„Te, ez nem is volt rossz… Ez kimondottan pocsék volt!” - Forgács Gábor emlékére
1996-ban kezdődött minden. Unokanagybátyám, Ferkó – aki sajnos nagyon rég, nagyon fiatalon itt hagyott minket – megtudta, hogy humoros jelenetek írásával próbálkozom. Ferkó a tévében dolgozott, akkoriban épp Forgács Gabival, ezért elvitte neki a jeleneteimet. Gábornak tetszett. Ahogy később mondta:
Erre persze kicsit elfancsalodtam, ezért gyorsan hozzátette: „Az nagyon jó arány, nálam is körülbelül ez van!”
A Magyar Rádiónál beszéltünk meg találkozót. Jellemző, mennyire csodáltam Gábort és az ő világát, hogy nem mertem benyitni a Bródy Sándor utcai ajtón. Azt hittem, oda földi halandó nem léphet be csak úgy. A megbeszélt időpont után néhány perccel sietősen kilépett Gábor. Köszöntem, bemutatkoztam. Kicsit letolt, miért nem jöttem be, ő a portán várt. Sietnie kellett a Mikroszkóp Színpadra próbára, de hívott, menjek vele.
Nekem akkor az maga volt a csoda, mintha megnyílt volna előttem Alibaba kincses barlangja. Sas Józsi, Körmendi János, Lorán Lenke, Böröczky Józsi, Heller Tomi, hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akiknek a társaságában találtam magam,
Gábor olyannyira bízott bennem, hogy az akkor készülő tévéműsorába is elhívott közreműködni nem csak szerzőként, de szereplőként is. Utóbbinak alighanem költségtakarékossági oka volt, de annyi hasznát mindenképp láttam, hogy meggyőzött, a színészi pálya nem nekem való.
A Gábornak elküldött írásaim között volt egy keserédes hangulatú novellácska is. Inkább amolyan ujjgyakorlatnak szántam, de Gábor meggyőzött, hogy írjak belőle jelenetet. A címe az volt, Tavasz, és később ezzel a jelenettel sikerült túljutnom a Humorfesztivál elődöntőjén. (Később, a döntőre megírtam hozzá a Nyarat, úgyhogy Sinkó Péter el is keresztelt a Rádiókabaré Vivaldijának. Évekkel később lett Ősz is, a Tél egyelőre várat magára.)
Aztán én megnősültem, vidékre kerültem, kicsit elszakadtunk egymástól. Legközelebb a szinkron hozott össze minket. Épp az egyik stúdióba igyekeztem valami halaszthatatlan számlázásra (akkor még nem létezett e-számla), és Gábor jött szembe az utcán. Szívélyesen ráköszöntem. Ő meglehetősen rémülten köszönt vissza:
– Jó napot!
– Nem ismersz meg? – nevettem el magam. – Kövesdi Miklós vagyok.
A név segített.
– Jaj, te vagy az? Kicsit megpofásodtál! – csipkedte meg az arcom. – Úgy látszik, a házasság kikerekített!
A szinkronban is sok tanácsot adott, ami nagy hasznomra volt. Ritkán kapunk közvetlen visszajelzést a színészektől a szövegünkről. Gábor nagyszerű színész is volt. Bár a legtöbben elsősorban alighanem Julien királyként emlékeznek rá, olyan komoly filmekben is maradandót tudott alkotni a hangjával, mint például a Brazil Terry Gilliamtől.
Utolsó közös munkánk is a kabaréhoz köthető. Az ATV Dumakabaré című műsorában álltunk egy színpadon. Örültem, mert stand upolni még nem látott, kíváncsian vártam a véleményét. Mégis csak ő tehet mindenről, ő indított el a pályán.
Persze Gábor sosem hagyta ki, ha lehetőséget látott a tréfára.
– Te, ez nem is volt rossz! – mondta, amikor összefutottunk az öltözőben. Büszkén kihúztam magam, de ő gonoszul folytatta. – Ez kimondottan pocsék volt!
(Valójában nem a pocsék szót használta, hanem egy nem túl píszí szinonimát.)
Aztán persze elröhögte magát, és gratulált. Humoristák között az egymás froclizása szinte kötelező elem.
Utoljára márciusban találkoztunk a Karinthy Színházban, ahol nem művészként, hanem büszke apukaként jelent meg. Lánya, Győrfi- Forgács Bea fotókiállításának a megnyitója volt. Kicsit fogott rajta az idő, de ugyanaz a humor és derű áradt belőle, ami harminc évvel ezelőtt. Nagy öröm, hogy még lehetőségem nyílt közös fotót készíteni - nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó. Tudtam persze a betegségéről, de azt hittem, azt akartam hinni, hogy legyőzte, túl van rajta. Most már az égi kabaréban hülyéskedik Böröczky Józsival és a többiekkel, akik előre mentek.