„Sokkal több kedves biztatást kaptam, mint számonkérést” – Csepella Olivér a Nyugat+Zombikról
Kis túlzással a teljes magyar internetet lázba hozta 2014 őszén a Nyugat+Zombik közösségi finanszírozási kampánya. Csepella Olivér nem mindennapi sztoriötlete rengeteg embernek megtetszett, a kitűzött célösszeg közel két és félszerese gyűlt össze rá.
Eredetileg arról volt szó, egy év alatt rajzolja meg a képregényt, a megjelenés dátuma azonban egyre kijjebb tolódott. Végül három év lett belőle, két hete érkezett az örömhír, hogy elkészült a nagy mű. Olivér pedig most elmeséli, mekkora terhet rakott rá a folyamatos csúszás, mit csinálna másképp utólag visszatekintve, na és persze azt is, elégedett-e a végeredménnyel.
– Megkönnyebbültél?
– Jóval kisebb a súly rajtam, de még nem teljesen. Láttam már összehajtott íveket, illetve a borítót is külön, de a megkötött kész képregényeket még nem.
Igazán majd akkor fogok jól aludni, ha tudom, hogy rendben megérkezett az összes támogatóhoz.
Mondhatjuk, hogy most tartunk az utolsó előtti megállónál a végállomás előtt.
– Mennyire vált ez a dolog egyre növekvő teherré számodra, ahogy újra és újra ki kellett tolnod a határidőt?
– Maga a teher voltaképpen nem növekedett, inkább az nehezítette a dolgomat, hogy egyre jobban kifáradtam. Ez azért egy elég monoton munka, és két év után a harmadikat már elég nehezen éltem meg.
– Gondolkodtál azon, mitől húzódhatott el eddig? Rosszul mérted fel, mi mennyi időt vesz igénybe?
– Ez egy nagyon soktényezős dolog volt, később szeretnék majd írni róla részletesebben is a támogatóknak. De a lényeg dióhéjban annyi, hogy rosszul mértem fel az egyes munkafolyamatokhoz szükséges időt. Nem úgy dolgoztam, hogy megcsináltam egy fejezetet mindennel együtt (vázlat, kézi rajz, átrajzolás, szkennelés, színezés, betűk), majd továbbléptem a következőre, hanem egy-egy fázist végigvittem az összes fejezeten. Tehát először az összes fejezetet felvázlatoltam, és így tovább. Mindig úgy képzeltem el, hogy majd a következő fázisban behozom az előzőben összeszedett lemaradást, mert az könnyebb lesz, aztán végül mindig adódott valami bonyodalom. Ezen dolgoztam három évig, semmi más munkát nem vállaltam ezalatt, egyszerűen csak ennyi idő kellett hozzá, és ezt rosszul mértem fel.
– A Csaknekedkislány zenekarra fordított időd nem ment a képregény kárára? Olvastam olyan véleményeket, hogy tök jó, hogy egyre többet koncerteztek és nő a népszerűségetek, de talán ez is közrejátszik a csúszásban.
– A képregényen egy átlagos napon 10-12 órát biztosan dolgoztam, többnyire hétvégén is, kivéve amikor mondjuk családi ebédre mentem. A zenekar volt számomra nagyjából az egyedüli lazítás, ami nélkül csak a képregény töltötte volna ki az életemet.
Inkább segítette a munkát, mint hátráltatta: ha a zenélés miatt nem kellett volna újra meg újra felállnom az asztaltól, lehet, hogy még most is ott ülnék.
– Hogyan érintett, hogy a vége felé páran már a pénz lenyúlásával is megvádoltak?
– Nem hiszem, hogy fontos volna arról beszélni, engem hogyan érintett. Nyomasztottam magamat így is eleget a határidőkkel, eleve volt egy belső elvárásom ezzel kapcsolatban. Nagyon sajnálom azóta is, hogy így elszámoltam magam, és hogy rosszul kommunikáltam, de láttam magam rajzolni minden nap, tudtam, hogy a képregényen dolgozom, és hogy azért csinálom, hogy jó legyen. Ezen nem sokat változtatott az, hogy valaki azt gondolta, hogy hazudok.
Olivér a Csaknekedkislány zenekarban. Fotó: Komróczki Diána
– Szerinted a támogatókkal való kommunikáció megfelelő volt, vagy ha tehetnéd, mai fejjel máshogy csinálnád?
– Ráhibáztál, egész biztosan máshogy csinálnám. Nem tagadom, ezt a részét a dolognak elcsesztem. Akadozó volt a kommunikáció, sajnos egyáltalán nem mértem fel, hogy ezt lehetetlen egy embernek kézben tartani (tehát egyszerre rajzolni a képregényt és naprakész infókat is szolgáltatni róla). Pláne, hogy nem is nagyon tudtam mit mondani azon kívül, hogy „igen, rajzolom...”
Visszatekintve belátom, hogy igenis meg kellett volna írni ezt is, de közben egyfajta buborékban voltam. Arra gondoltam, hogy ha írok egy ilyen levelet, az nem ér véget ezzel, hanem nyilván felmerülnek majd kérdések, amiket szintén meg kell válaszolnom, és addig sem haladok a tényleges munkával.
Ott és akkor tényleg az volt a fejemben, hogy ha választani kell aközött, hogy aznap inkább befejezem az egyik fejezetet, vagy megfogalmazok és elküldök egy levelet a támogatóknak, akkor egyértelműen az előbbi a prioritás. Így sikerült akár hónapokig görgetni magam előtt a dolgot.
– Koncerteken mentek oda hozzád számonkérően, mondván „jó volt a buli, de hol van már a képregény?”
– Voltak páran, akik érdeklődtek, de egyáltalán nem a számonkérő hangnem volt a jellemző. Nyilván a kommentelők felháborodása is teljesen jogos volt, ezzel együtt szó sincs róla, hogy bárki vasvillával követelte volna a pénzét rajtam. Nem tudok pontos számot mondani, de a nagyjából 1000 támogató közül kevesebb mint 10 ember kérte vissza a befizetett összeget a csúszás miatt, ők meg is kapták. A túlnyomó többség tényleg meglepően türelmes és megértő volt, és inkább biztattak, hogy szánjak rá annyi időt, amennyi szükséges, ne hajtsam túl magam, csak legyen jó a végeredmény. Valószínűleg az utóbbi évben már nem úgy nézek ki, de engem ebben a három évben eszméletlen kedvesség vett körül. Más kérdés, hogy az elégedetlen kisebbség hangosabban hallatja a hangját.
– És milyen lett a végeredmény? Elégedett vagy vele, amennyire most látod?
– Igen. Nyilván az első nyomdai íven találtam egy elütést, de egy kis dög mindig túléli a lektorálást, gondolom. Arra azért jó ideje rájöttem, hogy nem az a cél, hogy tökéletes legyen, hanem, hogy k****jó. Most az jön, hogy várok egy kicsit, legalább karácsonyig, aztán leülök és elolvasom. Így, hogy ennyi időt töltöttem el a képregényben, nem tudom egyik pillanatról a másikra kívülről látni.
Egy ideig még a hibái fognak elsőre a szemembe szökni, vagy leginkább, hogy mi minden lehetett volna még, ami nem fért bele még a megnőtt oldalszámba se. De aztán lassan jobb apja leszek.
Mindenesetre amennyire látom, én azt hiszem, ez egy jó képregény lett.
– A kampány elején egy évre elegendő pénzt kértél a támogatóktól. Miből éltél a rákövetkező két évben, sikerült beosztanod?
– Az volt a hatalmas szerencsém, hogy az eredetileg kitűzött cél több mint kétszerese jött össze. Szóval igen, abból éltem, amíg tudtam. A megduplázott költségvetés lehetővé tette, hogy másokat is bevonhassak a rajzolásba. A munka vége felé már szükségem volt családi és baráti kölcsönökre, amit pont, hogy el szerettem volna kerülni a kampánnyal, de az egészhez képest elhanyagolható ezeknek az aránya.
Más pénzforrásom nem volt, és őszintén nem tudom, mit csináltam volna, ha az első év végén elfogyott volna a pénz, amiből élek. Most már látom, hogy ennél sokkal előbb nem tudtam volna elkészülni, viszont eléggé tönkrementem volna a dologban, az biztos.
– Boltban is kapható lesz a képregény?
– A kiadós, terjesztős dolog is sokat változott, kezdetben magam akartam kiadni, végül a Corvina kiadóval egyeztem meg, ami azt hiszem, a legjobb dolog, ami történhetett. Az ő gondozásukban jelenik meg a könyv. Kicsit meg is lepődtem, hogy egy ilyen patinás kiadó mennyire tárt karokkal várta a lövöldöző nyugatosokat a történet minden blaszfémiájával együtt, de lehet, hogy csak túl sokáig voltam összezárva ezekkel a száz éves széplelkű szerzőkkel.
A támogatói és a bolti példányok egyszerre lettek kinyomtatva, csak kicsivel különbözik a kettő egymástól, és most épp a postahelyzet miatt fáj a fejem, hogyan fogom időben eljuttatni mindenkihez. Ezen a hétvégén minden támogató át tudja majd venni személyesen a csomagját, ami tök izgalmas, mert a legtöbbjükkel ugye nem is találkoztam. Amelyik csomag nálam marad, azt pedig küldöm a címekre, és imádkozom, hogy senkinek se próbálják meg begyűrni a postaládájába a könyvet, amire három évet várt. Az az ideális, ha az utolsó támogató is hamarabb kapja kézhez a képregényt, mint a legelső bolti vásárló. Úgyhogy most épp ezen dolgozom.
– Hogyan tovább ezután, van már elképzelésed, mivel szeretnél foglalkozni?
– Hogyne, soha többet nem csinálok képregényt. (nevet) Oké, ez így hülyeség, de abban biztos vagyok, hogy most jó ideig újra tervezőgrafikus szeretnék lenni. Ez a természetes közegem, három éve úgy dolgozom a barátaimmal alapított közös stúdiónkban (Halisten Stúdió), hogy nincs velük egy közös munkám se. Mármint a Nyugat+Zombikon kívül, amiben erejükön felül segítettek. De majd most nagyon sok kávét főzök nekik, és logókat fogok tervezni, arculatokat meg címkéket.
Elmondhatatlanul hálás vagyok a kalandért, de most megint sok kis munkám lesz, és imádni fogom.
