Ilyen béna gyilkost és ennyire buta áldozatokat rég nem láttunk – Gyilkos könyvklub kritika
Kezdjük a kiemelkedő érdemekkel. Ahhoz képest, hogy sokkal kevesebb költségvetésből dolgozott Ojea, szinte hollywoodi minőség a Gyilkos könyvklub látványvilága. A színek, a beállítások, a kamerakezelés, mind-mind elsőrangú, nem egy elsőfilmes rendező keze munkáját idézik.
Folyamatos játék a színekkel, érezni, hogy a rendező a rövidfilmek és a zenei klipek világából érkezett. Mindemellett a szintipop zene is kellően stílusos. Nagyon emlékeztet az olasz giallo horrorra az éles színek és a zene, de sajnos minőségileg csak az audiovizualitás szintjén kerülhet ez a film a giallo legjobbjai közé, minden másban sajnos átlag alatti.
Ezen kívül a történet sem rossz. Kevésbé működik horrorként, sokkal inkább egy klasszikus whodunnit típusú nyomozós thrillerre emlékeztet. A film kezdetén Ángela (Veki Velilla) és társai egy horrorkönyvklubot tartanak a könyvtárban az egyetemi óráik után. Mindannyian írók szeretnének lenni, és különösen érdeklődnek a vérfagyasztó történetek iránt.
A tanár az órák után váratlanul letámadja a diákot, és megpróbálja megerőszakolni. Ángela megmenekül, de társai bosszút forralnak a tanár ellen. Ennél többet nem árulok el, de maradjunk annyiban, hogy eléggé véres véget ér a sztori.
El is érkeztünk a legnagyobb problémához. Az egész sztori kitalálható. Próbálkozik mindennel a forgatókönyv. Kamuhalálokkal, elterelésekkel, vannak red herring hegyek, de az összkép annyira béna, mint egy egyetemi vizsgafilm. Nem segít az sem, hogy a színészek csapnivalóak. Az még alapvetően nem lenne baj, hogy mindenki szép a lányok közül, még az is, akit kockának csúfolnak, megnyerne egy helyi szépségversenyt, viszont az már baj, hogy amennyire tökéletesek, annyira buták a karakterek.
Butábbnál butább döntéseket hoznak sorra, ezzel biztosítva mindenki teljes pusztulását. Egyik színészpalánta sem éri el azt, hogy aggódjunk érte. Van itt minden klisé, mint a zsibvásárban, a kötelező gyanús barát, a nagyszájú influenszer, az agresszív vadállat, aki csak a bajt keresi. Egytől egyig horrorban késalávaló gyengeelméjű, akinek a halála annyira érinti meg a nézőt, mint egy szúnyogé.
A film még egy ponton ki is emeli a horrorkönyvek legnagyobb rákfenéjét, hogy klisékből építkeznek, és mivel a kliséket kívülről ismerjük, így nemhogy feszültséget nem keltenek, hanem teljesen összeomlik a cselekményük. Attól, hogy ezt kiemelik nekünk, majd hamarjában elkövetik ezeket az említett hibákat, nem lesz okosabb a horror, sőt, pont ellenkező hatást kelt.
Nem csak esik-kel, mint a Sikoly Ghostface-e, hanem jelmeze minőségileg egy focicsapat kabalafigurájával vetekszik. Egy pufidzsekire felvett fröccsöntött hatalmas bohócálarc, ami kacsint. Emellé még a választott fegyver is teljesen osztályidegen, egy random kiválasztott hegymászó csákány. Nem fogjuk az ikonikus gonoszok között számontartani ezt a röhejes próbálkozást.
A lehetőség ott lett volna, hogy egy ügyes európai slashert adjon nekünk a Netflix, de ebből csak egy nagy hasraesés lett. Ha kicsit jobban átgondolják, esetleg kihasználják a horrorregényekben rejlő meta-horror lehetőségét. Ha már annyi mindent loptak a Sikolyból, akár a zsáner kifigurázását is elcsenhették volna. Sok pénzt nem ér, 90 percnyi szórakozás egy üres estén benne van a filmben, de semmi több.
A Gyilkos könyvklub megtekinthető a Netflix műsorán, de inkább ne tegyük, hacsak nem egy délutáni hűsítő limonádé mellé kell egy kevés felesleges jumpscare.
