KULT
A Rovatból

Talán a halálban önmagára talál – elment Sinéad O’Connor

Az énekesnő egész életében megmaradt örök útkeresőnek. A punkos dühtől a Szomorú vasárnapon át a szüntelen istenkeresésig.


Harmincöt éve vannak, hogy egy „album-orientált” magyar műsorvezető lejátszotta egy ismeretlen ír lány bemutatkozó lemezét. Körülbelül két és fél perc kellett hozzá, hogy teljesen kiüssön. Eddig tartott ugyanis az első szám. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy miként képes valaki ennyi dühöt, szenvedélyt, szerelmet és sebezhetőséget belesűríteni egy villanásnyi időbe.

Negyven perc után már tudtam, hogy a 80-as évek egyik meghatározó lemezét, The Lion And The Cobrát hallgattam, és akkor fogant meg plátói szerelmem Sinéad O’Connor iránt.

És ez csak megerősödött, amikor megláttam róla az első fotókat. Igaz, a lemez borítóján egy kopasz, ökölbe szorított kézzel üvöltő arcot láttam, de hamarosan elém kerültek olyan képek, amelyen feltárult igazi szépsége: a hatalmas viharos óceán-szemek, a sötét, függönyszerű szempillák, a nemesen szabályos arc, és szeretetre méltó, szeretetet kérő mosoly. Akkoriban a Világ Ifjúsága magazinban volt állandó rovatom, és én lehettem az első, aki Magyarországon cikket írt Sinéadról. A főszerkesztő némi elnéző mosollyal fogadta rajongásomat, de ez nem zavart akkor sem, és azóta sem bánom.

És ez a csoda nincs többé.

Amikor meghallottam halálhírét, elhatároztam, hogy nem olvasok el egyetlen cikket sem róla, mert nem vagyok kíváncsi azoknak a „botrányos eseteknek”, magánéleti zűrzavaroknak és nagy felzúdulást kiváltó közszerepléseknek a felidézésére, amelyeken oly sokat csámcsogott a bulvármédia, miközben egy egyedülálló tehetségű művész volt.

A The Lion And The Cobrában benne volt egész addigi hányatott élete: ötgyermekes család, válás, nevelőapa, kamaszkorban elszenvedett erőszak, bolti tolvajlás, javítóintézet, ahol a legnagyobb büntetés a nevelő apácákkal együtt aludni. Aztán munka egy rossz hírű bárban, miközben már születnek a hamarosan robbanó dalok, és egy ostoba producer cicababát akar faragni a csodás sötét „loboncot” viselő lányból. Elég ahhoz, hogy valaki többé ne tűrje, hogy bárki megmondja, hogyan éljen, mit mondjon és hogyan énekeljen. Mindez egy lefojtott vulkán gyilkos erejével tört ki Sinéadból első albumán.

A Chrysalis cég meglátta benne az elemi tehetséget, és olyan lehetőséget kapott, mint kezdők a legritkább esetben: ő maga lehetett saját dalainak producere, nem szóltak bele a szövegekbe, sőt, még a borítóba sem.

Ezen a lemezen Sinéad nemcsak a különböző műfajokat elegyítette szinte magától értetődően a nyers újhullámtól az ír folkhagyományokig, a szelíd szerelmi lírától a vérre menő drámáig, hanem ugyanilyen természetes módon használta hangját: ahogyan átment egy elfojtott sorból egy, a legmélyebbről feltörő kiáltásba, ahogyan az oktávok között táncolt, attól ma is végigfut rajtam a hideg, különösen a Jacky, a Troy vagy a Jerusalem hallatán. Ezt az énekstílust többen is próbálták utánozni, talán honfitársnője, a szinten tragikus sorsú Dolores O’Riordan állt hozzá legközelebb.

Sinéad egy olyan zenei világközeg ablakát zúzta be, amikor a rock „öregedő”, de megújulni igyekvő bölényei mellett a metáldöngetés és a szinti-pop uralkodott. Ez a 21 éves „kislány” nemcsak a zenében mutatott új utat, hanem bebizonyította nőtársainak, hogy kellő tehetséggel és önbizalommal túl lehet lépni a férfiközpontú populáris kultúra kényszerén. Korábban ez legfeljebb olyan, a rockot az irodalom felől megközelítő nőknek sikerült, mint Joni Mitchellnek és Patti Smithnek, vagy a nem sokkal korábban feltűnő Suzanne Vegának. O’Connor nyomán a 90-es években egyre-másra követeltek helyet a nap alatt önmagukat ízig-vérig vállaló, maradandó értékeket alkotó lányok, köztük P.J. Harvey, Tori Amos vagy Alanis Morrisette.

A nekrológok nyilván legtöbbet a Nothing Compares 2 U-t, Prince dalát emlegetik Sinéadtől, amellyel listavezető lett, holott a második albumán, az I Do Not Want What I Haven’t Got-on emellett voltak nagyon is jelentős felvételek, például a Jump In The River, amelynek klipje is ráerősít a dal pszichiátriai sokkterápia hangulatára, vagy a The Emperor’s New Clothes, amelyben ki is mondja: „Saját törvényeim szerint élek, tiszta lelkiismerettel alszom.”

Az énekesnő egész életében megmaradt örök útkeresőnek. Nála soha nem lehetett tudni, hogy a következő lemezén mivel fog előrukkolni. Ki hitte volna például, hogy készít egy albumot régi slágerekből és musical-dalokból, és elénekli Seress Rezső Szomorú vasárnapját és a Don’t Cry For Me, Argentinát. Egész más, bensőséges hangot ütött meg a Universal Motherben (1994), a 2000-es években készített ír népdallemezt, énekelt gospeleket, reggae-t.

Utolsó albuma 2014-ben jelent meg I’m Not Bossy, I’m The Boss címmel, amelynek első száma, a How About I Be Me segélykiáltásként is felfogható: „Mindig csak nőstényoroszlán vagyok, aki másokra figyel/nő vagyok, egy nálam erősebb férfi kell” – énekelte.

Soha nem lelte meg magánéletében a boldogságot, négy gyermeke négy különböző férfitól született, fiatal kora óta bipolaritásban szenvedett, valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy egyetlen vallás sem hozott számára lelki békét.

Még a 2000-es évek közepén arról beszélt, hogy „meg akarja védeni Istent az egyháztól”, felszentelték egy keresztény szekta papnőjének, élete utolsó éveiben azonban áttért az iszlám hitre. 2022. januárjában 17 éves fia, Shane öngyilkosságot követett el. Ekkor Sinéad kijelentette, hogy nincs tovább értelme az életének.

Nagyon vágytam rá, hogy egyszer találkozzunk. 2008 augusztusában a Sziget-fesztiválon lépett fel, koncertjére azonban nem mentem el, mert úgy éreztem előző évi tapasztalataim során, hogy méltatlan körülmények között fog fellépni, és nem akartam kitenni magam egy nagy csalódásnak. Előtte néhány nappal egy telefoninterjút készíthettem vele, sajnos viszonylag kora reggeli időpontban, és nem volt igazán csúcsformában. Amikor a kezdetekről beszélgettünk, ezt mondta: "Ha most találkoznék azzal a kislánnyal, azt mondanám neki: ne hagyja, hogy a gonoszok, a gáncsoskodók elkeserítsék, mert ő az erősebb".

Drága Sinéad, legyen Neked könnyű a föld. Talál a halálban végre önmagadra találsz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Káprázatos légi parádéval ünnepelte a honvédség augusztus 20-át
A bemutatón nemcsak a jól ismert régi helikopterek, hanem vadonatúj harci és szállító gépek is feltűntek, amelyek most először repültek a főváros felett.


Budapest felett idén is látványos légi parádéval ünnepelte Szent István napját a Magyar Honvédség. A programban minden olyan repülő eszköz bemutatkozott, amely a honvédség birtokában van, köztük vadonatúj harci és szállító gépek is, amelyek most először tűntek fel a főváros felett.

Az érdeklődők a bemutatón láthatták

a már jól ismert MI–17 és MI–24 helikoptereket, de a legújabb H145M és H225M típusok is feltűntek.

Az eseményen készült fotóinkat itt tudjátok megnézni (kattintás után galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET: