KULT
A Rovatból

Szabó Balázs: A legmerészebb álmaimban szerepelt az, ahol most tartok

Koncertjeire hetekkel hamarabb elfogynak a jegyek, dalait százak éneklik teli torokból. Elmesélte, hogyan éli meg az óriási népszerűséget és mikor tud lazítani.


A Szabó Balázs Bandája jelenleg az egyik legnépszerűbb magyar együttes. A Facebookon 55 ezer fős rajongótáboruk van, de ami ennél is fontosabb: élőben legalább ennyire kíváncsiak rájuk az emberek, szinte minden fellépésük teltházas. Balázs viszont megmaradt ugyanannak a közvetlen és szerethető figurának, aki mindig is volt. Arról beszélgettünk, mit gondol a sztárságról, szigorúan keresztülviszi-e mindig az akaratát a zenekarban, és marad-e ideje mindezek mellett magánéletre. (Interjú: Láng Dávid, fotók: Nagy Márton)

– Ha jól számolom, négy éve költöztél Budapestre. Mennyire váltál azóta fővárosivá?

– Szerintem soha nem leszek igazi „budapesti”, de már jóval otthonosabban mozgok, mint az első években. Bátrabban elindulok a város olyan részeibe is, ahol még nem jártam, akár biciklivel is.

"
Alapvetően szeretek itt élni, főleg úgy, hogy erdőszéli albérletem van egy kis házi stúdióval, ahol akkor sem kell aggódnom a szomszédok miatt, ha az éjszaka közepén jut eszembe hegedülni.

Bár előtte laktam a belvárosban is, és az ottani állandó nyüzsgés sem volt ellenemre, de a természetközeliség még inkább kedvemre való. Most akár hajnalig tudok dolgozni az ötleteimen, ha épp úgy jön ki a lépés, nem zavar meg benne senki.

– Annak idején mindent egy lapra tettél fel, amikor eldöntötted, hogy itt szervezed újjá a zenekart. Voltak kétségeid?

– Valóban, úgy jöttem Budapestre, hogy lesz ami lesz. Az is benne volt a pakliban, hogy egy év után visszamegyek Kecskemétre bábszínésznek, vagy esetleg valami teljesen másba kezdek. Az, ami végül megvalósult (tehát hogy talpra áll a zenekar, jönnek a fellépések, és egyáltalán, sikerül egyről a kettőre jutnunk), a legmerészebb álmaimban szerepelt.

szbalazs9

Névjegy

Szabó Balázs 1978-ban született. A Hajdú-Bihar megyei Tetétlenben nőtt fel, a középiskolát a Debreceni Református Kollégiumban végezte. Gyerekkora óta zenél, hangszerein többnyire magától tanult meg játszani. A népzene és a bábszínészet is korán foglalkoztatni kezdte, először a Vojtina Bábszínházban, majd Pécsen a Bóbita Bábszínházban, később Kecskemétre kerülve az ottani Ciróka Bábszínházban játszott.

Szintén Kecskeméten ismerkedett meg Kőházy „FankaDeli” Ferenccel, akivel közösen megalapította a Suhancos együttest. 2005-től 2009-ig zenéltek együtt, két nagylemezt adtak ki, majd Balázs úgy döntött, külön utakon folytatja. Ezután hozta össze saját magáról elnevezett zenekarát, akikkel rövid időn belül nagyon sok rajongót szerzett.

A csapat felállása 2012 elején (rajta kívül) teljesen kicserélődött, de ez nem okozott nagy törést, az új tagokkal is hasonló lendülettel folytatta a munkát. Élet elvitelre című lemezük megjelenése után minden addiginál népszerűbbek lettek, az utóbbi egy-két évben szinte az összes nyári fesztiválra meghívták őket, és klubkoncertjeikre is tömegek kíváncsiak az egész országban – sőt, a határokon túl is.

– Meddig tartott ez a bizonytalanság, mikor kezdted el érezni, hogy bejöhet a számításod?

– Azért nehéz megfogni ezt a pontot, mert olyan típus vagyok, aki csak akkor nyugszik meg, ha valami már tényleg megtörtént. Inkább energiát adott, amikor láttam, hogy sorra kapjuk a koncertfelkéréseket, és az új dalokat is szereti a közönség. Az Élet elvitelre album megjelenése mindenképp egy ilyen kiugrási pont volt, belülről is, illetve már a Közelebb EP-n is lehetett érezni az előszelét. Az a kislemez eleve megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy tudok alkotni Budapesten is. Ez volt a legfőbb nyitott kérdés, hiszen abban biztos voltam, hogy rengeteg jó zenész van itt, a kérdés az volt, passzol-e ez az egész hozzám.

Most úgy állunk, hogy még mindig nem tudom, mi lesz hosszútávon, de költöznöm egyelőre biztosan nem kell... (mosolyog) A világ persze akkor sem érne véget, ha esetleg úgy alakulna. A mai napig gólyalábazom néha, vannak bábszínházi vendégszerepléseim is, szóval biztosan feltalálnám magam.

– Mennyire elevenen él benned az időszak, amikor zenélni kezdtél?

– A most futó Csöndkabát koncertek különösen visszahozzák ezeket az emlékeket, mivel végig akusztikus gitáron játszom, ahogy a pályám legelején is.

"
Jól megvoltam egymagam a jazz-klubok sarkában, zenekart sokáig nem is akartam magam köré.

Nagyon kedves nosztalgiával gondolok vissza rá, néha hiányoznak is a csendes minikoncertek. Szóba is került, hogy újra megidézhetnénk ezeket a pillanatokat, de annyi nagyobb lélegzetű dolog zajlik most egyszerre, hogy idén aligha fog beleférni.

szbalazs8

szbalazs2

– A Suhancost ma hova helyezed el a karrieredben, mennyire jelentős pont az azóta elért sikereid tükrében?

– Mindenképp fontos, és az is marad, akárhová jut el a mostani kaland. Szívesen emlékszem vissza rá, egyrészt a dalokra, másrészt az ott elsajátított tudásra. Rengeteg mindent akkor tanultam meg: hangszerelési megoldásokat, kísérletezéseket, biztos pontokat az ötletezésben, egyszóval a saját hangom, ezek a mai napig elkísérnek. Abszolút nem úgy tekintek rá, mint egy lesajnált kezdeti szárnypróbálgatásra – szükségszerű volt ahhoz, hogy ott tarthassak, ahol most.

– Mekkora terhet rak rád a növekvő ismertség? Van olyan érzésed, hogy nagyobb a tétje a munkádnak?

– Néha azt gondolom, hogy nagyobb a tét és a felelősség, főleg azzal kapcsolatban, hogy az új dalokkal mennyire tudjuk megugrani a saját magunk által felállított szintet. Máskor viszont elengedem az egész „görcsöt” és úgy állok hozzá, hogy egyszerűen csak írni kell: azt, ami jön magától. Eddig sem hagytam, hogy nyakon csípjen a megfelelési kényszer, igyekszem a saját gondolataimat és elképzeléseimet megvalósítani.

Persze bízom benne, hogy egyre feljebb tudjuk rakni a lécet, hiszen a közönség elvárásai is joggal magasak. Szóval mondhatjuk, hogy van nyomás, de ha csak tehetem, igyekszem elhessegetni a fejem fölül.

"
A kísérletezéssel nem szeretnék felhagyni, szerintem kevesen jöttek ki jól abból, hogy ráálltak egy megbízható receptre, ami már bizonyított.

Még közel sem teljesült minden ábrándom hangszerelési megoldások terén, ezekről biztosan nem mondanék le pusztán amiatt, hogy hátha valakinek kevésbé fog tetszeni.

szbalazs1

– A sztárságnak tapasztalod látható jeleit? Szoktak például felismerni az utcán vagy boltban?

– Eleve nem hiszek a sztárságban, szerintem egy ilyen kis országban megfogalmazni is nehéz, hogy mit jelent.

"
Néha felismernek, néha rám köszönnek, bankban, postán, vagy villamoson. Ilyenkor én is legalább annyira zavarba jövök, mint aki vette a bátorságot, hogy megszólítson.

Szerencsére ez még bőven a jóleső kategória, messze vagyunk attól, hogy bármiben hátráltasson a mindennapjaim során. Ami most van, az sokkal inkább inspirál, mint feszélyez. Nem ismerem a másik végletet, de örülnék, ha hosszabb távon is így tudna maradni. Ezért is van, hogy a „bulvárt” szándékosan kizárom az életemből.

– Névadó frontemberként mekkora érvényesülési teret hagysz a többi tagnak a zenekarban?

– A főbb döntéseket ketten hozzuk a menedzserrel, aztán lépnek be a történetbe a többiek. Ami a dalszerzést illeti, az évek során megtanultam, hogy ilyen téren nem jó az egyértelmű demokráciára támaszkodni, kell hogy legyen valami előzetes vezérfonal. Az út fő csapásirányait én jelölöm ki, a többiek pedig becsatlakoznak, ahol tudnak, vagy akarnak. Persze meg is lepnek olykor, sokkal messzebb gondolják mint én, így aztán ebből a fúzióból születhetnek a remélhetőleg egyedi hangot megütő dalok. Elég nagy szoba ez mindannyiunknak... (nevet)

– A Bájoló már 3 millió lejátszás felett jár a YouTube-on. Gondoltad volna, hogy egy vers megzenésítése lesz az egyik legnépszerűbb dalod?

– Ez a vers szinte az egész eddigi pályámat végigkísérte, még Debrecenben született. A Suhancosba is úgy került, hogy egyszer megmutattam FankaDelinek, mondván van ez a dalom, nagyon szeretem, hozzunk ki belőle valamit közösen. Azóta már számtalan átirata született, pedig nem feltétlenül adtam volna esélyt rá. Annál kevésbé, hiszen nem a versek korát éljük, bár hála az égnek akadnak pozitív csalódások. Én nem is tudnék nem foglalkozni velük, szerintem hihetetlenül tömény esszenciáját adják az irodalomnak. Néha az az érzésem, miután elolvastam egy verset, hogy felért 16 oldalnyi novellával.

– A saját szövegeid értelmezhetőek versként, zene nélkül?

– Én nem tartom őket annak. Azt a luxust viszont soha nem engedném meg magamnak, hogy ne adjak át bennük gondolatokat és érzelmi töltetet, hiszen ez jelenti számomra az alkotás egyik lényegét. Sokáig nem is szerettem prózában visszaolvasni a soraimat. Most is inkább csak muszájból teszem, hiszen mielőtt lemezre kerül valami, óhatatlanul ellenőrizni kell, mennyire érthető és következetes, tanulom regulázni a saját soraimat. (mosolyog)

Ez még mindig messze van a klasszikus írói munkától, de kicsit azért át tudom érezni, mivel néz szembe mondjuk Grecsó Krisztián barátom, amikor az új könyvén dolgozik. Jól esik néha játszani ezzel, de persze teljesen más életút, mint amit én választottam.

– Ha már Krisztiánt említetted: az új lemezen is lesznek akár tőle, akár másoktól "kölcsönvett" szövegek? (Az Élet Elvitelre albumon a fenti kettőt írta ő – a szerk.)

– Jelen állás szerint nem, de még messze vagyunk a végétől, úgyhogy biztosat nem tudnék mondani. Ha találok olyan verset, ami jó értelemben borzongat és nem tudom nem elénekelni, úgyis rajta lesz. Tudatosan viszont nem keresgélek, hogy akkor most mindenképp választanom kell egy kortárs, vagy régebbi szöveget az albumra. A Pilinszky-, Radnóti-, Juhász Gyula-megzenésítések is véletlenszerűen születtek meg az évek során:

"
olvasgattam a verseket és egyszer csak azt vettem észre, hogy önkéntelenül éneklem őket. Van valamilyen belső hang, ami keringőre hívja a verset és engem is.

Olyan is előfordult, hogy ez egyszerűen nem volt meg: hiába tetszett nagyon az adott vers, nem tudtam jól elénekelni, így el kellett engednem.

Szezonnyitó koncert a Parkban

4 hónap kihagyás után április 28-án lép fel újra a zenekar Budapesten, méghozzá a legnagyobb szabadtéri szórakozóhely nyitóhétvégéjén. A nagy eseményre több meglepetéssel készülnek: vendégként ott lesz Sárik Péter és a Four Bones Quartet, velük együtt különleges hangszereléssel szólalnak meg a jól ismert slágerek. Egy dalpremierrel is készülnek, az Élet elvitelre megjelenése óta először bővítik a repertoárt.

További részletekért KATT IDE.

– Budapesti klubkoncertjeitekre egyre gyorsabban fogynak el a jegyek, a legutóbbi már egy hónappal előtte teltházas volt. Mi lehet ennek a folyománya?

– Az biztos, hogy nem szeretnénk elveszíteni a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, ezért nagyobb befogadóképességű helyekben ritkán gondolkodunk. Nagyon fontos számomra, hogy ugyanúgy egymás szemébe tudjunk nézni és váltani pár mondatot most is a koncertekre látogatókkal, mint régen, a legelején. Ezt persze nagyon nehéz tartani, főleg, ha ilyen ütemben növekszik az érdeklődés, és előfordul, hogy nem sikerül mindig minden kérésnek eleget tenni, de nagyon igyekszünk.

szbalazs5

– Rengeteg fellépésetek van, ehhez jön még a többi járulékos dolog. Marad időd ezek mellett magánéletre, amikor teljesen kikapcsolhatsz?

– A tavalyi és az idei év különösen sűrű ilyen szempontból, mert a zenekar mellett egy színházi darabon is dolgozom íróként, zeneszerzőként és rendezőként. Ez például lefoglal olyan napokat, amikor egyébként pihenhetnék. De azért ha csak tehetem, eljárok sportolni, és ahogy beköszönt a tavasz, egyre többször pattanok biciklire, ez is kikapcsol. Viszont

"
azt veszem észre, hogy ha akár csak fél napig lógatom a lábam, már elkezdek azon gondolkodni, hogyan tehetném hasznossá magam.

Eleve felkészültem rá, hogy ez a két év ilyen lesz, úgyhogy mindezt nem negatívan élem meg. Biztos eljön majd az idő, amikor pár dolgot letéve a nyakamból kicsit többet lazíthatok. Addig pedig örülök a feladatoknak, hiszen tényleg olyan ez az egész, mint amiről álmodoztam.

Ha tetszett az interjú, kattints a megosztásra!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk