Több mint 15,2 milliárd forint ment el eddig az adófizetők pénzéből a Hunyadi-sorozatra

Elérkezett a Dancing With the Stars fináléja. Sokan örülnek, sokakat hidegen hagy. Én összességében jól szórakoztam szombatonként, hiszen szép emberek szépen táncoltak, és sokszor még a zene is jó volt.

Kicsit furcsa volt számomra, amikor a finálé elején Stohl András (aki az adás során amúgy felköszöntötte a születésnapos Lékai-Kiss Ramónát) közölte, hogy a műsor történetében először három férfi küzd meg a kupáért. Kicsi később azért javított, és már úgy fogalmazott, „három férfi híresség.” Jó, persze, a műsor címe Dancing With the Stars, és a koncepció arra épül, hogy a celebek miatt fog a tévé elé ülni a nép. És persze a nagy hangsúlyozás oka részben az, hogy férfi (sztár) még nem nyerte meg ezt a műsort.

Pedig ők legalább olyan fontos részei a műsornak, hiszen mégis csak ők tanítják táncolni a hol arany-, hol falábú urakat és hölgyeket, ráadásul sok esetben maguk is hírességgé válnak.

A nem tegnap születettek emlékezhetnek, amikor a 2000-es években Szombat esti láz címen ment ugyanez a formátum – akkor épp az RTL-en –, Südi Iringó vagy Keleti Andrea mekkora sztár lett a maga jogán. Biztos vagyok benne, hogy Lissák Laurának, Sztana Alexandrának vagy épp Bődi Dénesnek is van már rajongótábora.

Sőt, a sztárok jönnek-mennek, de a biztos pontot a táncosok jelentik a műsorban.

Csak emlékeztetőül: Mikes Anna megtáncoltatta már Noszály Sándort, Kamarás Ivánt és Kökény Attilát. Lissák Laurának „megvolt” Tóth Dávid, Kozma Dominik és Vavra Bence. Stana Alexandra múltjában pedig ott találhatjuk Győrfi Dánielt, Árpa Attilát és Iván Bencét.

A zsűri ezen az estén már nem pontozhatott, csak értékelhetett. Talán ezt akarták kompenzálni azzal, hogy az első táncot minden párosnak a zsűri választhatta ki a korábbi produkciók közül. A második körben olyan táncot kaptak, amit még nem táncoltak. Végül pedig megismételték a legelső táncukat.

Három táncból tehát kettő olyan, amit korábban láthattunk már – persze a mostani tudásszinten még nem. Felfoghatjuk úgy is, hogy a hírességek megmutathatták mennyit fejlődtek.

Azért annyira nagy meglepetést nem okozott, hogy ki melyik táncot kapta, hiszen Stohl Buci körül a páholyban már láthattuk a parkettre készülő táncosokat, és a jelmezükből tudni lehetett, melyik korábbi produkciójukat ismétlik majd meg.

T. Danny és Lissák Laura kezdte a táncot. Juronics Tamás kicsit megtréfálta őket: hosszasan beszélt róla, mennyire tetszett Dannyék kortárstánc-bemutatója, milyen sok lehetőség van benne – de aztán kibökte, hogy kollégáival olyan táncot akartak nekik adni, amivel nyerni lehet, úgyhogy a jive-ra esett a választásuk.

Marics Petiékhez Ördög Nóra érkezett, és a kötelező „tésztanyújtás” után közölte, hogy a zsűri a rumbát szeretné újra látni. Peti és „Stex” – ahogy Peti elnevezte partnerét – mosolya kevéssé volt őszinte. De kár volt félniük, mert nagyon szépen táncoltak, sokkal érettebb változatát mutatták be a „Mulan” táncnak.

Mikes Anna és Krausz Gábor Szépség és a szörnyeteg üzemmódban ácsorgott Buci mellett, ebből már tudhattuk, hogy az american smooth következik. De legalább Gáborékat meglepte Szente Vajk. A sztárséf és partnere örült a döntésnek és így a műsor megemlékezett a nem rég elhunyt Galambos Erzsiről is, aminek külön örülök.

A választásban talán szerepet játszott az is, hogy ez volt az a bizonyos tánc, ami után mindenki azt találgatta, volt csók vagy sem – most is. A tévéből úgy tűnt amúgy, hogy nem volt.

Juronics Tamás szerint Mikes Annáék táncát a kettejük közt lévő kapcsolat, az abból fakadó energia mozgatta – de ő sem mondta ki persze, miben is áll vajon ez a kapcsolat. Ördög Nóra kiemelte, mennyire fontos volt, hogy Gábor felvállalta a sebezhetőségét.

Jött a második kör, az új koreográfia. T. Danny és Lissák Laura bécsi keringőzött. A zsűri kedvenc párosa most is tudott újat mutatni. A produkció csúcspontján még egy Dirty Dancinges emelés is belekerült – amiről amúgy utóbb kiderült, hogy a próbán egyszer sem sikerült. Az biztos, hogy ez a fajta emelés nagy bizalmat igényel a partnerek között.

Marics Peti és Stana Alexandra utolsó új koreográfiája kortárs tánc volt, amely egy, helyenként a párkapcsolati erőszak határait feszegető veszekedést mesélt el.

A zsűrinek nagyon tetszett, olyannyira, hogy Juronics Tamás felajánlotta Marics Petinek a tegeződést most, hogy immár mindketten kortárs táncosokká lettek.

Krausz Gábor és Mikes Anna tangóval készült. Juronics Tamásnak annyira tetszett, hogy közölte, mostantól ez a kedvenc tánca tőlük. Az igazán érdekes dolgok viszont a felvezető kisfilmben történtek, ahol Krausz Gábor többször utalt rá, hogy további tervei vannak Annával. Reméli, fognak még táncolni együtt. Majd később azt mondta: „Az élet koreográfiáját még csak most kezdjük írni… ha jössz velem”, és kinyújtotta kezét Anna felé, aki elfogadta azt. Igazi fanservice. Akármi is van (vagy nincs) kettejük között, az biztos, hogy maximálisan kiaknázzák a rajongók romantikus hajlamait.

Az utolsó kör előtt színpadra léptek a kiesett versenyzők. Radics Gigi elmondta, hogy nem csalódott a kiesés miatt, élvezi ezt a lehetőséget. Simon Kornélt is meglepte, hogy jó érzés volt visszatérni, de azért sajnálta, hogy élesben olyan rövid ideig élvezhette a műsort.

Következett az utolsó kör, ahol mindenki a legelső táncát ismételte meg. T. Dannyék esetében ez a paso doble volt a Neoton Família 220 fölött slágerére. Szente Vajk kiemelte, hogy Dannynak mindig mindenkihez van egy jó szava. Ördög Nóra annak örült, hogy megismerhették Dannyt erről az új oldaláról, sikerült levetkőznie a zárkózottságát. Juronics Tamás azt emelte ki, hogy T. Danny tulajdonképen könnyedén menetelt végig a műsoron.

Marics Petiék utoljára a Tron című filmet idéző jive produkciójukkal léptek színpadra a műsorban. Peti a kisfilmben azt hangsúlyozta, hogy önmagát kellett elsősorban legyőznie, de Stana Alexandra ebben nagy segítségére volt. Szandra is sokszor elmondta az est folyamán, milyen nagy élményt jelentett a Petivel való közös munka.

A Dancing With The Stars 2023-as évada utolsó versenyprodukcióját Krausz Gábor és Mikes Anna mutatta be. A szakács arról beszélt, hogy Anna nem csak a táncban segített neki, hanem a lelki nehézségek leküzdésében is. Azariah slágerére showtáncot mutattak be, amivel kapcsolatban a legfontosabb felismerés az volt számomra, hogy megkedveltem az Introvertált dalt.

Ezután lezárták a szavazást, hogy megállapítsák, ki lett a harmadik helyezett. Meglepetésre T. Danny és Lissák Laura kapta a legkevesebb szavazatot, pedig sokan őt várták győztesnek. (Hogy mennyire profik a magyar tévések az időhúzásban, 20 teljes percet ki tudtak tölteni ezzel az egy szegmenssel, amit 5 perc alatt le lehetett volna tudni.)

A másik két páros eredményét lenullázták és újraindították a szavazást, hogy gyűljenek az esemes-forintok. Hogy kitöltsék az időt, jött a mára behirdetett szuperprodukció: a korábbi három győztes, Gelencsér Timi, Tóth Andi és Csobot Adél tért vissza, hogy az Operaház Fantomja zenéjére mutassák meg tánctudásukat, és formáikat.

Nem maradt más hátra, mint megtudni, ki lesz az év bálkirálynője és bálkirálya. Miután Krausz Gáborék korábban kerültek veszélyzónába, Marics Peti győzelmére lehetett számítani. Már csak azért is, mert bármilyen sokat fejlődött is Gábor, Marics Peti az első pillanattól jobb volt kicsivel.

Azt az első pillanattól érzékelni lehetett, hogy a válása sokakban szimpátiát ébresztett Krausz Gábor iránt, és ezt csak fokozta a Mikes Annával kialakult kémia, aminek hátteréről persze nem tudunk semmit. Egy szó mint száz, Krausz Gábor és Mikes Anna nyert, ők emelhették magasba a győzelmi trófeákat.

Gelencsér Timi az after műsorban még megpróbálta kiszedni Gáborékból, hogy pontosan mit hoz nekik a jövő, de neki sem sikerült. Gábor annyit mondott, hogy szeretnek együtt lenni, sok mindenben hasonlítanak, lelki társak, és majd az idő eldönti, mi lesz.

Vecsei H. Miklós korosztálya egyik legismertebb színművésze, filmen mégis ritkábban láthatjuk. Ezért megragadtam a lehetőséget, hogy kifaggassam, mennyiben különbözik egy ilyen feladat, mint a színházi szerepek.

– Azt tudjuk, hogy egy film egészen más, mint a színház, hiszen itt nem történési sorrendben veszik fel a jeleneteket, az adott pillanatban kell megpróbálni elkapni, hol tart a karaktered a filmbeli ívében. Mennyire igényel más munkamódszert, hozzáállást a színésztől?

– Valóban, egy film nem lineárisan forog, általában helyszínfüggő. Az adott helyszínen játszódó jeleneteket együtt vesszük fel, azután megyünk a következő helyszínre.

Ennél a filmnél az a furcsa dolog történt, hogy az utolsó előtti jelenetet vettük fel legelőször, a tárgyalást.

A színházban az ember az elejétől a végéig éli meg a karakterét, ami az átélés szempontjából könnyebb.

Ezeket a kisfilmeket kell pontosan, igazul eljátszani és akkor a nagy egész is kiadhat valami igazat.

Persze, valamennyire az embernek a fejében végig kell a forgatókönyv alapján járnia, hogy is néz ez ki. Például feldúltan bemegyek egy ajtón, és négy hét múlva vesszük fel azt, amikor a másik oldalon kijövök. Nekem össze kell raknom a fejemben, hogy ezek csatlakozzanak.

Technikailag talán ez a legnehezebb része, de már a forgatás megkezdése előtt kértem Koltai tanár úr segítségét ebben.

– Régi vita, hogy a színész mennyire csak kiszolgálója a rendezői elképzelésnek, és mennyire válhat alkotótárssá, különösen, ha olyan színészről van szó, mint Te, aki íróként is tevékenykedik.

– Szerintem minden alkotónak az a fontos, hogy elmondjon valamit, ami a lelkét nyomja. Vagy a saját hiányairól beszéljen, vagy a környezetében érzékelhető hiányokról. Nekem az a tapasztalatom, hogy a rendezők olyan emberekkel szeretnek dolgozni, akik közel állnak a nekik fontos témákhoz.

Koltai tanár úrnál ez abban látszott nagyon, hogy nála a castingok nem a filmben lévő jelenetekről szóltak, hanem beszélgetésekről. Egymásról, családról, barátságról, árulásról, helyzetekről, mesterekről. Elkezdtünk egymáshoz közeledni és megérteni, hogy a másiknak miért lehet fontos valami.

Én azt éreztem, hogy egymásra találtunk, és amikor elkezdtünk a filmről beszélni, és a film jeleneteit venni, akkor már sejtettük, hogy ez mit jelent a másiknak.

– Túl azon, hogy színészként eljátszottál egy karaktert, mi az, ami Te, mint Vecsei H. Miklós el tudtál mondani ezen a filmen keresztül?

– Ez összetett kérdés, sok oldalról lehet rá válaszolni.

Ott csatlakoztam be a folyamatba, hogy elkészült egy forgatókönyv, és volt egy szerep. Tehát utólag kellett megkeresnem, hogy nekem ma, Magyarországon mit jelent ez a karakter. Ez egy 170 évvel ezelőtti történet, a magyar és az egyetemes egészségügy egyik legfontosabb pillanatáról, ami a mai napig kihat a kórházakra és minden egyes ember élete neki is köszönhető. Ezt ki lehet mondani, nem nagyzolás. Felszáll az ember a buszra, és mindenki hordoz magából egy keveset Semmelweisből. És akkor vizsgáljuk meg, hogy ehhez képest ma, Magyarországon milyen egy szülő nő helyzete. Például anyagilag egész jó a helyzetben van egy nő, aki családot vállal. Viszont a szülés pillanatáig nem tudja, hogy ki lesz az orvosa és ki lesz a szülésznője.

Érzi az ember, hogy ez egy anomália. Ez segít az átélésben, mert a lelkem legmélyéig végig kell vigyem ezt az igazságot, hogy ha majd kész lesz a film, akkor ez az igazság visszahasson a jelenre. Sok ilyen pici dolgot tudnék mondani a filmmel kapcsolatban. Ennek a filmnek nagyon komoly üzenete van a mai kor számára arról, mi a feladata most a magyar társadalomnak, és főként a döntéshozóknak.

Visszatérve az eredeti kérdésedre, itt nem arról van szó, hogy az ember magából akar megmutatni dolgokat. Hanem az átélés nem hozható létre másból, csak saját magamból. Ezért paradox módon, a végén az ember mégis csak saját magát tudja megmutatni. Az ő szeme csillog a karaktere szemében. Az ő szíve roppan össze a karaktere szívében. Ő fut. Ő piszkolódik össze. Ehhez kell felnőni, hogy olyan mélyre ásson az ember a saját karakterében, ami igazzá teheti ezt a nála jóval nagyobb kaliberű embert.

Itt még arról lenne érdemes beszélni, hogy egy történelmi filmnél a stáb nagy része hajlamos arra gondolni, hogy itt most egy példaképet hozunk létre. Miközben példaképet nem lehet játszani. Semmilyen jó dolgot nem lehet megjátszani, vagy illusztrálni.

Nagyon fontos volt, hogy ezt a példakép előérzetet minél hamarabb leromboljunk és ne egy szuperment mutassunk meg a kamerával, hanem egy nagyon komplex embert, akit a sors – vagy a Jóisten – pont akkor, pont ebben az időben, 1847-ben ezzel a feladattal bízott meg.

– A történelmi film sajátossága, hogy egyszerre valós és fiktív. Mennyire tudtad megismerni, hogy milyen lehetett ténylegesen Semmelweis? Egyáltalán cél volt ez, vagy csak a forgatókönyv univerzumában létező Semmelweist próbáltad ábrázolni?

–Én minden alkalommal, ha II. Richárdot, ha József Attilát, ha Cseh Tamást akarom megszemélyesíteni, akkor az adott személyről, témáról az antikváriumokban fellelhető összes könyvet megkeresem, és végiglapozom.

Általában sok-sok ezer oldal áll rendelkezésünkre, de nekem csak félmondatok kellenek. Mondjuk, egy pályatárs megírja, hogy nevetett Semmelweis egy viccen. Ez nagyon fontos, mert a forgatáson oda jutunk, hogy a karakterem nevet valamin, és akkor én már tudom, hogy mindig feltartott ujjal nevetett.

Az újhullámos művészfilmeknél nagyon szeretem ezeket a kicsi apróságokat. Egy két tárgy, néhány mozdulat, amiről értem, hogy a rendező vagy a forgatókönyvíró nagyon sokat kutatott és beszélgetett, hogy az a pici igazság ott megjelenhessen.

Ugyanakkor a színésznek nem egy történelmi tablót kell megjelenítenie. Nem is tud. Hanem a forgatókönyvírók által megrajzolt karakternek az igazságát kell végigvinnie a filmen. Ha szerencséje van, akkor a forgatókönyvíró által megírt Semmelweis az nagyon közel áll a történelmi Semmelweishez. De a színésznek egy idő után a forgatókönyvvel van dolga.

– Semmelweis egy nagyon emocionális személyiség a filmben. Mennyire lehet kilépni ebből, és visszatérni önmagadba, amikor vége a felvételnek?

– Nem visszatérsz önmagadba, a filmben is már te magad vagy. Csak sokszor pokoli érzéseket kell átélni. Tehát nem az van, hogy egy másik ember őrületéből kell visszajönni, hanem a saját őrületedből.

Mondjuk nehéz megélni, hogy elbúcsúzol reggel a családodtól, a párodtól, magad maradsz, és el kell kezdened leásni a lelkedbe az életed egy olyan pontjáig, amely esetleg őket nem érinti, vagy nem szeretnéd, hogy érintse. Ezt beviszed az öltözőbe, beviszed a sminkszobába és aztán beviszed a kamera elé.

Aztán vége a forgatási napnak, mindenki összepakol, elmegy, és neked ott bugyog tovább a szívedben a múltadnak egy olyan darabja, amit minden egészséges ember szeretne elengedni, szeretne kigyógyulni belőle, de te tudod, hogy neked az a hivatásod, hogy ezt hordozd.

Erre különböző technikák és tapasztalati szintek vannak, hogy az ember ezt hogy ne vigye haza.

Vagy ha szerencséje van, mint nekem, akkor egy olyan párhoz viszi haza, aki ezt teljes mértékben megérti, és olyan békét sugároz magából, ami megnyugtat. De ha hónapokon keresztül tart egy forgatás, akkor az ember tényleg komoly idegállapotba tud kerülni. Ami fontos a film létrejötte kapcsán, de vigyázni is kell, hogy az ember ne úgy adja ki magából, hogy alkoholista lesz, vagy nem jól bánik a környezetével, mert ezek reális veszélyek.

– Mégis csak szét kell valahogy választani a filmbeli és filmen kívüli ént, hiszen a filmben olyan kapcsolatok alakulnak ki, amelyeket nyilván nem lehet folytatni a magánéletedben. A filmen kívül nem Nagy Katica a párod, és nincs konfliktusod Gálffi Lászlóval.

– De a filmben nem Nagy Katicával és Gálffi Lászlóval játszol. Hanem azokkal, akiket ők megszemélyesítenek a te életedben. Tehát én, ha a Katicára néztem, akkor a saját szerelmemet láttam. Vagy amikor elárul engem a filmben, akkor azt láttam, aki engem elárult, pedig nagyon szerettem. Természetesen fontos, hogy mit látsz a partner szemében, és kíváncsi vagy, hogy a partner mit ad. Az ő életéből mi tud behozni.

Például nagyon izgalmas volt, ahogy Gálffi tanár úr szerette volna megjeleníteni az általa játszott Klein professzor múltját, mert úgy érezte, akkor tud igazán Klein professzorrá válni, ha ez érződik a filmben.

Ezért vannak olyan jelenetek is a filmben, amik az ő teljessége miatt voltak ott.

– Igazán széles spektrumot felölel a munkásságod. Talán nem mindenki tudja rólad, hogy te állsz az olvasást népszerűsítő POKET projekt mögött. Hogy áll ez a küldetés?

– Országszerte van 30 zsebkönyvautomatánk, amiből előállítási költségen árusítunk könyveket. Egy jó minőségű könyvsorozat, amivel elsősorban az okostelefonfüggőségre, és az okostelefonok kiválthatóságára próbáljuk felhívni a figyelmet.

Öt és fél éve működik, most jelent meg a 70. címünk, Lackfi János Keresgélők imakönyve című kortárs imasorozata. Jövő évben is folytatjuk, amíg bírjuk, és amíg van követőtáborunk. Nagyon szeretnénk eljutni határon túli magyarokhoz is, de sok bürokratikus akadályba ütközünk külföldön.

– Milyen új szerepekre, bemutatókra, projektekre készülsz?

– Cseh Tamás életéről készítettünk egy előadást Füst a szemében címen, január 5-én lesz belőle egy nagyszabású előadás a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol Bereményi Gézával fogunk fellépni.

Emellett van egy QJÚB nevű kis társulásom, ahol szakrális színházi és zenei gyökereket kutatunk.

A korábban főként dobosként ismert Mihalik Ábel manapság inkább producerként tevékenykedik (bár eredeti hangszerét sem engedte el teljesen), emellett pedig Abel Label nevű szólóprojektjével is aktív. Az élőben már jó ideje teljes zenekarként működő formáció különlegessége, hogy mindegyik lemez más műfajban készült: Ábel kalandozott már többek között a funk, a blues és az elektronika berkeiben, legújabb albumát pedig vérbeli rockos hatások jellemzik.

A dalszerző-frontember szerint azért Boomer Music lett a lemez címe, mert „nem nagyon hallgatnak manapság a fiatalok olyan zenét, mint én szoktam, vagy amiken felnőttem. Apám generációjának egy későbbi verziójának érzem magam sokszor. A címadó dalban írom is, hogy boomer vagyok 35 évesen. Ideje felvállalnom” – fogalmaz, hozzátéve, hogy egyébként egész sok mai zenét kedvel.

A lemez itt hallgatható meg:

A borítót Vigovszky Rita Szederke készítette Adamkó Péter fotója alapján. A szövegeket lektorálta Chovanecz-Molnár Éva, az albumot maszterelte Fenyvesi Márton. A külön kiemelt kivételektől eltekintve minden hangszert Ábel szólaltat meg, és ő is énekel. Spotify-on IDE KATTINTVA hallgatható.

Röviden az egyes dalokról

It shall pass – a pszichológusom nyugtatott ezzel, hogy mikor szorongok, gondoljak arra, hogy ez is el fog múlni. Ezt kicsit a dalszövegben továbbgondoltam. Akkoriban vettem egy basszustorzítót, ami megihlette ezt a riffet. Igazából a basszus volt meg legelőször az egészre és abból jött minden más hangszer.

Cliché – Ez egy kedves kis dal arról, hogy tudnánk egymást szeretni, ha nem lennének túl nagy elvárásaink másokkal szemben, illetve magunkkal szemben is óriási elvárásaink vannak. A másokkal való elvárásaink figyelésének egyik legjobb tesztje a forgalomban való közlekedés autóval. Még mindig bele tudok kerülni intenzív mérgelődésbe mások cselekedetei miatt, de már sokkal jobb a helyzet, mint pár éve. Gyakran tudok kedvesen legyinteni újabban.

Folk – Itt a gitárriff született meg először, aztán mivel elég népiesnek éreztem a motívumot, valahogy emlékeztem, hogy az „Elmegyek, elmegyek..” c. népdalt mindig is fel akartam dolgozni valamilyen módon. Végül ezt a dalt választottam erre a célra.

Game – Azt gondoltam, ez amolyan Foo Fighters-es dal lesz és ugyan kicsit olyasmi lett, de azért csak tettem bele fuvolát és idióta szólamokat, hogy ne legyen olyan. A szöveg arról szól, hogy az élet egy játék / illúzió és most már értem, szóval megpróbálok minél jobban játszani és szórakozni benne.

Boomer – ez egy nem annyira udvarias véleménydal főleg a trap műfajról, de a mai popsztár-ideálról is. Ebben vallom be, hogy 35 évesen boomer vagyok. Az az érdekes, hogy konkrétan egyre hamarabb maradnak le komplett generációk a technikai fejlődés exponenciális gyorsulása és a divatok mihamarabbi változása miatt. Már a 25 évesek zenei ízlését és sokszor kommunikációját sem értem egyáltalán, míg régebben azért tíz év még nem volt ennyire áthidalhatatlan szakadék. Ez persze lehet, hogy nem így van, de szubjektíven eléggé így tűnik.

We all belong – Mostanában nagyon foglalkoztat a tudat és minden ehhez kapcsolódó kérdés. Egyre inkább azt gondolom, hogy össze vagyunk sokkal jobban kötve, mint eddig valaha gondoltuk (és néhányan akartuk volna). Bár ez a dal kicsit hurrá-optimista, de a célja az, hogy rávilágítson, mennyien járunk szinte ugyanabban a cipőben és sosem vagyunk egyedül, még ha valaki annyira rosszul is érzi magát a bőrében, hogy ezt hiszi éppen.

A dalban Meggyes Ádám és Kováts Gergő fúj az Irie Maffiából (és Kéknyúlból is részben).

Nicely done – Ezt a dalt a Covid ihlette és az a körüli, kissé fasiszta intézkedések, illetve a képmutatás és a virtue signaling is témája. Sajnos a közösségi média sok esetben a vélt morális fölényünk villogtatásáról szól, de amúgy is nagyon szomorúnak látom az egész szosal médiát jelenleg. Kellene valami reform, nem?

Egyik barátomnak azt mondtam, hogy jó kis Blur dalt írtam és emiatt hónapokig azt gondolta, hogy ez a dal egy Blur feldolgozás. Mondjuk lehetne is.

Round & round – Ezt teljes egészében Galambos Peti énekli, aki a lemezen több dalban is közreműködik. Az élet körbe-körbe forog és valójában nem tudunk róla túl sokat.

Sinking – Ezt is Peti énekli. A szorongásról és kényszeres gondolatokról szól. Hogy mennyire rabul tud ejteni egy-két teljesen indokolatlan félelem. Megakadályoz az életben is, ha nem teszel valamit ellene – vagy kérsz segítséget.

Look – Ezt a dalt a mellettünk dúló háború ihlette. Ahogy idősödöm, egyre érthetetlenebb lesz a háború eszméje számomra. Nem akarok semmiféle erkölcsi felsőbbrendűséget kifejezni, csak sajnálom, hogy még mindig nem jöttünk rá, hogy mások gyilkolgatásával magunkat gyilkoljuk tulajdonképpen. Ráadásul ugye nem is a közkatona tehet róla, hanem jóval feljebb azok, akik be sem teszik a lábukat a harctérre. Kellemetlen belegondolni.

A lemezen körülbelül másfél évet ültem, és már csak azért is fejeztem be, hogy végre elengedhessem a kezét. Innentől az lesz vele, amit akarnak, hogy legyen. Próbálok ihletett maradni és figyelni a belső hangomra és a kreativitásom megtartására, de a mai helyzetben, ebben a furcsa, sietős taposómalomban nem nagyon van tér nem mainstream projekteknek itthon – pláne ha angol nyelvű - és nehéz ezzel lélekben dűlőre jutni. Sok körülöttem levő alkotón látom ezt a csendes elkeseredést.

Na de nem akarom negatív energiákkal zárni a mondandóm, hanem örüljön velem, aki akar, hogy megjelent végre a lemez és jöjjön is el a december 15-i lemezbemutatónkra a Turbinába!

El lehetne indulni onnan, hogy a Családi cserebere az év legrosszabb filmje. Meg lehetne közelíteni arról az oldalról, hogy ez a lopott ötletekkel és klisékkel operáló, teljesen humormentes, karácsonyi Frankeinstein-szörny mennyire káros a filmgyártásra, és nézői szemmel is szörnyű, mert sértően butának tart mindenkit. El lehetne mondani, hogy McG, nevéhez sem méltó, ez a hárombites Netflix „termék”, pedig a rendezőnek nem túl míves a filmográfiája. De a karácsony szellemében ezektől most tekintsünk el, mert ennyire nem vészes a helyzet, csak annak tűnik.

Nézése közben vánszorogtak a másodpercek, de miután vége, nem lehet visszaidézni, mi is történt. Ez most a Hirtelen 30 volt, vagy a Nem férek a bőrödbe? Fogalmam se volt, komolyan meg kellett erőltetnem magam, hogy fel tudjam idézni a háromsoros sztorit.

Mi is volt ennek a celluloid piszoknak a története? Egy teljesen átlagos amerikai család belső konfliktusokkal küzd. Anya túl sikeres, apa túl vicces, a leánygyermek jó a sportban a hímnemű hihetetlenül okos. Ez antagonisztikus ellentéteket szül a koegzisztenciában, amelyet a kommunikáció hiányában csakis úgy tudnak megoldani, hogy ellátogatnak egy planetáriumba, pont az öt bolygó együttállásának első éjszakáján, ahol is

Az apa a fiú lesz, fiú az édesapja, hasonlóan a lányokkal is megtörténik ez a csere, sőt a humor tetőfokát jelképezve a kutya és a csecsemő is testet cserél. Folyamatosan mondogatták egymás nevét a karakterek, de az imdB megnézése nélkül, ha fegyvert tartanának a halántékomhoz, se tudnám megmondani mik voltak ezek a nevek.

Van egy elméletem, miszerint a Netflix szépen csöndben megvesz színészeket kilóra, átad nekik egy táskányi pénzt cserébe n+X filmért. Csak emiatt tudom elképzelni, hogy Jennifer Garner és Ed Helms ebben a filmben hakniznak. Ne essék félreértés, itt senki se egy színészóriás, de ennél többet érdemelnének. Ed Helms öt perce A hivatal sorozatban többet ért, mint az elmúlt tíz szerepe összesen.

Természetesen a Családi cserebere csak ront a renoméján, bár ez nem az ő hibája, hozza a szokásos együgyű, viccesnek szánt apa figurát. Jennifer Garner is ügyes a tinilány/családfenntartó anya szereppárban. A gyerekek is jók, a Wednesday-ből ismerős Emma Myers mindig elbűvölő és Brady Noon is megtesz mindent, hogy megkedveljük a kocka/menőcsávó kettősszerepben.

Viszont sajnos ez a forgatókönyv mindenkinek lehetetlen küldetés, mert ezzel az alapanyaggal még Anthony Hopkins és Meryl Streep is elvérezne. Kettő író dolgozott Amy Krouse Rosenthal könyvén, és gyanús nekem, hogy csak mindenki megnézett minden testcserés filmet, és összedobálták az „eredeti” ötleteiket.

Helyette Victoria Strouse írta meg a forgatókönyvet, akinek a Szenilla nyomában a legismertebb műve, ezen kívül kisebb projektjei voltak, így kellett egy tapasztaltabb író. Hát ez az öreg róka bizony nem más, mint Adam Sztykiel és ez meg is magyaráz mindent, ha felsorolom a legismertebb címeket a filmográfiájából: Alvin és a mókusok: A mókás menet, Rampage: Tombolás, Scooby! és Black Adam. Nincs több mondanivalóm Bíró úr, leülhet a vádlott.

A rendezőt is felállíthatnám a bűnösök közé, de McG azért tud ennél jobbat is, elég a szintén netflixes A bébiszitterre, vagy a Terminátor – Megváltásra gondolni, mindkettő szórakoztató a maga módján. Ez a rettenet, amit most lerakott az asztalra, viszont nézhetetlenül unalmas.

Mivel nem akartak a gyerekszínészekkel bajlódni, sokszor számítógépek segítségével mozgatják a csecsemőt, és kevés horrorfilmben láttam zavarba ejtőbb rémet, mint amit a tévéképernyőre varázsoltak a CGI-művészek.

Nem tudom ajánlani a filmet. Szerintem nem kell tovább ragoznom. Netflixes karácsonyi lom, amit mintha a ChatGPT-vel raktak volna össze, aminek egy algoritmus diktálta az elemeket. Nem menti meg a cuki kiskutya, meg az a három jó poén, amit a helyzetkomikum adott a színészek kezébe.

Semmi egyediség, semmi kreativitás, konkrétan semmi nincs benne, ami igazán értéket képviselne. A Családi cserebere megtekinthető szinkronnal a Netflix műsorán, de inkább beszélgessünk szeretteinkkel, vagy telefonáljunk be egy rádiós kívánságműsorba, vagy nézzük a festéket száradni a falon, bármelyik jobb szórakozás a legnagyobb streaming szolgáltató legújabb „fesztív” üdvöskéjénél.