Szívtiprással robbant be a Király – 65 éve jelent meg Elvis Presley Heartbreak Hotelje
A legenda szerint egyes, fehér kézben lévő, memphisi rádiók addig nem voltak hajlandók lejátszani egy hirtelen felbukkant helyi fiatalember felvételeit, amíg meg nem bizonyosodtak arról, hogy fehér emberről volt szó. A fiú ugyanis, aki első, akkor még csak szűkebb körben ismertté vált lemezét édesanyjának szánta születésnapi ajándékba, olyan stílust képviselt és úgy énekelt, mint a négerek. Aztán hamarosan ez a fiú, Elvis Aaron Presley lett a legfőbb híd a feketék rhythm and blues-a és a fehérek hangzásvilága között. Ő lett a Király, pályatársai és követői számára az örök kiindulási pont. És ezt az origót a Heartbreak Hotel című dal jelentette, amely 1956. január 27-én jelent meg.
„Elvis előtt nem volt semmi” – mondta John Lennon. Olyan egymástól különböző rock-nagyságok nevezték őt fő ihletőnek, mint Robert Plant, Ian Gillan, Jim Morrison, Freddie Mercury vagy Nick Cave, de ő adta meg a kezdő sebességet a francia Johnny Hallyday-nek, az olasz Adriano Celentanónak, Bobby Solónak, és nem utolsó sorban a mi Komár Lászlónknak is. Merített belőle még Michael Jackson is, aki Presley lányát, Lisa Marie-t vette feleségül.
Honnan jött ez a különleges megszólalása? Kétségkívül komoly szerepet játszott ebben születése és ifjú éveinek helyszíne. Az amerikai Mélydélen, a Mississippi állambeli Tupelóban született 1935. január 8-án, és 13 éves korában költözött át családja Memphisbe. És bár korán megismerkedett a helyi country-zenészekkel, tízévesen már ő is fellépett. Hatott rá a Delta Blues, a gospelek – később ő maga is szívesen énekelte őket -, rajongott a fekete soul és rhythm and blues énekesekért. Feljegyezték róla, hogy legszívesebben Memphis blues-központjában, a Beale Streeten őgyelgett és gyűjtötte az ihleteket Rufus Thomastól B.B.Kingig.
Tizennyolc évesen kéredzkedett be a helyi Sun Records-hoz, hogy elkészíthesse azt a bizonyos acetát ajándéklemezt, a My Happinesst, és akkor a kiadó főnöke, Sam Phillips megjegyezte a „jó balladaénekes” nevét. Alig egy évvel később már felvette az ugyancsak dögös That’s Alright Mamát, ami nagy helyi sikert aratott. Megnyíltak a színpadok, a tv-csatornák Elvis előtt, imádták a lányok, és bár a dal nem került fel az országos listákra, Memphisen túl is felfigyeltek az akkor még teherautósofőrként dolgozó jóképű fiúra, a belőle áradó hihetetlen energiára. Hamarosan szűk lett számára Tennessee, és „nevelő egyesülete” a Sun is, ahonnan a zavaros múltú menedzser, Tom Parker „ezredes” végül kivásárolta Elvist az RCA lemezóriás számára.
Az RCA nashville-i stúdiójában vették fel január 10-én a Heartbreak Hotel című dalt, Tommy Durden és Mae Boren Axton dalát. A szöveg ötletét Axton egy újsághírből vette: egy férfi kivágta összes ruhájának címkéjét, megsemmisítette minden okmányát, hogy ne tudják őt azonosítani, búcsúlevelet írt, majd öngyilkos lett. A Nashville-ben szinte dalkirálynőként tisztelt Mae Boren Axton egy fesztiválon mutatta meg a dalt az énekesnek. (És állítólag ő hozta őt össze a Királyból sztárt csináló, majd őt kizsigerelő és végsősoron korai haláláért is felelős „ezredessel”).
A Heartbreak Hotel bombaként robbant be az amerikai rádiókba és toplistákra. Hét héten át volt number one a Billboardnál, eladási példányszáma meghaladta az egymilliót. Amikor 1956-ban, a lemez megjelenése után egy nappal Elvist meghívták a CBS Stage Show-jába, immár egész Amerika megismerhette egyik legnagyobb 20. századi bálványát. Akkor még a Shake Rattle and Rollt énekelte, a Heartbreak Hotellel márciusban szerepelt ugyanott, már dicsősége teljes fényében. Ott már láthattak a nézők valamit később elhíresült, akkoriban botrányosnak tartott csípőmozgásából (Elvis, the Pelvis), és bizarr színpadi lépteiből is. Emlékszünk a Forrest Gump egyik híres fricskájára? Hősünk elmeséli, hogy gyerekkorában volt egy kedves albérlőjük, aki gitározott, és akit megihletett a járógépes kisfiú… Valójában azonban Elvisnek élete első, 1954. júliusi fellépésén kezdett el remegni a lába és a csípője, mert olyan ideges volt…
Nem csoda hát, hogy a Heartbreak Hotel a Királynak egész pályafutása alatt az egyik kedvence maradt, végig repertoáron tartotta. Utoljára 1977 májusában, három hónappal halála előtt énekelte koncerten, de akkor a 160 kilósra hízott, súlyos gyógyszerfüggő Elvis már csak árnyéka volt egykori önmagának.
De térjünk vissza 56 elejére: innentől kezdve nem volt megállás. Egymást követték a sikerlemezek, a tömeghisztériát kiváltó koncertek, tv-fellépések. És már ebben az évben beindult a rosszabbnál rosszabb filmek több mint 10 évig tartó sorozata. Elvis nagy álma volt, hogy olyan nagy drámai színész legyen, mint James Dean vagy Marlon Brando, próbálta is utánozni gesztusait, de ehhez kevésnek bizonyult a tálentuma, a zenés limonádék többségét pedig szívből utálta. Pedig olyan híres rendezők is vállalták a filmjeit, mint Norman Taurog, vagy Kertész Mihály, aki a talán legjobb filmjét, a Kid Creole-t jegyezte.
Mire 1958-ban megkezdődött a hatalmas „hazafias” reklámhadjárattal beharangozott katonai szolgálata – mintegy ellensúlyozandó az átlag amerikaiakban a zenéje és színpadi pózai által kiváltott erkölcsi felháborodást - már megszületett a rock and roll királyának mítosza: nemcsak hangja, hanem mozgása, hátrafésült, zselézett hajviselete és keresztneve is fogalommá vált. A mai napig elég csak annyit mondani: Elvis, és az egész világ Presley-re gondol.
A Heartbreak Hotel mellett ma is a műfaj alapértékei között tartjuk számon a Hound Dogot, a Jailhouse Rockot, a Baby I Don’t Care-t, a Don’t Be Cruelt, az All Shook Up-ot, az I Got A Womant – valamennyi RCA-karrierjének első két évében jelent meg. De azért azt se feledjük, hogy már akkor megmutatkozott a romantikus Elvis, hiszen 1956-os a Love Me Tender, az összebújós házibulik örök slágere. Mire azonban 1960 márciusában leszerelt, az egykori szegény sorból származó tupelói őstehetségből akaratától megfosztott intézmény, menedzsere kénye-kedve szerint dróton rángatott „szórakoztatóművész” lett. De ez már egy másik történet.