Új magyar kultfilm születhet - Deák Kristóf: Foglyok
A remek történethez az alkotók kiváló színészeket találtak, akik egy percig sem játsszák túl vagy alul a szerepüket. Még mindig szokatlan, hogy egy magyar filmben még a gyerekszereplők is ennyire pontosan érezzék a különböző jelenetek súlyát és hangulatát. A jellemek ábrázolásának sajátossága és a hihetetlenül sok szereplő mozgatása miatt nem mindenkinek adatik meg, hogy kijátssza magából karaktere minden apró rezdülését, de aki megteszi, az mind világszínvonalon teszi.
Különösen kiemelendő az önmagával is vívódó Sára (Sodró Eliza) és a két ávós főszereplő (Lengyel Ferenc és Jászberényi Gábor) hátborzongató figurája, akik (újabb párhuzam Fábri Őrnagyával) valahol szintén áldozatai a helyzetnek. De persze illetlenség lenne nem kiemelni a fanyar családanyát (Szamosi Zsófia), a cinikusan beletörődő családapát (Fekete Ernő) vagy a félelmetes hadnagyot (Csőre Gábor). Itt kénytelen leszek abbahagyni, mert külön cikket lehetne megtölteni a kidolgozott szereplőgárdával.
Sokadik pozitívuma a filmnek, hogy a szereplők nem papírszagú, éppen csak odavetett díszletek előtt kénytelenek játszani.
Valcz Gábor látványtervező ismét egy olyan atmoszférát tudott teremteni, ahol (több magyar történelmi filmtől eltérően) nincs olyan érzésünk, hogy a tárgyak éppen csak a forgatás néhány órájára lettek elénk tolva. Ezen díszletek között remekül téblábol Gózon Francisco kamerája, fokról-fokra jobban érzékeltetve a bezártság és a zsúfoltság érzését.
A televíziós premiert megelőző díszbemutatón üdítő volt együtt látni a remek csapatot, akik könnyen lehet, hogy egy új magyar kultfilmet teremtettek. Külön slusszpoén volt, mikor Deák Kristóf rendező lerántotta a leplet: a megtörtént események alapján készült filmben szereplő kisfiú a valóságban nem más volt, mint a későbbi híres festő és grafikus, Szüts Miklós – aki szintén tiszteletét tette a bemutatón. A film körül dolgozó emberek elkapott beszélgetéseiből úgy tudom: a készítőknek néhány valóban megtörtént eseményt ki kellett húzniuk a forgatókönyvből, mert azok még az így is elég groteszk történethez képest is valószerűtlennek tűntek volna.
A filmben is elhangzó kulcsmondat, és egyben
az egész mű alapkérdése, hogy vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezen az egészen nevetni tudjunk?
Nos, a Rákosi-rendszeren önmagában természetesen nehéz, de olyan abszurd történetein, mint a Foglyok alapsztorija, ma már egészen biztosan tudunk. Bátor és rendkívül jó érzékű húzás volt Deák Kristóftól, hogy ezt megmutatta nekünk. Amit mi, nézők megtehetünk, az pedig annyi, hogy figyeljük a további tévés bemutatókat, kutassuk a netet, és igyekezzünk hírét vinni, hogy úgy tűnik: újra forognak jó tévéfilmek Magyarországon.