Szabó Balázs: A legmerészebb álmaimban szerepelt az, ahol most tartok
A Szabó Balázs Bandája jelenleg az egyik legnépszerűbb magyar együttes. A Facebookon 55 ezer fős rajongótáboruk van, de ami ennél is fontosabb: élőben legalább ennyire kíváncsiak rájuk az emberek, szinte minden fellépésük teltházas. Balázs viszont megmaradt ugyanannak a közvetlen és szerethető figurának, aki mindig is volt. Arról beszélgettünk, mit gondol a sztárságról, szigorúan keresztülviszi-e mindig az akaratát a zenekarban, és marad-e ideje mindezek mellett magánéletre. (Interjú: Láng Dávid, fotók: Nagy Márton)
– Ha jól számolom, négy éve költöztél Budapestre. Mennyire váltál azóta fővárosivá?
– Szerintem soha nem leszek igazi „budapesti”, de már jóval otthonosabban mozgok, mint az első években. Bátrabban elindulok a város olyan részeibe is, ahol még nem jártam, akár biciklivel is.
Bár előtte laktam a belvárosban is, és az ottani állandó nyüzsgés sem volt ellenemre, de a természetközeliség még inkább kedvemre való. Most akár hajnalig tudok dolgozni az ötleteimen, ha épp úgy jön ki a lépés, nem zavar meg benne senki.
– Annak idején mindent egy lapra tettél fel, amikor eldöntötted, hogy itt szervezed újjá a zenekart. Voltak kétségeid?
– Valóban, úgy jöttem Budapestre, hogy lesz ami lesz. Az is benne volt a pakliban, hogy egy év után visszamegyek Kecskemétre bábszínésznek, vagy esetleg valami teljesen másba kezdek. Az, ami végül megvalósult (tehát hogy talpra áll a zenekar, jönnek a fellépések, és egyáltalán, sikerül egyről a kettőre jutnunk), a legmerészebb álmaimban szerepelt.
Szabó Balázs 1978-ban született. A Hajdú-Bihar megyei Tetétlenben nőtt fel, a középiskolát a Debreceni Református Kollégiumban végezte. Gyerekkora óta zenél, hangszerein többnyire magától tanult meg játszani. A népzene és a bábszínészet is korán foglalkoztatni kezdte, először a Vojtina Bábszínházban, majd Pécsen a Bóbita Bábszínházban, később Kecskemétre kerülve az ottani Ciróka Bábszínházban játszott.
Szintén Kecskeméten ismerkedett meg Kőházy „FankaDeli” Ferenccel, akivel közösen megalapította a Suhancos együttest. 2005-től 2009-ig zenéltek együtt, két nagylemezt adtak ki, majd Balázs úgy döntött, külön utakon folytatja. Ezután hozta össze saját magáról elnevezett zenekarát, akikkel rövid időn belül nagyon sok rajongót szerzett.
A csapat felállása 2012 elején (rajta kívül) teljesen kicserélődött, de ez nem okozott nagy törést, az új tagokkal is hasonló lendülettel folytatta a munkát. Élet elvitelre című lemezük megjelenése után minden addiginál népszerűbbek lettek, az utóbbi egy-két évben szinte az összes nyári fesztiválra meghívták őket, és klubkoncertjeikre is tömegek kíváncsiak az egész országban – sőt, a határokon túl is.
– Meddig tartott ez a bizonytalanság, mikor kezdted el érezni, hogy bejöhet a számításod?
– Azért nehéz megfogni ezt a pontot, mert olyan típus vagyok, aki csak akkor nyugszik meg, ha valami már tényleg megtörtént. Inkább energiát adott, amikor láttam, hogy sorra kapjuk a koncertfelkéréseket, és az új dalokat is szereti a közönség. Az Élet elvitelre album megjelenése mindenképp egy ilyen kiugrási pont volt, belülről is, illetve már a Közelebb EP-n is lehetett érezni az előszelét. Az a kislemez eleve megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy tudok alkotni Budapesten is. Ez volt a legfőbb nyitott kérdés, hiszen abban biztos voltam, hogy rengeteg jó zenész van itt, a kérdés az volt, passzol-e ez az egész hozzám.
Most úgy állunk, hogy még mindig nem tudom, mi lesz hosszútávon, de költöznöm egyelőre biztosan nem kell... (mosolyog) A világ persze akkor sem érne véget, ha esetleg úgy alakulna. A mai napig gólyalábazom néha, vannak bábszínházi vendégszerepléseim is, szóval biztosan feltalálnám magam.
– Mennyire elevenen él benned az időszak, amikor zenélni kezdtél?
– A most futó Csöndkabát koncertek különösen visszahozzák ezeket az emlékeket, mivel végig akusztikus gitáron játszom, ahogy a pályám legelején is.
Nagyon kedves nosztalgiával gondolok vissza rá, néha hiányoznak is a csendes minikoncertek. Szóba is került, hogy újra megidézhetnénk ezeket a pillanatokat, de annyi nagyobb lélegzetű dolog zajlik most egyszerre, hogy idén aligha fog beleférni.
– A Suhancost ma hova helyezed el a karrieredben, mennyire jelentős pont az azóta elért sikereid tükrében?
– Mindenképp fontos, és az is marad, akárhová jut el a mostani kaland. Szívesen emlékszem vissza rá, egyrészt a dalokra, másrészt az ott elsajátított tudásra. Rengeteg mindent akkor tanultam meg: hangszerelési megoldásokat, kísérletezéseket, biztos pontokat az ötletezésben, egyszóval a saját hangom, ezek a mai napig elkísérnek. Abszolút nem úgy tekintek rá, mint egy lesajnált kezdeti szárnypróbálgatásra – szükségszerű volt ahhoz, hogy ott tarthassak, ahol most.
– Mekkora terhet rak rád a növekvő ismertség? Van olyan érzésed, hogy nagyobb a tétje a munkádnak?
– Néha azt gondolom, hogy nagyobb a tét és a felelősség, főleg azzal kapcsolatban, hogy az új dalokkal mennyire tudjuk megugrani a saját magunk által felállított szintet. Máskor viszont elengedem az egész „görcsöt” és úgy állok hozzá, hogy egyszerűen csak írni kell: azt, ami jön magától. Eddig sem hagytam, hogy nyakon csípjen a megfelelési kényszer, igyekszem a saját gondolataimat és elképzeléseimet megvalósítani.
Persze bízom benne, hogy egyre feljebb tudjuk rakni a lécet, hiszen a közönség elvárásai is joggal magasak. Szóval mondhatjuk, hogy van nyomás, de ha csak tehetem, igyekszem elhessegetni a fejem fölül.
Még közel sem teljesült minden ábrándom hangszerelési megoldások terén, ezekről biztosan nem mondanék le pusztán amiatt, hogy hátha valakinek kevésbé fog tetszeni.
– A sztárságnak tapasztalod látható jeleit? Szoktak például felismerni az utcán vagy boltban?
– Eleve nem hiszek a sztárságban, szerintem egy ilyen kis országban megfogalmazni is nehéz, hogy mit jelent.
Szerencsére ez még bőven a jóleső kategória, messze vagyunk attól, hogy bármiben hátráltasson a mindennapjaim során. Ami most van, az sokkal inkább inspirál, mint feszélyez. Nem ismerem a másik végletet, de örülnék, ha hosszabb távon is így tudna maradni. Ezért is van, hogy a „bulvárt” szándékosan kizárom az életemből.
– Névadó frontemberként mekkora érvényesülési teret hagysz a többi tagnak a zenekarban?
– A főbb döntéseket ketten hozzuk a menedzserrel, aztán lépnek be a történetbe a többiek. Ami a dalszerzést illeti, az évek során megtanultam, hogy ilyen téren nem jó az egyértelmű demokráciára támaszkodni, kell hogy legyen valami előzetes vezérfonal. Az út fő csapásirányait én jelölöm ki, a többiek pedig becsatlakoznak, ahol tudnak, vagy akarnak. Persze meg is lepnek olykor, sokkal messzebb gondolják mint én, így aztán ebből a fúzióból születhetnek a remélhetőleg egyedi hangot megütő dalok. Elég nagy szoba ez mindannyiunknak... (nevet)
– A Bájoló már 3 millió lejátszás felett jár a YouTube-on. Gondoltad volna, hogy egy vers megzenésítése lesz az egyik legnépszerűbb dalod?
– Ez a vers szinte az egész eddigi pályámat végigkísérte, még Debrecenben született. A Suhancosba is úgy került, hogy egyszer megmutattam FankaDelinek, mondván van ez a dalom, nagyon szeretem, hozzunk ki belőle valamit közösen. Azóta már számtalan átirata született, pedig nem feltétlenül adtam volna esélyt rá. Annál kevésbé, hiszen nem a versek korát éljük, bár hála az égnek akadnak pozitív csalódások. Én nem is tudnék nem foglalkozni velük, szerintem hihetetlenül tömény esszenciáját adják az irodalomnak. Néha az az érzésem, miután elolvastam egy verset, hogy felért 16 oldalnyi novellával.
– A saját szövegeid értelmezhetőek versként, zene nélkül?
– Én nem tartom őket annak. Azt a luxust viszont soha nem engedném meg magamnak, hogy ne adjak át bennük gondolatokat és érzelmi töltetet, hiszen ez jelenti számomra az alkotás egyik lényegét. Sokáig nem is szerettem prózában visszaolvasni a soraimat. Most is inkább csak muszájból teszem, hiszen mielőtt lemezre kerül valami, óhatatlanul ellenőrizni kell, mennyire érthető és következetes, tanulom regulázni a saját soraimat. (mosolyog)
Ez még mindig messze van a klasszikus írói munkától, de kicsit azért át tudom érezni, mivel néz szembe mondjuk Grecsó Krisztián barátom, amikor az új könyvén dolgozik. Jól esik néha játszani ezzel, de persze teljesen más életút, mint amit én választottam.
– Ha már Krisztiánt említetted: az új lemezen is lesznek akár tőle, akár másoktól "kölcsönvett" szövegek? (Az Élet Elvitelre albumon a fenti kettőt írta ő – a szerk.)
– Jelen állás szerint nem, de még messze vagyunk a végétől, úgyhogy biztosat nem tudnék mondani. Ha találok olyan verset, ami jó értelemben borzongat és nem tudom nem elénekelni, úgyis rajta lesz. Tudatosan viszont nem keresgélek, hogy akkor most mindenképp választanom kell egy kortárs, vagy régebbi szöveget az albumra. A Pilinszky-, Radnóti-, Juhász Gyula-megzenésítések is véletlenszerűen születtek meg az évek során:
Olyan is előfordult, hogy ez egyszerűen nem volt meg: hiába tetszett nagyon az adott vers, nem tudtam jól elénekelni, így el kellett engednem.
4 hónap kihagyás után április 28-án lép fel újra a zenekar Budapesten, méghozzá a legnagyobb szabadtéri szórakozóhely nyitóhétvégéjén. A nagy eseményre több meglepetéssel készülnek: vendégként ott lesz Sárik Péter és a Four Bones Quartet, velük együtt különleges hangszereléssel szólalnak meg a jól ismert slágerek. Egy dalpremierrel is készülnek, az Élet elvitelre megjelenése óta először bővítik a repertoárt.
További részletekért KATT IDE.
– Budapesti klubkoncertjeitekre egyre gyorsabban fogynak el a jegyek, a legutóbbi már egy hónappal előtte teltházas volt. Mi lehet ennek a folyománya?
– Az biztos, hogy nem szeretnénk elveszíteni a közvetlen kapcsolatot a közönséggel, ezért nagyobb befogadóképességű helyekben ritkán gondolkodunk. Nagyon fontos számomra, hogy ugyanúgy egymás szemébe tudjunk nézni és váltani pár mondatot most is a koncertekre látogatókkal, mint régen, a legelején. Ezt persze nagyon nehéz tartani, főleg, ha ilyen ütemben növekszik az érdeklődés, és előfordul, hogy nem sikerül mindig minden kérésnek eleget tenni, de nagyon igyekszünk.
– Rengeteg fellépésetek van, ehhez jön még a többi járulékos dolog. Marad időd ezek mellett magánéletre, amikor teljesen kikapcsolhatsz?
– A tavalyi és az idei év különösen sűrű ilyen szempontból, mert a zenekar mellett egy színházi darabon is dolgozom íróként, zeneszerzőként és rendezőként. Ez például lefoglal olyan napokat, amikor egyébként pihenhetnék. De azért ha csak tehetem, eljárok sportolni, és ahogy beköszönt a tavasz, egyre többször pattanok biciklire, ez is kikapcsol. Viszont
Eleve felkészültem rá, hogy ez a két év ilyen lesz, úgyhogy mindezt nem negatívan élem meg. Biztos eljön majd az idő, amikor pár dolgot letéve a nyakamból kicsit többet lazíthatok. Addig pedig örülök a feladatoknak, hiszen tényleg olyan ez az egész, mint amiről álmodoztam.
Ha tetszett az interjú, kattints a megosztásra!
