Új magyar kultfilm születhet - Deák Kristóf: Foglyok
Ha esetleg valaki a groteszket mozgóképes ábrázoláson keresztül akarja tökéletesen elmagyarázni, A tanún és az Isten hozta, őrnagy úr!-on kívül mostantól új lehetősége is lesz:
Deák Kristóf Foglyok című filmje tökéletesen hozza a Rákosi-korszak borzalommal vegyített bizarrságát, kegyetlenül húsba maró nyomasztással, mégis hangos nevetésre bíró humorral.
A groteszk már az alapszituációban is megjelenik: klisészerű, hogy ha a korszakban ávósok érkeznek egy lakáshoz, onnan minden bizonnyal elvisznek valakit. Hát Deák filmjében ennek épp az ellenkezője történik: a tisztek maradnak, a lakókat sem engedik sehova, sőt ha valaki érkezik, az sem távozhat az egyre szűkösebbé és kaotikusabbá váló lakásból.
Majdnem kamaradarabról van szó: a lakást mi, nézők is csak annyi időre hagyjuk el, amennyire nagyon muszáj: a történet elején járunk a rokonlány, Sári munkahelyén, és egyszer-egyszer kinézünk a gangról fel-felleső lakókra, de egyébként mi is a változó atmoszférájú nagypolgári lakhely foglyai maradunk. A feszültséget növeli, hogy
sem nekünk, nézőknek, sem a szereplőknek nem sok fogalmuk van róla, hogy mire ez bezártság, és az apró jelek illetve spekulációk is jó ideig inkább csak tovább homályosítják a lehetséges okokat.
Ezt a kérdést oldja fel a mindennél abszurdabb megoldás, és végül a vegyes szájízt hagyó zárójelenetek. Kellőképpen kifacsart maga az alapkérdés is. Éppen eleget látunk (és korábbi ismereteinkből tudunk) a kinti világról, hogy elgondolkozzunk: vajon tényleg olyan sokkal jobb, szabadabb-e odakint, mint a lakásban? Így a film végén jogosnak tűnik az egyik főszereplő kisfiú kérdése: „Ti nem jöttök?”
Az Oscar-díjas Deák Kristóf filmje minden szinten szinte tökéletes: a lakáson kívüli jelenetek egy része és a történet bizonyos pontjain a szuperhősség lehetőségét is magában hordozó Guszti figurája mintha kissé elnagyolt lenne, ezen kívül azonban minden a helyén. A hangulati ingadozásokkal a forgatókönyv és a rendezés is mesterien bánik: nem egyszer fordul elő olyan, hogy kellemetlenül arcunkra fagy a néhány másodperccel azelőtti nevetés, hisz a humoros jelenet hirtelen vált át a nyomasztó valóság reális ábrázolásába. A film arra a játékra emlékeztet, mikor egy pingpongütőn egyensúlyozunk úgy, hogy ne pottyanjon le a labda. Minél jobban kilengünk az egyik oldalra, annál nehezebb megakadályozni, hogy fennmaradjon. Nos, a jó hírem az, hogy a Foglyok alkotóinál egyszer sem esik le a labda. Azt hiszem, nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy megtippeljük:
néhány jelenet (pl. a kisfiú nyílkeresése a rendkívül ellenszenves házmesternél vagy a Szamosi Zsófia által megformált Ilona drámai hagymapucolása) olyan klasszikussá válhat, mint Bástya elvtárs citromba harapása vagy az Őrnagy dobozolása.