Szakonyi Károly: „Azt hittem, az itthoni vircsaftról írtam, aztán rájöttem, hogy mindenhol ez van”

Hárman emlékeztek a Rózsavölgyi Szalon kis színpadán. Hárman együtt 263 évesek, valamennyien az elmúlt évtizedek magyar színházának legendás alakjai: Radnóti Zsuzsa, Örkény István özvegye, a Vígszínház dramaturgja, Keleti Éva, a hazai fotográfia nagyasszonya és akinek 90.születésnapját köszöntöttünk: Szakonyi Károly író, akinek terjedelmes prózai és színházi életművéből a legtöbben az Adáshibát ismerik itthon és külföldön egyaránt.

Egy budapesti család 1969 nyarán, a Holdra szállás estéjén a tv-t nézi, de valójában csak az érdekli őket, hogy szóljon és világítson a doboz. El-elkapnak foszlányokat az adásból, és bár aznap a legkisebb fiú születésnapja alkalmából jönnek össze – azt sem tudják pontosan, hogy hányadik – senki nem figyel senkire és semmire. Nem jut el a tudatukig, hogy elvált lányuk kilépett a munkahelyéről is, hogy idősebbik fiúk és menyük folyamatosan alázzák egymást, sőt az sem, hogy az albérlőjük maga Jézus Krisztus, akinek a csodáit még az újra járni tudó nyomorék szomszéd sem veszi észre. „Csak tudnám, mi olyan nevetséges?” – kérdezi a folyton a tv-újságot kereső és fiának nagykorúsító szivart kínáló apa, hallván lánya hisztérikus zokogásba fulladó nevetését.

A darabot először az Új Írásban olvastam annak idején, majd láthattam az 1970-es évek magyar színházi aranykorának egyik legnagyobb hatású előadását a Pesti Színházban.

Természetesen az Adáshiba volt Szakonyi Károly köszöntésének egyik központi témája, de az írótárs Horváth Péterrel való beszélgetésből megtudtuk, hogy a szerző 90 évesen sem ül a babérjain, és ma is alkot és minden nap reggel fél 6-kor kel. „Egyrészt kidob az ágy. Ha nem kelek fel, mindenféle gondolatok, emlékek gyötörnek. Ha rosszak, elhessegetem őket, ha jók, akkor akcióba lépek. Az ember állandóan azzal kel fel, hogy megint tud valamit írni, esetleg még jobbat, mint eddig. Ha érzi, hogy sikerült valami jót írni, akkor érdemes felkelni és érdemes élni.

"Az ember sosem lehet teljesen elégedett azzal, amit már megalkotott, és ez így van jól, ezért várja még mindig azokat a különleges pillanatokat, amikor valamit létre lehet hozni” – mondta Szakonyi Károly, bár bevallotta, hogy ma már nem a madarak hajnali csicsergésére fejezi be a napi munkát, de a maga korának megfelelő tempóval, mértékkel még dolgozik.

Az író nagyszerű novellák egész sorát írta, a Francia tanya vagy az Ember az alagútban írásai szinte mind filmre kívánkoznak. Ez a képszerűség abból ered, hogy fiatal korában nagyon vonzódott a képzőművészethez, rajzolt, festett, és ez írás közben is hatott rá. Hogy mégis inkább a színműírót ismerik, nagyon kézenfekvő választ ad: ha egy előadást legalább 500 ember lát, és ezt beszorozzuk 50-nel, 100-zal, egy darab sok több emberhez jut el, mint egy prózai írás. És akkor még nem szóltunk az élő színjátszás egyszeri, megismételhetetlen élményéről. Szakonyinak, attól kezdve, hogy 1963-ban az Életem, Zsókával bekerült a Nemzeti Színházba, nemigen kellett kilincselnie darabjai bemutatóiért. „Bementem a kiskapun és nem jöttem ki” – emlékezett.

A Szakonyi-művek színre vitelét a próbáktól kezdte dokumentálta éveken át érzékeny kamerájával Keleti Éva. Az Adáshibában dolgoztak először együtt. „Most értettem meg, hogy miért volt olyan könnyű fotografálni – mert Károly képben látott és annyira vizuálisan írta le a gondolatait. Életem nagy élménye volt, amikor Béres Ili tűzpiros ruhában, kibontott, hosszú, barna hajjal, ahogy Pécsi Ildikó mondta, „kitette a gyerekeket” vagyis feltárta a mellét. Már az első próbán izzott a levegő, a színészek imádták, adták egymás szájába a poénokat. Még a műszak is ott állt állandóan a színfalak mögött, ami a biztos jele annak, hogy jó a darab.”

A komédia eredeti címe egyébként így hangzott: Ó, vidd csak szépen a sálat is – mivel a végén Imrus elmenekül otthonról, de a sálját leejti. Radnóti Zsuzsa idézte fel, hogy az Adáshiba „őse” egy rádiójáték volt, Albérlet és filodendron címmel, amelyben Tahi Tóth László szerepelt. A dramaturg ennek alapján győzte meg Várkonyi Zoltánt, a Vígszínház akkori igazgató-főrendezőjét, hogy kérjék fel Szakonyit egy színdarab megírására, az író 1970 januárjában elvonult Nagymarosra, ahol 8 nap alatt megszületett a mű. Várkonyi hazavitte a kéziratot, majd két nap múlva közölte, hogy megrendezi. Már csak a címet kellett megváltoztatni. Az Adáshibát maga a rendező javasolta, az író félt, hogy ha kiírják, azt fogják hinni, hogy bezárt a színház. De nem így történt.

„Aztán a csillagok csodálatos állása folytán egy olyan szereposztást tudott produkálni, amelyben minden egyes szerep 110%-os volt. Országos szereposztást sem lehetett volna jobbat teremteni. Minden műnek megvan a maga csillaga és e csillag alatt minden sikerült. Emlékszem, a Pesti Színházban, mint mindig, ott ültünk felső rész lépcsőjén. Ott ültünk Várkonyi mögött, és éreztük, hogy egyre jobban robban, és amikor vége lett és elindult a hatalmas taps, még előttem van a mozdulata, ahogy azt mondta Karcsinak: „Gyere, most megyünk!” Lementek a színpadra, és nem akarták őket leengedni” – lelkendezett Radnóti Zsuzsa.

Keleti Éva később is több Adáshiba-előadást fotografált, legutóbb úgy öt éve Szolnokon, de nem emlékszik, hogy valaha is „modernizálták” volna. „Nem kell közelebb hozni a mához, bármely korban megtörténhet.” Horváth Péter szerint Szakonyi darabjai „kőkeményen le vannak horgonyozva abba a korba, amelyben születtek.” Az író bevallotta: „Én először azt hittem, hogy az itthoni vircsaftról írtam. De már 1971-ben, amikor egy finnországi előadással indult a külföldi széria, csodálkoztam, hogy egy más társadalmi berendezkedésű országban is így hat. Egy író számára boldogság a nemzetközi siker, de az embernek szomorúság, hogy máshol is ugyanez van.” „És mi van ma? Nemcsak a televízióhoz vagyunk odaragadva, hanem a számítógéphez is. Tehát valami nagyon mélyet tudott megérezni ez a darab” – tette hozzá Radnóti Zsuzsa.

A Vígszínházzal való együttműködés azonban megszakadt, mert következő darabja, A hongkongi paróka nem tetszett a főrendezőnek, és az író a miskolci premier után odaadta Marton Endrének, a Nemzeti Színház rendezőjének és ezen Várkonyi megsértődött. Így „csúszott át” Szakonyi a Madách Színházba, ahol Lengyel György rendezővel előbb a Gogol Holt lelkek című regényét adaptálták színpadra (e sorok írójának szintén óriási élmény volt Haumann Péterrel, Dayka Margittal, Márkus Lászlóval), majd következett A hatodik napon premierje. Ez is egy családi összejövetel, a 75 éves apa születésnapja körül zajlik, akit az író részben saját édesapjáról mintázott.

A hatodik napon már korántsem született olyan remek légkörben, mint az Adáshiba, Keleti Éva máig emlékszik arra, hogy a két főszereplő, Bessenyei Ferenc és Psota Irén milyen elkeseredett harcot vívott egymással az elsőségért, a nagyobb sikerért. „A premier utáni bankettet Ferinél tartottuk, aki egyszer csak azt mondta: ne haragudjatok, de elrontottuk ezt az előadást. Talán hiba volt a két nagy bölényt összeereszteni” – hagyta helyben Szakonyi.

A Rózsavölgyi Szalon ennek a színműnek a felújításával köszöntötte a szerzőt Dicső Dániel rendezésében, Szacsvay Lászlóval a főszerepben.

„Ebben a darabban egyrészt nagyon erősen jelen van az elhunyt mama hiánya, másrészt pedig azt látjuk, hogy miként aggatjuk rá idősebb szeretteinkre saját viszonyainkat, miközben ezzel a hiánnyal, ami a papában él, nem tudunk mit kezdeni” – mondta a fiatal rendező.

Fotó: Kallus György

„Ahogy visszagondolunk a 60-as, 70-es évekre, amikor remek kortárs darabok egész sorozatát mutattuk be, látjuk, hogy e téren ma sokkal szegényesebb a repertoárunk. Karcsiék valami módon meg tudták ragadni azt az időszakot, amiben éltünk. Lehet, hogy egyszerűbb volt a hatalom viszonya az emberekhez, de valahogy sokkal jobban tudtak az írók belekapcsolódni és művekké transzponálni az akkori életérzést. Ma nehezen tudunk olyan alkotást említeni, amely ilyen átfogó képet tud adni a magyar társadalomról” – vélekedett Radnóti Zsuzsa.

A beszélgetés végén Horváth Péter felolvasta Szakonyi Károly egyik legújabb novelláját, a Könnyű lakomát, amelynek szereplői, a potrohos, nyugalmazott bíró, a lap nélküli lapszerkesztő és a kiadó nélküli költő, ínyenc ételekről, italokról vitatkoznak, miközben a legegyszerűbb magyaros ízeket falatozzák, kortyolják. A záró bekezdés így hangzik: