Ugyanaz a hulla, de több évszázadban is felbukkan a Netflix sorozatában
Kettős érzésem van a Testekkel kapcsolatban, egyrészt könnyen felkelti az érdeklődést, és a megvalósítás is igazán minőségi a büdzséhez mérten, másrészt ez a legnagyobb kihagyott lehetőség, amit az utóbbi időben láttam.
A limitált képregény olyan, mint a sorozatoknál a minisorozat kifejezés. Előre meghatározott a hossza – jelen esetben mind a sorozat, mind a képregény 8 részes –, és egy összefüggő történetet mesél el az összes szám, ellenben a hagyományos képregényeknél minden epizód másról szól. Alapvetően mint adaptáció működik a Testek, bemutatja az eredeti alapanyag történetét azoknak, akik nem szeretik a képregényt, mint médiumot.
El fogok árulni egy-két fordulatot a történetből, mert azok nélkül nem lehet elmondani, miről is szól a Netflix új üdvöskéje. Nem kell nagy spoilerekre számítani, az összes benne volt az előzetesekben. Történetünk szerint 2023-ban Shahara Hasan (Amaka Okafor) brit nyomozó talál egy holttestet egy lezüllött londoni sikátorban. A furcsa az egészben az, hogy a holttest meztelen, és a bal szemét érte egy lövés, de a lövedék nem került elő, és kimeneti sebet sem látni. Ezt követően történik egy időugrás, és 1941-ben találjuk magunkat, ahol is a korrupt rendőrt, Charles Whitemant (Jacob Fortune-Lloyd) szintén ebbe a londoni sikátorba rendelik, hogy tüntessen el egy holttestet az ismeretlen megbízóinak.
majd bejön egy harmadik is, 1890-ben Alfred Hillinghead (Kyle Soller) londoni nyomozó találja meg ugyanazt a halottat, így már három idősíkon követjük az eseményeket, végül az utolsó főszereplőnk is megjelenik az első epizód végére. Iris Maplewood (Shira Haas) 2053-ban szintén a meztelen áldozattal találja szemben magát egy sikátorban, annyi különbséggel, hogy ő a fejlettebb technológia segítségével még életben tudja tartani a meglőtt egyént. Ebben a négy korban paralel módon követjük a nyomozást a gyilkos után.
Ebből a leírásból ki lehet találni, hová vezet a történet: időutazás és időmanipuláció. Az alapötlet nem rossz, a megvalósítás elsőrangú, viszont a sorozat túlságosan próbál képregényes lenni. Pedig szerintem nem áll neki jól a sok párhuzamos, képregénypaneles vágás. Úgy kell elképzelni a snittváltásokat, mint a képregény kockáit: egymás mellett beúsznak a képek, és átváltunk az új jelenetekre. Valahogy ez az egyetlen pontja a sorozatnak, amikor látszik, hogy képregény-adaptáció, és teljesen felesleges effektnek érződik, enélkül is érdekes lehet a történet. A sztori sokkal csavarosabbnak és okosabbnak gondolja magát, mint amilyen.
Sok a név, mind a négy történet komoly odafigyelést követel ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, éppen aktuálisan kiről is beszélnek a főszereplők. Nem mondom, hogy ez rossz, mert, amikor összeérnek a szálak, és ténylegesen látjuk az időmanipulálást, akkor bizonyos részek a nézővel maradnak. A probléma az, hogy ezeket tényleg az utolsó két-három részre tartogatták az alkotók. Addig csak fel-alá rohangáló nyomozós szálak vannak, több brit névvel, mint amennyit kellemes követni.
A színészek jók, a nyomozókkal nincsen baj, bár kicsit „netflixes” érzése lehet a nézőnek, van minden etnikumból, illetve szexuális irányultságból, ez utóbbi kissé erőltetett. Nem nehéz kitalálni, hogy a reklámanyagokban és előzetesekben látható legismertebb színész lesz a főgenyó, Stephen Graham kicsit unottan hozza a karizmatikus, személyi kultuszt vezető, diktatórikus hatalom parancsnokát, Elias Mannixet.
Bár sokak csak a Blöff Tommyjaként ismerik fel Grahamet, ami nem csoda, ezzel a szereppel tört be a filmiparba igazán.
Valahogy az egész sorozat nem áll össze nekem. Nincs egyetlen kiemelkedően rossz rész, hanem inkább kihagyott lehetőségek tömkelegét látjuk a képernyőn. A nyomozás lehetne sokkal izgalmasabb, a dráma húsbavágóbb, a cyberpunk-noir részek kidogozottabbak. Nincs feszültség, nem érezni a téteket, ugyanis mivel párhuzamosan látjuk a detektíveket, így tudunk meg információkat, melyeket ők nem tudhatnak, és így gyorsan érdektelenségbe fulladnak a szálak. Az utolsó két részre azért rendesen beindulnak a fogaskerekek, de ott újabb, más jellegű probléma merül fel.
Tele van logikai buktatóval, vagy nem elmagyarázott részletekkel, amiket nagyon fontos lenne kifejteni a nézőnek vagy a szereplőknek, de az írók csak felületesen átugranak rajtuk. Nagyon sok a lezáratlan kérdés és a tényleges „plot hole”. Ezt a kifejezést nehéz magyarra fordítani, cselekményrésként találtam rá talán jó magyar kifejezést: ez erős inkonzisztenciákat jelent a narratívában, olyan rések a történetben, amiknek nincs értelmük, és hibának érzi őket a néző. A „miért” kérdésekre talán kielégítő válaszokat kapunk, de a „hogyan”-okra semmiképpen sem.
Sajnos nem ér 8 órát az ember életéből a Testek. Pedig a felvetés jól hangzik, a színészek tisztességesek, csakhogy az első rész után egészen az utolsó két részig eltűnik a lendület. A végső megoldás egyébként kreatív, de túl sok idő, mire eljutunk odáig. A látványvilág a mai streamingszínvonalhoz képest ügyes, ami szinte egy csoda,
Több nagy stúdió ment tönkre kosztümös filmeknek köszönhetően, elég a TriStar Pictures-re gondolni, amit a kalózfilmek végkorszaka ölt meg, és a Sony vásárolta fel őket 1989-ben. A Testekben ráadásul két erősen eltérő múltbeli korszak is megjelenik, valamint egy közelebbi jövővel is találkozunk. A jelmezeket és a helyszíneket szerintem tökéletesen megoldotta az alkotógárda, talán a vizuális effektek terén érezhető egy kis spórolás, főleg a 2053-ban játszódó részeken érződik. Akinek felkelti az előzetes az érdeklődését, annak szerintem egy próbát megér a Testek, amely megtekinthető magyar szinkronnal a Netflix streamingóriás kínálatában.
