„A családi ház verandájáról kiszédültem az univerzum felé” – Szabó Balázs új lemezéről mesélt
A Szabó Balázs Bandája mára az ország egyik legnépszerűbb zenekarává vált: klubkoncertjeik országszerte teltházasak – Budapesten a legutóbbi dupla A38-as bulijukra két hónappal korábban elkelt minden jegy –, és a nyári fesztiválszezonban is mindenhol a legjobb színpadokon és időpontokban játszanak.
Balázst több mint 7 éve ismerem, és a sikerek ellenére is megmaradt ugyanannak a barátságos, közvetlen srácnak, aki kecskeméti bábszínházas, illetve gólyalábas évei alatt volt.
Új nagylemezük megjelenése alkalmából erről az időszakról is beszélgettünk, de szóba került az is, mennyire érzi mára az otthonának Budapestet, és nehezen viseli-e, hogy sokkal nagyobb rendszer van az életében, mint annak idején.
– Négy év telt el a legutóbbi album óta, új dalt is két éve adtatok ki utoljára. Sok időnek érzed ezt?
– Egyáltalán nem, sőt inkább iszonyú rohanás volt ez a négy év nemcsak nekem, az egész zenekarnak. Közben megvalósult az Apám ablakából az ég előadásunk az Állami Népi Együttessel közösen, amit én írtam és rendeztem. Ez majdnem egyéves munka volt, ami alatt a többiek szintén dolgoztak saját kisebb projekteken. Kaptam több színházi zeneszerzői felkérést is, amit ugyancsak nem szerettem volna lemondani és emellett rengeteg koncertünk is volt a zenekarral.
Ezek mind rágták a hónapokat, és hiába volt jó néhány kész, vagy félkész zene- és szövegötlet a telefonomban és az íróasztalom fiókjában, nem tudtam kiszakadni a forgatagból, hogy nyugodtan kidolgozhassam, vagy befejezhessem őket.
De egyszer minden történet végére pontot kell tenni, ezért idővel mégiscsak próbáltam a szobámba kényszeríteni magam befejezni az írást, aztán pedig a zenekarral is nekiállni a munkának.
Fotók: Nagy Márton
– Az Élet elvitelre album minden addiginál nagyobbat lökött az ismertségeteken, azóta nemcsak a budapesti, de a legtöbb vidéki koncertetek is teltházas. Rakott rád plusz terhet, amikor újra elkezdtél dalokat írni, hogy felülmúld?
– Kicsit igen. Szerintem bármilyen útja lesz ennek a mostani lemeznek, mindenképp össze fogom hasonlítani nem csak az előzővel, az összes korábbival is.
Jövőre leszünk 10 évesek, ilyenkor az ember legbelül visszafelé is tekint, számot vetve azzal, milyen utat járt be eddig.
Szóval persze, eleinte volt bennem egy belső szorongás azzal kapcsolatban, hogy vajon tudok-e legalább olyan zenét letenni az asztalra, mint korábban. De szerencsére ezeket a gondolatokat idővel felváltotta az alkotás izgalma. Ahogy elkezdtünk dolgozni és egyre inkább kirajzolódtak az új dalok, már az új hangszerelések, új szövegötletek kalandjai hajtottak, nem foglalkoztam semmi mással.
– A Rajtad felejtett szavaim cím mit szimbolizál?
– Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne ezt a sokféle, szövegileg és zeneileg is szerteágazó dalkupacot egy kalapba belerejteni. Ahogy kerestem a közös nevezőt, rájöttem, hogy egyik sem az a kimondottan magányos történet, sokkal inkább különböző kapcsolatokról szólnak. Legyen az barátság, vagy szerelem, szülői, vagy testvéri kötelék, de mindenképp egy társas impulzus.
Egyes találkozások rendkívül nagy visszhangot hagyhatnak bennünk, legyen szó akár néhány mondatról, amit a postán sorban állás közben kaptunk el, egy nagy veszekedésről, vagy éppen egy dícséretről. Még ha csak pár szó is az egész, napokig visszhangozhat bennünk. Úgy éreztem, hogy ez rajzolja körül legpontosabban a dalok üzenetét.
– Mit gondolsz, ezen is van olyan sláger, ami idővel önálló életre kelhet kiemelkedve a többi közül, akár a korábbiakon a Hétköznapi, vagy a Zaj?
– Ilyesmiről az előző albummal kapcsolatban is ment a beszélgetés a próbateremasztal felett, aztán néha eltalálja az ember, néha meg egyáltalán nem. Szerintem egy-két dalban abszolút benne van a potenciál, hogy olyan emberekhez is utat találjon, akik egyébként nem annyira érzik magukénak a zenekar egész munkásságát. Persze ez nagyon sok mindenen múlhat, befolyásolhatják a rádiójátszások is, hiszen így olyan emberekhez is eljuthat egy-egy dalunk, akik egyébként azt se feltétlenül tudnák, hogy új lemezünk jelent meg. Vagy még tovább megyek: egyáltalán nem ismerték előtte a zenekart.
A visszajelzésekből, a koncerteken úgy látjuk, hogy a közönségünknek már most van egy-két kiemelkedő kedvence, de hogy végül milyen utat fognak bejárni a dalok, önálló életre kelnek-e, nem hiszem, hogy meg lehet jósolni.
Itt meghallgathatod a teljes lemezt:
– Az előző albumra elég erősen rányomta a bélyegét az édesapád karaktere. Most volt olyan konkrét személy vagy élmény, ami több dalon átívelően hatott rád?
– A kedvesem biztosan benne van, illetve azok a hétköznapi érzések is, amiket minden ember átél, de csak nehezen tud szavakba önteni. Néha csak befurakodik egy szófordulat hajnalban a gondolataimba, és reggelre egész kisregénnyé dagad a fejemben. Aztán próbálom rendbe rakni, hogy dallá lehessen. Nagyon mozgatott a szövegírásnál, hogyan lehet ezeket néhány szóval, minél tömörebben, nagy szóvirágokat mellőzve leírni, valahogy úgy, mint ahogy a népdalok szövegét is végtelen precízre és pontosra csiszolta az idő.
Az is izgalmas számomra egy dalszövegben, hogy nem fontos mindig az adott gondolatot folytatni, mindig lehet nyitni a képen, vagy éppen szűkíteni, kifejteni, esetleg a végtelenbe hagyni bolyongani. Persze nagyon is fontos, hogy merre tereljük a figyelmet. Erre egy példa a Lélekkeltető, aminek szinte minden sora külön is érvényes, de a dal egyben is kiad egy összefüggő történetet. És persze a többi dalban is fölfedezhető ez.
Kicsit azt érzem, hogy a családi ház verandájáról, ami az Élet elvitelre lemez volt, most kiszédültem az univerzum felé, és űrhajós ruhában nézek vissza a tornácunkra.
Ezekben a dalokban is van valamiféle visszaemlékezés, de a mostani album víziói sokkal inkább a jelenből táplálkoznak, nem akarnak csak a gyerekkori árnyékokban ücsörögni.
– Aki akár egyszer is beszélt veled, azonnal észreveheti, hogy az a fajta játékos költőiség, ami a szövegeidben megjelenik, élő beszédben is jellemez. A Facebook-posztjaidra is gyakran érkezek olyan kommentek, mennyire jól esik olvasni, amit írsz. Mennyire vagy tudatában ennek?
– Én annyira észre sem veszem ezt. Grecsó Krisztián szokott „metaforakirálynak” hívni engem, amin mindig jókat nevetek, ha végre sikerül egy asztalhoz ülnünk és beszélgetni egy nagyot. Metaforák, hasonlatok jönnek a számra, amikor el akarok mondani valamit pontosan; úgy érzem, akkor értenek meg igazán, ha úgy látják az adott dolgot, ahogy én. Például ahelyett, hogy azt mondanám, „az a kerítés barna”, sokkal inkább egy őszi erdőről kezdek el beszélni, mert fontos, hogy milyen barna és mert szerintem sokkal kifejezőbb... (mosolyog) De már régen is így volt: gimnáziumban is így írtam a dolgozataimat, amiért néha megdicsértek, néha megfedtek, és persze ez az egyetemen is folytatódott.
– Ha már Krisztiánt említetted: erre a lemezre is írt szövegeket? Ha nem, valaki mással volt együttműködés, vagy minden a te műved?
– Ő nem, de két szöveg került rá, ami nem hozzám köthető, minden mást én írtam. A Hogyha gondot viselnél rám Szemlér Ferenc, egy erdélyi költő műve, amire egy 100 szerelmes verset összegyűjtő kötetben találtam rá. A Csöndkabát koncertek műsorában már szerepelt néhányszor, szerettük nagyon, de mostanáig kerestük a helyét, hogy stúdióban rögzítve is megmutathassuk.
A másik pedig a lemez nyitódala, a Kézfogó. Ez egy nagysajói lakodalmi muzsikarendből lett összeválogatva, az eredeti első versszakot megtartottam, ezt írtam tovább, illetve még egy másik tájegységről is belecsempésztem néhány sort. Ami még zeneileg nem a miénk, az az Elcsavargott altató: ez egy török népdal feoldolgozása. Régóta tervezgettem, hogy egyszer majd továbbgondolom és megcsinálom a zenekarral, de eddig váratott magára. Most viszont végre megérett a dolog, írtam hozzá egy magyar szöveget, ami nem fordítása az eredetinek, egy új, különálló történet. Törökül a reménytelen szerelemről szól.
– A népzenei betéteknek mekkora folyást engedsz mostanában akár a koncerteken, akár a dalszerzés során?
– Autentikus népzene az újak közül csak a már említett két dalban kapott helyet, egyébként folytattam azt a hagyományt a zenekarral, hogy én írtam meg ezeket a betéteket. Leginkább a Fércelt álomnál lehet ezt nyakon csípni: ezt már kiadtuk nagyjából két éve a lemez előfutáraként, így most azt gondoltam, valamit mégiscsak csavarni kellene rajta. Ezért meghangszereltük és újra felvettük úgy, ahogyan szerintünk egy régi vonósbanda játszotta volna: bőgővel, brácsával, csellóval, hegedűvel. Mindet egyszerre rögzítettük, ami külön kihívás volt.
– Hat éve költöztél Budapestre, hogy érzed magad mostanában itt? Tudsz már magadra fővárosiként tekinteni?
– Szerencsére egy nagyon zöld kertvárosi részen lakom Budán, ami sokkal inkább a vidékies környezetben tart engem érzelmileg és szellemileg is.
Vannak már olyan foltjai a városnak, ahol szinte otthonosan érzem magam – ahogy régen Kecskemét főterén, vagy Debrecen sétálóutcáján –, és a kedvenc helyeim is kialakulóban vannak. Egy csomó részre viszont a mai napig ugyanúgy rá tudok csodálkozni.
Hiába tudom, mi hol van, még mindig pár lépés távolságból kezelem. Valószínűleg el fog jönni az a pont, amikor itt is azt érzem majd, hogy itthon vagyok, de ez a fajta belső forróság egyelőre még nem önt el az utcákon sétálva.
– Úgy tűnik nekem, sokkal nagyobb rendszer van most az életedben, mint régebben: szigorúan megszervezett és kézben tartott időbeosztást követsz. Mennyire könnyen alkalmazkodtál ehhez az új helyzethez?
– Szép lassan megbirkóztam vele, de ezzel együtt a gólyalábas-utcaszínházas énemet a mai napig nem hagytam teljesen magam mögött, és nem is szeretném. Régen persze sokkal szabadabban tudtam kezelni az időmet, a baráti találkozásokat, de ez együtt jár az úttal, amit a zenekarral bejárunk. Szerencsére olyan menedzserrel dolgozom, akinek szintén fontos a közösen kijelölt építkezés. Sokan nem gondolnak bele, hogy egy zenekar életében messze nem csak a koncertezés és a próbák jelentik a munkát. Ennél jóval sokrétűbb a dolog, minden napra jut valami teendő, de ez persze csak afféle boldog panasz: elvégre mindig is ezzel szerettem volna foglalkozni.
És még ha jóval ritkábban is, azért jut időm másra, csak épp fordított felállásban: ahogy régen a zene volt a pihentető felüdülés esténként, most a gólyalábasokhoz, vagy a bábszínházi közegbe járok vissza.
– Milyen várakozásaid vannak az idei nyárra, mit emelnél ki a szokásos fesztiválokon kívül?
– Ami azonnal eszembe jut, az a Margitszigeti Szabadtéri Színpados nagykoncertünk július 1-jén. Ez több szempontból is különleges alkalom lesz. Nagyon szeretem ezt a helyszínt, de még sosem volt lehetőségem fellépni a szigeti színpadon, már önmagában ez is jelentőssé teszi számomra. A koncert különlegessége pedig az, hogy a zenekar történetében először nagyzenekari felállásban állunk majd színpadra, a Modern Art Orchestra lesz a vendégünk, akikkel jó néhány dalt hangszerelünk és értelmezünk újra közösen.
Persze mi közel sem vagyunk annyira dzsesszesek, de pont ez teszi izgalmassá a találkozást. Javában zajlanak az előkészületek a koncertre, biztos vagyok benne, hogy nekik és nekünk is hatalmas élmény lesz, abban pedig szívből reménykedünk, hogy már csak emiatt is a közönség számára is maradandó pillanatokat teremt majd.
