teljes titokban, a kamerák kereszttüzétől távol próbálták megélni a kapcsolatukat, és nem nagyon jelentek meg együtt hivatalos eseményeken sem, maximum paparazzifotók készültek róluk. A szerelmük végül 2023-ban ért véget.

Taylor még ebben az évben kavart egy rövid ideig az angol énekes-dalszerző Matt Healyvel, majd szintén 2023-ban szeretett bele a vele épp egyidős amerikaifutball-játékos Travis Kelce-be (kb. két hónap van köztük).

Miután tavaly júliusban a Kansas City Chiefs játékosa részt vett a The Eras Touron, bevallotta, hogy szeretett volna Swiftnek adni egy barátságkarkötőt, amin rajta volt a telefonszáma, de végül nem volt rá lehetősége. Ezután elhívta Swiftet egy meccsére, azt üzente neki, hogy valamikor a jövőben nézze meg őt játszani. Pár hónappal később, szeptemberben aztán kiszúrták Taylort egy Chiefs-meccsen, méghozzá Kelce családi lakosztályában, ahogy az édesanyja, Donna Kelce mellett szurkolt. A Chiefs győzelme után ők ketten együtt távoztak a meccsről egy kabrióban, azóta pedig már hivatalos a szerelmük, ami immár több mint egy éve tart.

S hogy mit tartogat még a jövő Taylor Swiftnek? Nos, a határ a csillagos ég… Vagy azt már elérte?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Egy előadás, amit soha nem felejtesz el – és amiről nem készíthetsz képet
Nem tudom, hányszor lehet ellőni azt a mondatot, hogy ilyet még nem látott a világ! De talán ez most nem túlzás. A Walk My World új szintre emeli az immerzív színházat.


Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Ebben a világban, ahol mindent meg akarunk osztani, ahol a pillanatok értéke sokszor a megörökítésükön múlik, furcsán hangzik, hogy itt pont az ellenkezője történik: életed legextrább előadását éled majd át, de el kell tenned a telefonodat.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

Őszintén: kicsit zavarban voltam. Más egy színpadon látni ezt, mint így, testközelből.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És az ilyen jelenetekből az összeset nem láthatja majd mindenki, hiszen egyszerre zajlik több produkció, több különböző ponton.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A közönség saját útját járva döntheti el, melyik mitikus karaktert, istent, hőst vagy különös lényt követ majd, és mely jeleneteknél időzik el hosszabban.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

A Walk My World Vergilius eposzának, Aeneas és Dido szerelmi tragédiájának modern feldolgozása.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A 6000 m²-es térben több mint 10 000 kellék szolgálja a hitelességet, melyek többsége az 1920-as évektől a '70-es évekig használt retro tárgyak és antikvitások egyedi válogatása.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Az előadás számokban

Premier: 2025. november 5.

Heti előadások száma: 5

Játékidő: kb. 2,5 óra

Előadóterület: 6000 m²

Próbafolyamat: 6+ hónap

Előkészület: 5 év

Kreatív stáb: 150 fő

Előadók: 32 artista és táncművész, 4 kontinensről

Szereplők száma: 25 mitológiai szereplő

Szobák száma: kb. 40 különálló helyiség

Kellékek: több mint 10 000 egyedi tárgy

Jelenetek: 220 különálló részlet

Zenei sávok: 64 csatornán megszólaló hangzás

Műfaji gazdagság: több mint 20 különböző cirkuszi műfaj

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

emberi akrobatákat és táncművészeket állít középpontba olyan monumentális térben, ahol minden mozdulatnak értelme és története van.

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

A Recirquel Társulatot 2012-ben alapította Vági Bence rendező-koreográfus, mára a kortárs előadóművészet vezető társulatai között tartják számon a világon. A Recirquel a legkeresettebb magyar kulturális produkció külföldön: évente több száz előadást mutat be a legnevesebb színházakban és művészeti fesztiválokon világszerte – New Yorktól Edinburgh-ön át Dél-Koreáig. A társulat egyedi, az újcirkuszt, a modern és klasszikus táncot ötvöző formanyelvét, a cirque danse-t, a többi között olyan nemzetközi sikerű produkciók fémjelzik, mint a My Land (2018), a Solus Amor (2020), az IMA (2022) és a Paradisum (2024). 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. október 29.



Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk