Tanítóm, a polip: dokumentumfilmben nem csalódtunk még ennyire pozitívan
Csípem a természetfilmeket, az állatokat, a modern rögzítési technikákkal egyre közelibbé tehető élővilág filmes megfigyelését, de legjobban a film címe tetszett. Bár akivel néztem, előtte kiröhögött, hogy csak nem gondolom, hogy ő majd egy polipról fog dokumentumfilmet nézni. De gondoltam,
Az idei Oscar egyik legnagyobb teljesítménye ugyanis a dokumentumfilmek között keresendő, melynek nevezetesen egy gyönyörű nőstény polip a főszereplője. Aki még nem látta a filmet, nyilván rögtön egy tipikus természetfilmet képzel el, vagy azt hiszi, hogy valami poénról van szó.
Pedig tényleg készült egy olyan film, aminek a két főszereplője egy polip és egy ember, utóbbi maga az egyik dokumentumfilmes. Voltak idén még nagyon erős alkotások a műfajban, melyek megérdemelték volna ezt a díjat, például a román Kollektíva, de
Craig Foster dokumentumfilmes véletlenül talált rá a témára, nem is tervezett filmet készíteni épp akkor. A film elején el is meséli, hogy élete válságba került, mert annyira kiégett a munkáktól és a stressztől a korábbi években, hogy képtelen volt dolgozni és lenyugodni. Mivel Dél-Afrikában nőtt fel, oda vonult vissza, Nyugat-Fokföldön kereste az óceán-parton a feltöltődést és a megnyugvást. Gyerekkorában is a búvárkodásban lelte örömét, így most is a 8 fokos, jéghideg vízben töltött minél több időt.
Hogy a végeredmény miért lett egyedi és világraszóló? Mert amellett, hogy a szereplő életválságából is kivezetést nyújt a természetben való "elmerülés", egy valódi kapcsolat kialakulását követhetjük Foster és a polip között, amiről eddig még nem hallottunk, ilyet még nem láttunk. Majommal, vagy akár tigrissel való barátkozásokról sokat halottunk és filmeket is láttunk, de nem gondoltuk, hogy egy polippal is kerülhet intim barátságba egy ember.
Márpedig ez a film ezt mutatja be, ahogy ez a nagyon furcsa, folyékony fizikai testű állat, a polip szép lassan, óvatosan egyre jobban bizalmába engedi az embert. Csodás pillanat, hogy először csak megérinti a kis csápjaival, rákapaszkodik a kezére, majd később rámászik a férfi mellkasára is.
Ezek a képek érzelmileg megfogják a nézőt, és folyamatosan rácsodálkozunk, hogy ilyesmi egyáltalán létezik. A polipok életébe olyan szinten vezet be a dokumentumfilm, amennyire még egy könyv sem és semmilyen alkotás nem tudott beférkőzni.
A film azért is fontos, mert tükröt is mutat a mai őrülten kaotikus világban élő ember számára. Annyira kapkodva élünk, szól a mögöttes üzenet, hogy ezalatt fel sem figyelünk a természet körülöttünk zajló apróbb eseményeire, melyek visszavezethetnének egy nyugodtabb és harmonikusabb világba. Emellett felhívja a figyelmet a föld természeti értékeire, amiket nap mint nap veszélyeztetünk modern életmódunkkal. Mert egy ilyen imádnivaló polip szívmelengető története után ha eggyel kevesebb petpalack kerül pl. az óceánba, már akkor is megérte megcsinálni.
